KULTer.hu - A másik Másik Magyarország
62453
post-template-default,single,single-post,postid-62453,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A másik Másik Magyarország

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama

post_77528_20120229101931Már egy ideje nagyon várom, hogy megszülessen a Nyolcvanas Évek Nagyregénye. Persze az valaminek a végét is jelezné, ha a polcra tehetnénk mindent, amit az évtizedről tudni érdemes. Best of 80’s. Benedek Szabolcs új kötete nem a Nyolcvanas Évek Nagyregénye. Szerencsére.

Eddigi tapasztalataim alapján Benedek szívesen és otthonosan mozog a történelmi regény műfajában, s ennek megfelelő lelkesedéssel vettem kezembe új könyvét, melyről először csak annyit tudtam, hogy a nyolcvanas évek második felében játszódik. Vajon ez is „történelmi regény” lesz, mint a Focialista forradalom vagy korábban Az élcsapat? Vagy esetleg visszatér a szerző legelső kötetében, A Nagy Degenerációban megfogalmazott nemzedéki retorika?

A kvarcóra hét dallama abból a szempontból mindenképp történelmi regénynek tekinthető, hogy egy olyan eseménysorról ad számot, amely sehol és soha máskor nem történhetett volna meg, mint akkor és ott: a nyolcvanas évek végén, Szolnokon. Ha viszont eszembe jut, ahogy elpirultam, mikor a könyvbemutatón a regényből felolvasó Elek Ferenc kérdésére, miszerint tudunk-e úttörőnyakkendőt kötni, szinte egyedül válaszoltam a jelenlévők közül nemmel, nos, akkor be kell vallanom, hogy talán mégis generációs regényről van szó.

kvarcora

De melyik generáció regényéről? A legendás nemzedék, az 1970 körül születettek, úgy tűnik, állatorvosi lovai (és kórboncnokai!) a késő Kádár-korra irányuló emlékezetnek. Mivel a rendszer bukásával együtt váltak felnőtté, számukra sok szempontból könnyebb volt nemzedéki eredetmítoszaik megalkotása, mint mondjuk az utánuk következő „Kacsamesék-generációnak”, akik egyfajta interregnumba, két világrend közé rekedt légüres térbe születtek bele. A „hetvenesek” tudják a legjobban bemutatni, hogy milyen az, ha komolyan vesszük a paternalista állam metaforáját, és az eddigi tapasztalatok alapján nemzedéki filmjeiknek, alapítószövegeiknek (például a Moszkva tér, vagy Vörös István Gagarinja) közös mozzanata, hogy következetesen összevillantják a múlt és a jelen perspektíváit. Ebbe a hagyományba illeszkedik A kvarcóra hét dallama is, a pár évvel fiatalabb „Moszkva tér-generáció” és egy úttörőknek íródott ifjúsági regény különös, kisvárosi hibridjeként.

Azt azonban, hogy a regényt esetleg egy harmadik műfaji kategóriába, a misztikus thrillerek közé is be lehet sorolni, álmomban sem gondoltam volna. A könyv közepén kezdi el a narrátor elhinteni azokat a nyomokat, melyek aztán a regény zárása előtt egy nagy ördögidézési jelenethez vezetnek, lefelé fordított pentagrammával, vérben forgó szemekkel, kecskebakkal és emberáldozatokkal. Olyannyira meghökkentett ez a fordulat, hogy az utolsó oldalakig vártam, hogy kiderül, itt valami félreértés lesz, és valójában nem is véráldozatról, csak egy földalatti szamizdat-mozgalomról van szó, de persze tévedtem. Nem abban, hogy a fekete szeánsz gondolatát tartottam volna elrugaszkodottnak, egész egyszerűen nem tűnt lehetségesnek, hogy a regény által megteremtett univerzumban, a gyerekek számára kényelmes, amúgy változásoktól terhes nyolcvanas években – ugyanott, ahol Neoton Família-nótákat lehet felvenni a Poptarisznyából és senki nem megy haza a Balatonról, ha rossz idő van, mert kifizették – ilyesmi lehetséges. Ebből a szempontból sokat sejtető az a gondolatmenet, amelyhez – Hobo 1988-as Másik Magyarország című dalából kiindulva – Benedek időről időre visszatér: „Itt másról van szó. Nem rólam. Vagyis nemcsak rólam, hanem rólunk, mindnyájunkról. Akik mindaddig észre sem vettük – vagyis nem akartuk észrevenni –, hogy a mi világunk mellett egy párhuzamos valóság, ha úgy tetszik, egy másik Magyarország is létezik” (213). A regény tehát ilyen tekintetben annak a dokumentuma, hogy egy generációnyi fiatal hogyan kaparja ki a „Másik Magyarországot” a mainstream ideológia szépen fejlett, marxi hamis tudata alól.

És persze a narratíva szempontjából akármi lehetett volna az ásatás eredménye, Benedek azonban jó érzékkel választotta ki a „sátánista szexuális bűnözést”, mint a rendszerváltás körüli Magyarország kulturális képzeletéből fakadó, s ilyen szempontból egyébként kikerülhetetlen alternatívát. Úgy tűnik ugyanis, hogy a rendszer végső omladozását követő sokrétű bizonytalanság izgalmas félelmeket hívott elő: a „morális pánik”, melyet a „sátánista szatírok” rémtettei okoztak, bár a nyolcvanas évek közepén már elkezdődött, közvetlenül a rendszerváltás után, 1990–91 körül tetőzött: Révy Eszter Sátánfiúk (1991) című riportkötete mellett még a Szomszédok ide vágó, 99. fejezete is megemlékezett a jelenségről.

Utóbb belegondolva valójában egészen szerencsés megoldás a narratíva sátánista-szektás zárlata (még ha a T. Olvasó fanyalog is miatta egy kicsit, mondván, hogy nem erre a lóra tett eredetileg, erről nem volt szó se a fülszövegben, se a könyvbemutatón, se sehol), hiszen nem lehetetleníti el és nem szégyeníti meg, jelenünktől nem vágja el véglegesen azt a némiképp naiv nézőpontot, amely egy tizenkét éves, iskolában tanult (és a jelenleg regnálótól eltérő) ideológián belülről megszólaló főszereplőnek természetéből adódóan sajátja. Mindez a takátsi elsődleges kontextus újraalkotására irányuló, igen sikeres kísérletként érthető. Takáts József nagy vitát kavart tanulmányában (Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett, Irodalomtörténeti Közlemények, 2001, [3-4.], 316-324.) azt veti fel, hogy „ha meg akarunk érteni egy cselekedetet, el kell vágnunk a jövőjétől, s hasonló a helyzet a szövegek megértése esetében is. […] A jövő tudásáról való történészi lemondás szükséges ahhoz, hogy perspektívánkat hozzáigazítsuk az egykori szereplők perspektívájához” (318). Ennek jegyében finom mosollyal olvashatjuk a regény azon mozzanatait, ahol a felnőtt elbeszélő gyermekkori énje nézőpontjához közelítve írja le tapasztalatait: „A nukleáris támadás tényét is onnét fogjuk tudni – magyarázta az osztályfőnökünk. – Megszakítják az adást, megjelenik a képernyőn valaki, talán egy magas rangú katona, de az is lehet, hogy személyesen Kádár János elvtárs, és bejelenti, hogy országunkat és a szocialista tábort imperialista támadás érte, majd ismerteti a tudnivalókat és a teendőket” (225).

35360

Nemcsak a nézőpont, hanem a különböző kulturális artefaktumok felvonultatása is az elsődleges kontextus megidézésének jegyében zajlik. Az elbeszélő különböző ürügyekkel szinte észrevétlenül szövi a szövegbe azokat a kis exkurzusokat/esszéket, melyek mintegy a regénybe csempészett képes albumként járják körül az évtized kulcstémáit: Szabad Európa, telefon, vallás, István, a király, ezerkilencszázötvenhat, könnyűzene stb.

A mit és hogyan kérdéskörén túl azonban a hol is fontos, sőt, a regény szimbolikája szempontjából kikerülhetetlen probléma. Benedek előző regényével, a Focialista forradalommal kapcsolatban tavaly megkockáztattam a felvetést, hogy az a „pesti gangregény” félig kialakult műfajához tartozik. Ha ez így van, akkor A kvarcóra hét dallama a panelházak között csatangoló kiskamaszok könyve, sőt, maga a „panelregény”. A szöveg nagy részének ugyanis a gyermekek mellett a panelházak is főszereplői: nemcsak élettér, de azáltal, hogy a fiatalok olyan terekkel szembesülnek, melyek tükrözik saját otthonuk elrendezését, mégis idegenek, a panel könnyedén testesíti meg a freudi Unheimlich elgondolását is. Mikor például a főszereplő papírgyűjtéskor becsönget egy idegen (sőt, utóbb kiderült, hogy egy ötvenhatos köpönyegforgató, sátánista pap kirendelt konspirációs) lakásba, kirázza a hideg mind a helytől, mind a lakójától, annak ellenére, hogy, ahogy az elbeszélő mondja is, „hajszálra olyan lakásban lakott, amilyen a miénk, az elrendezése, a fekvése teljesen megegyezett” (260.). A panelek otthonosak és idegenek egyaránt, az elbeszélő mikroklímáját is alkotják, többször említi is, hogy nem szereti a régi, nagy belmagasságú házakat (bár persze a panelban nincs óvóhely csak földszinti biciklitároló), illetve amikor el kell hagynia a panelrengeteget, az kivétel nélkül minden esetben valamiféle határátlépésnek minősül. „A lakótelepről indultam, a csupa beton paneldzsungelből, és alig pár száz méter után, mihelyt átkeltem a teherautóktól, kamionoktól és dömperektől zajos főúton, a kékerkélyes mellett továbbhaladva egy másik világban találtam magam. Félve-sietve botorkáltam ezen a környéken. Idegen volt számomra, igyekeztem minél hamarabb magam mögött hagyni(7.). A panelházak világa, ahogy a kötetbemutatón kiderült, nemcsak a főszereplő, Tóth Bence, de az író, Benedek Szabolcs számára is nagy jelentőséggel bír. „Egy épületben laktunk és egy iskolába jártunk, úgyhogy én is ismerem azt a miliőt, amiről beszél” – mondta a könyvbemutatón.

A panel mint szimbólum azért is izgalmas Benedeknél, mert a különböző mértékben megóvott vagy leharcolt, büdös vagy rendben tartott panelházak a közöttük futkározó gyerekekkel sok szempontból a késő Kádár-kort testesítik meg: a szocialista utópia valós viszonyokhoz szabott, lokalizált mását. És úgy tűnik, hogy a nyolcvanas évekről való beszéd igényli is a szimbólumokat és metaforákat. Eleve, aki visszamenőleg próbálja feltárni, megérteni a Kádár-kort, folyamatosan változó, néha előzetes tudás nélkül fel sem ismerhető allegóriákba ütközik. Ahogy Kukorelly Endre fogalmazott a ROM – A komonizmus története című könyvében, „a metaforikus beszéd elfed. Abban azonban van konszenzus, hogy mit fed el” (39.). És ezen a ponton különösen izgalmas a gyermeki nézőpont, hiszen egy tizenkét éves éppen abban az életkorban van, amikor még nem tudja, hogy pontosan mit fed el a metaforikus beszéd, sejtései azonban már vannak róla. Ezt az elbeszélő az István, a király példáján keresztül illusztrálja: „Eszünkbe se jutott párhuzamot vonni bármivel is. Nem is tudtunk volna mivel párhuzamot vonni. Ahhoz többet kellett volna tudnunk a másik Magyarországról. (…) Élveztük a popzenébe csomagolt mesét. Legalább olyan izgalmas volt, mint a Csillagok háborúja” (268.).

Az évtizedről szóló szöveg olvasójaként, úgy tűnik, a képes beszéd két különböző, a korra nagyon jellemző móduszával is meg kell birkózni. A nyolcvanas évek lappangó tömegvonzási pontja volt 1956, amiről senki nem beszélt, emlékezete mégis ott csörgedezett, közvetlenül a felszín alatt. Ahogy egy helyen A kvarcóra kimondhatóság határait puhatoló elbeszélője is megfogalmazza, „egy szempillantás alatt elvégeztem a kivonást, és beleütköztem 1956-ba” (101.). A „sorok között olvasásnak” azonban adódhat egy másik lehetősége is: mindig utólagos, a felidézett és felidéző idő közötti távolság hívja életre, s azt eredményezi, hogy az olvasó – már persze az utolsó kontextusból – azt figyeli, hogy a regény cselekményéhez képest négy-öt év múlva bekövetkező változásoknak érezhető-e már az előszele. Azt állíthatjuk tehát, hogy 2015-ben egy olyan szöveget, amely a nyolcvanas évekről szól, csak e két viszonyítási pontot, 1956-ot és 1989-et figyelembe véve lehet értelmezni.

Annak azonban, hogy jelenleg hogyan értjük a nyolcvanas éveket, talán a legjobb metaforája maga a regény felépítése: egyrészt egymás mellett sorakoznak a felvillantott régi tárgyak, a bevallottan gyenge minőségű, mégis elfogódottsággal szemlélt régi magnó és a lengyel Breki-figura, sorjáznak a már-már kollektív nosztalgiával szemlélt zenék, balatoni emlékek. Csendes eseménytelenség. Ahogy a könyvbemutatón maga a szerző fogalmazott, „a mi világunkban sokszor éveken át nem történt semmi, úgyhogy a híradóban néztük, hogy máshol mi történik. Még egy földrengésnek is lehetett örülni.” Ugyanakkor azonban ott a „Másik Magyarország”, ami a sátánimádó szekták mellett a politikai szerveződések, nemzetközi hatalmi és gazdasági érdekek játszótere. A kvarcóra hét dallama rendkívül elegánsan villantja össze a két Magyarországot, s teszi mindezt úgy, hogy közben a nyolcvanas évekről szóló mikro-tudást is sikerrel kommunikálja. Jelen sorok írója Benedek Szabolcs új regénye előtt némi büszkeséget lelt abban, hogy amit lehetett, utólag megtanult a nyolcvanas évekről, azonban A kvarcóra olyan adalékokat adott a – szerző terminológiájával élve – Kádár-Magyarországhoz, melyeket az évtized alakulóban lévő, ám némiképp azóta kanonizálódott emlékezete csak alig-alig őrzött meg. A balatoni földrengés, Vlagyimir Obrucsev: Utazás Plutóniába című ifjúsági regénye, az MK-27-es, a már soha meg nem valósuló, a nyolcvanas évek közegében fogant fantazmagóriák. Innen nézve ez a Másik Magyarország.

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama, Libri Kiadó, Budapest, 2015.

O. Réti Zsófia

szerző: O. Réti Zsófia
honlap e-mail
O. Réti Zsófia 1986-ban született Miskolcon, kritikus, helyettesítő oktató a Debreceni Egyetemen. 2009-ben szerzett diplomát a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán, majd ugyanitt az Irodalomtudományok Doktori Iskola magyar irodalmi alprogramjában vett részt, kutatási területe az 1980-as évek magyar népszerű kultúrája. A Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium és az Alföld Stúdió tagja volt, a kARTc/Art Faces Kulturális Egyesület alapítója.

KULTprogramok

<< 2020. Már. >>
hkscpsv
24 25 26 27 28 29 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum