KULTer.hu - Csobánka Zsuzsa Emese regényrészlete
63969
post-template-default,single,single-post,postid-63969,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csobánka Zsuzsa Emese regényrészlete

Megérinteni egy nőt

Azt írtad, Asha, hogy jól tudok elengedni, ennyit láttam a levélből, meg azt, hogy elég hosszan írtál, de mire felébredtem, az istennek nem tudtam a végére érni, közben jött anyám is, és mondta, hogy ennek semmi értelme, engedjelek el, veszekedtünk, Chilia ingerülten harapott bele a reggeli kalácsba, nekem elment az étvágyam, mit tudsz te erről, felfordul a gyomrom az okos mondataidtól, mit tudsz róla, neked talán sikerült, vágtam a fejéhez, pedig titkon tudtam, hogy igaza van, de fájt, kegyetlenül fájt, hogy nem úgy van, ahogy én akarom, hogy nincsen beleszólásom a világ menetébe. Kirohantam a konyhából a kertbe, és a padra vágtam magam, a négy kiszáradt fapánt közül kettő eleve rozoga volt, a lendülettől most nagyot nyögött mindegyik. Utoljára gyerekként toporzékoltam így, David akkor egyszer ütött arcon, én pedig dühtől könnyes szemmel sziszegtem az arcába, hogy hozzám ne érj még egyszer. Manoklein akkor már nem élt, egyedül voltam, nem volt mit tenni, a kert végében sóskát és sárgarépamagokat ültettem el, hátha kinő. Nyár végére valami kidugta a fejét, zsenge és ceruzavékony répákat húzkodtam ki a földből, aztán Chiliához rohantam, hogy nézd, mama, kinőtt, ragyoghatott az arcom, mert az ő arcán láttam tükröződni a fényt, aztán hirtelen beborult, felhős lett a tekintete, ezek még túl kicsik, Titili, nem kellett volna kiszedned őket. Nőhettek volna még. Felfortyantam, hogy te soha nem tudsz örülni, és mindig minden rossz, amit teszek, mi lenne, ha egyszer, egyetlenegyszer úgy fogadnál el, ahogy vagyok, kiabáltam, mire kijött David a nyári konyhából, hogy mi folyik itt már megint, semmi, ordítottam rá még hangosabban, vagy tudjátok mit, beszéljétek meg, az úgyis megy, ketten lenni, megbeszélni, én meg dugjam fel magamnak a répákat. Titili, hogy beszélsz, szólt most anyám, kérj apádtól bocsánatot, de én ehelyett a dühtől remegve hozzájuk vágtam a három szál sovány répát, bele a levegőbe, a semmibe. Ezt utóbb megbántam, nem volt értelme, de annyi értelmetlenséget tesz az ember, egészen vidáman repültek a sárgarépák szanaszét, ha nem ott és akkor lett volna, mondtam volna, hogy nézd, Manoklein, milyen vicces, és bennem akkor fogant meg a bűntudat, hogy most tényleg, Titili, ez az egész mire volt jó, igazuk van, de azt hiszem, ez volt az a pont, ahonnan nem lehetett visszafordulni.

David, hiszen ezt tanítottad, hogy a határokat kell keresni, nem? Megtalálni, és továbbmenni, még ha a tovább visszafordulást is jelent. Legalább egy kicsit büszke lettél volna rám. Akkor végképp nem volt kihez beszélni, Asha, Manokleint legalább egy éve eltemettem magamban, látod, pontatlan vagyok, elszámolom magam időben, mert nélküle összefolytak egymással a napok.

Végül ő tanított meg a határokon járni, ő tanított meg félni a sötétben, talán ezért is találtam ki, hogy legyen kihez beszélni, mindig kell valaki, akihez beszélek, hogy ne legyek egyedül, mióta ő elment a Hóoroszlán után apámmal. Az előhívott képeket gyerekként láttam, ahogy albumba rendezi, Manoklein halála után az albumokra rá se nézett, most, hogy hazajöttem, azt hiszem, elő fogom venni, hátha elbírja végre a lélek ezeket a képeket. Hátha meglátom Manokleint a hegyekbe vésve, valami nyomot, amiből tudom, merre induljak el, ha igazán haza akarok jutni, nem feléd, Asha, hanem magamba, mert ha én folyton téged követlek, akkor könnyen eltévedek. Eddig mindig ez volt, minden férfit nyomaiból ismertem már, a szüleimre gondolva elhittem, hogy így kell, menni a nyomok után, vakon, és egyszer majd csak találkozunk.

Vagy a lábam nő meg, és lesz akkora, mint egy férfitalp, de az enyém széltében volt nagy, nem hosszában, hiába haladtam előre. Három album került elő legelőbb, két kisebb és egy nagyméretű, David első és második nepáli útjai, illetve egy az Alpokról. Az első út inkább napló volt, mint album, azt a végére hagytam. Tudtam erről a könyvről, Chiliának készítette hónapokon át az utolsó karácsonyra, amikor már eldöntötte, hogy nem fog hazajönni. Az utakat előre meg kell tervezni, erre figyelmeztetett mindig és mindenkit, aki a hegyek felé vette az irányt, és persze, eltérhet tőle az ember, de a lényegi pontokat tartania kell. Például az egy lényegi pont, hogy mindig visszajön az ember. Korábban ezt unásig ismételgette a fiatal mászóknak, akik tanácsért fordultak hozzá, és akikbe gyerekként szerelmes voltam, ácsingózva lestem őket, minden lehetőséget megragadva, hogy találkozhassak velük.

Érkezésükkor az előszobában tébláboltam, aztán mindenféle koholt indokkal bementem hozzájuk a szobába, okosan és némán hallgattam, fenséges akartam lenni, mint egy királynő, tudtam, ezzel imponálhatok, aztán apám egy pontnál rendre kiküldött, és utána jött csak az izgalom, a szobával szemközti tükörből lesni, mikor állnak fel, órák teltek el, amíg ezek az erősnek tűnő, különben apám mellett gyermekké, testvéremmé lett férfiak elindultak az ajtó felé apám után, apám meg mint egy hegy, mutatta az utat, ők vakon követték, vakok és némák voltunk mindannyian, míg apám a határokról beszélt, akkor már láttam a tükörben az imbolygó mozgást, felgyorsult a szívem, uramisten, ki fog ugrani, mire ezek ideérnek, egyre nagyobb lett a hegy a katedrálüvegen, beláthatatlanul ért össze felettem és bennem az éggel, és akkor apám a kilincsre tette a kezét.

Úgy képzelem, szerette volna, ha Chilia megérti mindazt, ami benne zajlik, és csak azt sajnálom, hogy ennek szükségét érezte, mert a napló így a bizalmatlanság és a hitetlenség bizonyítékává vált. Az isten nélkül maradt szüleim könyve, a szerelem felszámolása, bemocskolása, de mit ítélkezem, hiszen a legemberibb is ennyiben, az esendőség könyve és a kétségbeesésé, hogy szeretném, istent hinnék azért, Chilia, hogy megérts, hogy elfogadd, ami történt, és elfogadj mindabban engem, bár tudom, hogy az egész dolognak köze sincs hozzám. De ezek az én mondataim, David másképp fogalmazott volna.

Felelősségről szólna, ha valaki futólag olvasna bele, de én már korántsem vagyok abban biztos, hogy ebben az esetben létezik felelősség, mert hogy mit ad isten, az tény, de hogy mit kezd magával az ember az üres hegyen, az a valódi kérdés.

Jó lenne azt hinni, hogy David ebben a naplóban nyugalmat talált, megírva a történeteket úgy, ahogy ő látta, megélte. Olyan volt, mint egy gyónás, de vannak kétségeim. És miféle bukásról beszélhetek a szüleim esetén, ugyan ki vagyok én, hogy megítéljem őket, mondd, Asha, hogy lehet szenvtelenül a tényekre szorítkozni, mindig ugyanaz a kérdés, elmesélhető-e valami úgy, ahogy történt, ha még az álmomban kapott mondataidra sem emlékszem.

És ebből a pontból kimozdíthatatlannak tűnik minden. Elmondhatatlan minden történet, mert hiteltelen. Fogalmam sincs, hogyan lehet megszólítani egy férfit, akinek a nevét is én teremtettem, nem ismerem, csak érzem, erősen érzem a jelenlétét, mint a koncerten a kezed a kezemben, ahol megszűnt az idő, mert úgy ültem ott, mint akit egy ponton összeforrasztottak a másik felemmel, nem éreztem semmit, csak a létet, ahogy van, és áramlik két tenyérbe rejtve, mintha a titkos vonalak mégis élnének, mintha lenne kapcsolódás, határ a határhoz, egymás mellett haladás és figyelem, nem szerelem, mert a szerelem olyan báva és ostoba vakság, és te azt mondtad, a szerelem már megvolt, hát akkor riadtan kérdezem, mi ez, mi ez a teremtettség, ez az állandó jelen, a vonzó idegenség. Rámutatsz arra, hogy aki van, az nem cél, hanem csupán társ lehet, milyen szép is a nyelv, a sok határozóból bármit választhatsz, de értelmes mondat, a számodra értékes mondandóval csak egyetlen szerkezetben működik.

Sok is egy életre ennyi érzés, szívbéli osztottság, nem lehet sem sürgetni, sem kapkodni, de közben ma felmerült bennem, vajon én készen állok-e bármire, akkor vettem elő az albumokat is, nekiestem, kidobáltam, kiválogattam, kisúroltam és letöröltem mindent. Rend van, Asha, és ebben benne vagy te is, csak az öröm jusson belőle, hogy van valaki, aki miattad is rendezi el a könyveket, sorokat, úgy vágja az édesköményt és a narancsot, hogy közben rád is gondol, vajon szereted-e, mert főzne neked, és közben tudja, bár olykor megijeszti, de pontosan tudja, hogy mindennek saját ideje van, felérni egy hegyre, közben nem fordulni vissza, az az igazi cél, feljutni a saját csúcsra, nevezd ezt bárminek, de igen, a tudat, hogy van, lehetséges mellettem egy másik hegy, hogy van valaki, aki szintúgy felfelé tart, biztosítókötél nélkül önmaga mélységei felé, az az igazi szabadság.

A túlsó parton izgulni érted.

Asha, most ébredtem. Össze vagyok zavarodva, zúg a fülem, lüktet a halántékomon. Ez már négyezer felett van, most álmodtam vagy valóban megírtam neked ezt?

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum