KULTer.hu - Súlytalanság
62573
post-template-default,single,single-post,postid-62573,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Súlytalanság

Michel Houellebecq: Behódolás

image_span12Houellebecqről minden olvasója tudja, hogy különösebb finomkodások nélkül kitelik tőle bármi. Sőt, még a nem olvasói is. Hiszen hát mesteri provokátor. Már persze amennyiben hagyja magát az olvasó (a nem olvasó talán jobban hagyja magát).

Hiszen akármilyen társadalmi, nemi, etnikai, felekezeti csoport, szociálisan ilyen meg olyan helyzetű réteg vagy közösség tagja is legyen az ember, egyként nem érezheti magát biztonságban a francia sztárszerző gunyoros, cinikus vagy éppen a kiégettségével fásult unalmat árasztó és mindenre rásütő mondataitól. Persze ettől még nem feltétlen lesznek jók vagy igazán élményszámba menők a könyvei, ahhoz ezért ennél több kell. A hírveréshez nem. Amikor híre ment, vagyis jött, hogy új regénye miről szól, egyből kinézett egy jó kis botrány, az utópiákra/disztópiákra nyitott olvasónak pedig menthetetlen beindult a nyálelválasztása. Hát, nem tudom, mi lett Franciaföldön a botránnyal, csak az időzítés maradt meg (ti., mint ahogy annak idején a bay area thrash metal zászlóshajója, a Slayer jött ki God Hates Us All című lemezével éppen 2001. szeptember 11-én, úgy a Behódolás is pontosan „kifogta” a napot, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadás napját), s a magyar kiadás borítójának, véleményem szerint félreértelmezett, mizériájára emlékszem. Maga a könyv nem éppen botrányos. Még csak nem is különösebben provokatív. Vagy nem úgy és nem azért. Az utópia/disztópia hívei pedig biztosan csalódnak. Mint ahogy azok is, akik vaskosabb társadalmi vagy bármilyen mondanivalót vártak a Behódolástól. Ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne jó pár órát önfeledten szórakozni ezzel a könyvvel, gördülékeny mondataival − hódolat a kiváló magyar fordításért Tótfalusi Ágnesnek!

Borito

Muszáj vagyok leírni a cselekményt, hogy lássuk, mennyi is az annyi. Adott egy negyvenes irodalomprofesszor a Sorbonne-on, aki a kicsi belvilágában éldegélve, amelyben a XIX. századi francia próza egynehány kiválósága mellé csak a megfelelő tempóban váltogatott hallgatólány-szeretők férnek el még, egyszer csak arra riad, hogy az addig teljesen kívüle folyó politika most olyan változásokat hoz, amelyek kihatnak békés és némileg vegetatív kis életére. Ugyanis a 2022-es franciaországi választásokon, ilyen meg olyan politikai alkuk következményeképp, a Muzulmán Testvériség kerül hatalomra − akik azonnal nekifognak Franciaország, sőt, az egész Európai Unió átformálásának. Az ún. váltógazdaság végét az iszlamizáció hozza el, melyet rengeteg közel-keleti olajdollárral kitatarozva, többek közt az iskolarendszer átalakításával akarnak keresztülvinni. Márpedig az ilyen iskolarendszerbe csak igaz hitű oktatók férnek be. A professzor utolsó szeretője, már-már szerelme, lévén zsidó, elhagyni kényszerül az országot. Ő meg ott áll egy szál hallgatólány nélkül, és mivel az egyetemről nyugdíjazzák, mert nem tér át az iszlámra − nem szilárd elhatározásból, hanem mert távolléte miatt elsőre lekési a döntéshelyzetet, nem kapván kézbe az erről szóló levelet időben −, nagyon félő, hogy nem is lesz már több nője. Csak a fizetett profi kurvák. Na és körülbelül ennyi. Mondhatnék még részleteket, pl. a politikai fordulatokból – csak hát mindaz inkább díszlet, mint lényeg. Az olvasó azt várja, azt lesi, azt óhajtja, legalábbis az olyan olvasó, mint én, hogy a politikai szál fogja eluralni majd a regényt − de nem. A végén a professzor behódol, azaz megtér, mert mégiscsak jobb három-négy feleség, férjének behódoló muzulmán nő, mint egy se. Bumm. Nagyon el kell engednie az olvasónak a képzelőerejét, hogy valami vaskosabb, mélyebb értelmet hámozzon ki az egészből.

Társadalmi utópiát vagy disztópiát például biztosan nem fog. Ahhoz túl szűk körben lehet szétlátni, s abból se túl sokat. Az eleve bezárkózó elbeszélő-főszereplő François még a saját közegét jelentő egyetemi világról sem tud, vagy legalábbis nem mond valami sokat. Az is kiderül, hogy Párizson kívül Franciaországot sem igen ismeri. Közönyös minden változással szemben, s bár mindenféle − elméletileg − fordulat beálltát láthatjuk épp az életében a regény lapjain (szerelem, szülők, politika, egyetem, nagyvilág), ővele igazából semmi nem történik. A nyugati ember élete végtelenül biztonságos és kiegyensúlyozott − és unalmas, mondja a regény. Talán mondja. A politikai eseményeket, a választásokat övező, a második forduló első körét meg is hiúsító zavargásokból és vélhető terrorcselekményekből valamennyit még ugyan a saját szemével lát François, de akkor is mintegy kintről, a partvonalon túlról, ahol alig érhet bárkit bármi baj, hogy az olvasónak az az érzése támad, ennek az embernek nem ügye, ami ott történik − később pedig már csak a beszámolók, előbb a személyesek, utóbb a hírekből összeszedettek maradnak. Ami meg végképp kívülről jön.

ujszo_14237283661331_34

Ha már fricska, akkor inkább azon a téren keresném, hogy ez a bizonyos nyugati ember, vagy francia, vagy európai, a legmagasabb szinten kiemelkedően képzett − sőt, még azok közül is kiemelkedő −, jól kereső, ahogy mondani szokás: fogyasztó, szóval hogy ez a csúcsfogyasztó, ha kell, ugyanúgy vált vallást, mint mondjuk ahogy áttér egyik telefonmárkáról a másikra. Csak túl nagy megrázkódtatással ne járjon. Ez pedig olyasvalami, amit már Houellebecq elmondott többször is. Párhuzamokat, áthallásokat sejtet Joris-Karl Huysmans „szerepeltetése” − François tudományos karrierje az ő pályájának értelmezésére épül, illetve a könyv második felében is épp egy Huysmans-kiadást készít elő, vaskos előszót írva hozzá. Azonban engem, a magyar olvasót, annyira nem mozgat már meg a szöveg, hogy megkeressem a kapcsolódási pontokat. Huysmans élettörténetéből ugyan kiemelkedik a regényben többször előkerülő katolikus hitre való megtérése, a sorspárhuzamból azonban, ha valami, leginkább annyi jön csak át, hogy ami egykor fontos és meghatározó ügy volt, az a ma emberének mennyire érdektelen.

pourquoi-faut-il-lire-soumission-le-nouveau-roman-de-michel-houellebecq,M185864

Valami van persze ebben a Houellebecqben, amiért a nem túl jó könyveit is egycsapásra lehet olvasni, hogy ne mondjam, falni. Nem lehet azt mondani a Behódolásra, hogy rossz regény, hogy tévedés, vagy bármi ilyesmi. Úgy könnyed hangvételű, hogy ugyanakkor a feszültség egyfolytában a szöveg szemhatárán lappang. Nem gondolom, hogy a Behódolásban az informatívabb zsurnalizmus nyelvét olyan nagyon sokkal múlná felül − hiszen pl. helyenként azzal is számolnia kell, ami olyan sok sci-fit roppant el már mindjárt az elején: hogy ugyanis ki kell töltenie az olvasó és a cselekmény ideje közötti űrt, el kell mondani, magyarázni, hogy mi „történt” a 2010-es évek második felében. Részben úgy oldja ezt meg, hogy eleve egy nem valami tájékozott elbeszélőt kreál, aki nem tolja túl az ilyesmit, másrészt az ő tájékoztatását meg egy extitkosszolgára bízza, aki pedig bőven okkal és hitelesen magyaráz meg úgy mélyebb összefüggéseket, hogy egyúttal a „felszíni” ismereteket is azon át tudhatjuk meg. Csak egészen ritkán kell a pár évnyi „múltat” magától összefoglalnia François-nak − ami viszont egy énelbeszélésben még csekély mértékben is kicsit furcsán fest. Mert hiszen kinek és miért is foglalnám össze a nyilvánvaló történelmi tényeket? Mármint amennyiben az integritásomat és a hitelességemet meg akarnám őrizni immanens narrátorként. Persze a sci-fik esetében az olvasó afféle szerződést köt a szerzővel és a művével, hogy az ilyenfajta játékokat elfogadja, és nem kérdőjelezi meg. A szépirodalomnál azonban talán más az ábra. Ott csekélyebbek az engedmények e téren. Cserébe persze máshol esetenként jóval nagyobbak. Mondjuk úgy, hogy itt ez még éppen belefér. Másrészt, ha a jelen dilemmáinak és folyamatainak továbbgondolásaként fogom fel a regényt, az tulajdonképpen csak annyit mond: és hogyha így lesz, majd akkor is lesz valahogy.

Könnyen olvasható, szórakoztató, nem túl elgondolkodtató mű a Behódolás. Nem gondolnám különösebben merésznek. Meg van írva profin, vér kisebb mértékben, rejtély közepes mértékben, szex valamilyen mértékben van jelen, csekélyke polgárpukkasztás, politika valóságos politikusok jövőbeli tetteivel − kellő számú adalék a gépbe dobva. Az output e bekezdés első mondatában.

Michel Houellebecq: Behódolás, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Antal Balázs

szerző: Antal Balázs
honlap e-mail
Antal Balázs 1977-ben született Ózdon. A Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, a Műút portál szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum