KULTer.hu - Csobánka Zsuzsa Emese regényrészlete
62943
post-template-default,single,single-post,postid-62943,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csobánka Zsuzsa Emese regényrészlete

Megérinteni egy nőt

A hangjára figyeltem fel. Létezik egy rekedtes férfihang, amit már többször hallottam, az egyik szerelmemé is hasonló volt, egyszerre van benne kásásság és erő, nyerseség és kamaszos dac, a mutálás félárboca. Válassz, melyik oldalra ülnél, szólította fel a fiát, akkor még nem tette hozzá, hogy „fiam”, ezt később folyton, mintha a kimondással nyerne érvényességet.

Sréhen előttem ültek, az ülések között a cipőjét és a nadrágszárat figyeltem. Olcsóbb fajta és rosszabb minőség, ez már a szabásból látszott, messzire elállt a vádlitól, a cipő műbőrén megült a por, félúton szálltak fel a gyerekkel, de nem tudtam eligazodni azon, hogy mi a két állomás között a kapcsolat. A fiú az ablak mellé ült, a szemközti ülésre rakta az apja a fekete aktatáskát, hirtelen mozdulattal hajtotta ki, akkor már jól látszott, hogy mennyire hosszúak a végtagjai. Mindenében volt valami kamaszos, langaléta, a ruhájában, a testében és a hangjában egyaránt éreztem egy leheletnyi elnagyoltságot, olyat, amibe kódolva vannak a tévutak.

Mennyire más volt, mint apám. David soha nem vett volna fel ilyen nadrágot, és ennyi zacskót sem gyűjtött volna maga köré. Ugyanis a férfi különböző méretű és tartalmú nejlonokat vett elő a táskából. Az elsőben nem volt semmi, abba az almát pucolta, apa, légy szíves, adj almát, tessék, fiam, a férfi éles késsel nyeste körbe a gyümölcsöt, némán hullottak az ölébe az almahéjak, barnult a hús, jó étvágyat, fiam, a mozdulatai gépiesek voltak és következetesek, ekkor még nem tudtam eldönteni, egyedül neveli-e. Később vált bizonyossá, amikor a végállomáson a vonatról leszállva rászólt a gyerekre, hogy fiam, megállunk, és az, mint az idomított, legszelídebb állatok, egy tapodtat sem mozdult, úgy nézte végig, ahogy a férfi újra leveszi a nemrég felvett széldzsekit, egyiknek sem volt semmi értelme, sem felvenni, sem lerakni a porba, de így tett, ledobott mindent a porba, a táskához hajolt, és elővette a cseresznyés zacskót, a sínek fölé hajolt, és önteni kezdte belőle a vizet, aztán hirtelen vége szakadt, nem értettem, miért engedi el a zacskót. Zuhanni kezdett a sínek felé a sok piros szem, a tompa puffanás után szanaszét gurultak, az apa fel sem szisszent, és nekem akkor már muszáj volt nem nézni, mert ahogy utánanyúlt, abban benne volt, hogy ez a feleslegesség vele még százszor megtörténhet. Benne volt az elvesztett asszony minden mosolya, a halottak hűvössége, az a megszámolhatatlan sok éjszaka, amikor kínjában a nejlonokat hajtogatni kezdte. Valamit muszáj volt csinálni, ha már ő nincs, és most, hogy elment, de a fiú maradt, kell valamit találni, amiben megmenthető az élet, összehajtogatható, élek védik a külvilágtól a benne élőket, az sem baj, ha műanyag, csak át ne ázzon, meg ne száradjon, ilyenekre gondolt, hogy ment volna el előbb ő, mert a nők erősebbek, vagy nem gondolt semmire, egyszerűen csak a gyengeséget érezte, az összecsukló lábait minden ébredés után.

Akkor szokott rá arra is, hogy rögtön négy karéj kenyeret vág, mintha enne az asszony is, a két-két szelet közé szabályos csíkokban vágott paprikát, az egyikbe szalámit tett, a másikba csípős kolbászt, így osztoztak az életen is, és most, a vonatban mindebből én csak annyit láttam, az alma után jönnek a kenyerek, alkarnyi, hatalmas fehér kenyér a szalvétában.

Melléjük egyetlen retek, azt a balban fogta, és a kenyér után harapott bele, miután jól megnézte, nem értettem, a kolbászosnál már rákiabáltam volna, mit néz azon a retken, miért nem elég, hogy hallja, ahogy harsan, úgyis összekeveredik belül minden, kár volt a szalámi holdjait olyan szabályosan rendezni el a végek mentén.

A gyerek ez alatt csócsálta az almát, és a kőolajfinomítókról beszélt, de nem hallottam, viszont jött a cseresznye. Jól nevelten kért mindent, amit megkívánt, megvárta, míg az apja épp megpihen két falat között. Valami nem stimmelt. A fiú minden egyes cseresznyénél énekelni kezdett, dalolva mondta el, ez barna és piros és sárga és édes, ez barna és savanyú és kukac van benne (hol vagy, mama), ez édes és sárga és barna pöttyök vannak rajta (könyörgöm, hagyd már abba, legyen elég), de egyre gyűltek az almahéjak mellett a magok, a késre most nem volt szükség. Miután megettek mindent, a fejét a férfi jobb combjára tette, a bal vádli rángatózásából raktam össze, mi történhet, pöcegödör, tam-tam-tam-tam, pöcegödör, hallottam a férfi kásás hangját, a gyerek minden ütem végén felsikoltott, tam-tam-tam-tam, pöcegödör, rázkódott a comb, a fej és az egész vonat, a gyerek sikoltozott, de a mozgásában végig maradt darabosság, darabosság és csikorgás, hiába rázogatta ki belőle az apja, mintha aranyat mosna. Na, jól van, fiam, megérkezünk. Az meg vörös füllel feltápászkodott, nem ellenkezett, mint aki most ébredt, más világból ért ide, az apja combjain messzire vitt az út, ott nem volt sem árvaság, sem ítéletidő.

Miért is lepett meg, hogy az apja kezéből a nejlon kiszakadt, a síneken gurult végig a sok cseresznye, de hamar elfordítottam a fejem, nem akartam látni, hogyan nyúl újra a szemüveghez, kézháttal tolta közelebb a homloka felé az úton, hogy lásson, szinte percenként, akár egy kényszeres, pedig olyan mindegy volt már, a gyerek ugyanúgy meredt a semmibe, akkor értettem meg, hogy ez a fiú vak, de próbáltam az őrületben rendszert találni, mondván, nem, az nem lehet, és teljes testtel feléjük fordultam, magamban mormoltam, hogy nézz a szemembe, te, gyerek, a gyerek viszont újra énekelni kezdett, jött a cseresznye színeivel, miközben mozdulatlanul állt a peronon, jó, legyen ez, gondoltam, és halkan dúdolni kezdtem a barnát, a pirosat és a sárgát, az apja már a sínek között guggolt, úgy szedegette a szemeket, állj fel, ember, az élő istenre kérlek, álljál már fel, hallatszott mögülem, megzavarva és összekenve a színeket, gyere ki, te, jön a vonat, de az mintha nem hallotta volna, az elgurult szemek után kutatva lapogatta az üres csigaházakkal teleszórt murvás földet a sínek között.

Visszagondolva, egy szempillantás alatt történt minden, de akkor úgy éreztem, örökkévalóság. Ha van sors, az csak közhelyekkel tud élni, nevetségesek ezek a frázisok is, ezek a túlzó, nagy szavak, mintha attól könnyebb lenne, megfoghatóbb, sors és elrendelés és ítélet, míg egyetlen szemért lehajol (hol vagy, mama), de ennyi szem a világon nincs, nemhogy egyetlen zacskóban. Ezt már csak most gondolom, mint azt is, valahogy vissza lehetett volna fordítani mindazt, ami történt. Biztos, hogy volt egy pont, amikor még máshogy is alakulhatott volna, ha például megszólítom, vagy kérek cseresznyét, és akkor nem jut eszébe kiönteni a vizet, mert elfecsegjük az időt, elfelejti a kabátot, nincs se fel, se le, se por, se sín.

Úgy látszik, mégis van bűn, amit az ember úgy követ el, hogy nem csinál semmit. Mert ott és akkor a fék csikorgása mindent felülírt, ez édes és sárga és barna is, ez savanyú és zöld, és van rajta egy piros folt is, apa, légy szíves, töröld meg a kezem, ragadok. Apa, légy szíves. Apa.

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum