KULTer.hu - Média nélkül ma nincs hangsúlyos jelenlét
63671
post-template-default,single,single-post,postid-63671,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Média nélkül ma nincs hangsúlyos jelenlét

Interjú Turczi Istvánnal

EJ2005-11-29_020Turczi István rengeteget tesz a magyar irodalom ügyéért, számos költőfesztiválon képviselte már Magyarországot, emellett az idén húsz éves Parnasszus folyóirat főszerkesztőjeként sok mára befutott szerzőt indított el a pályán. Vele beszélgettünk legújabb terveiről, a folyóirat készülő nagy dobásairól, és nem utolsó sorban arról, hogy fér meg  egymás mellett tehetség és marketing.

KULTer.hu: Az elmúlt egy évben felgyorsultak az események. Tavaly Prima Primissima Díjat kaptál, és nemrég a Nemzetközi Pen Club vezetőségébe jelöltek. Ez utóbbit hogyan fogadtad?

Ha azt mondom, a Nemzetközi PEN egy olyan világszerte elismert, nagy múltú írói szervezet, amely száznál is több ország vezető alkotóit tömöríti, akkor ez úgy hangozhat, mint egy önigazolásra hajazó reklámszöveg. De ha visszatekercselem az időt, és felsorolom, hogy 1921-ben az alapító tagok között volt például Joseph Conrad, G. B. Shaw, H. G. Wells; az első elnöke John Galsworthy volt, akit nálunk jobbára a Forsyte Saga tévésorozat miatt ismernek, és a majd száz év során olyan emberek vállalták az elnöki teendőket, mint Maurice  Maeterlinck, Arthur Miller, Heinrich Böll, Alberto Moravia, Vargas Llosa és 1990–93 között Konrád György, akkor a laikus is alkothat magának egy képet a szervezet jelentőségéről. És mivel Konrád elnöksége óta én vagyok az első magyar író, aki jelölést kapott a vezetőségbe, talán érthető a jóérzésem és örömem. Bár a jelölést az Ausztrál PEN Központ kezdeményezte személyre szólóan, mégis úgy gondolom, túlmutat a személyemen, és legalább annyira jelenti a világszínvonalú magyar irodalom újabb elismerését is.

scans-068

KULTer.hu: Mennyire fontos és hatékony, hogy egy költő ilyesféle tisztségeket tölt be, a többi alkotó érdekeit mennyire tudja képviselni, segíteni?

Véleményem szerint minden tisztség annyira fontos vagy hatékony, amilyen komolysággal és elánnal állunk hozzá. Ha az október közepén Quebec-ben soron következő kongresszuson netán beválasztanak (13 jelölt van 9 posztra), akkor azokon a stratégiai pontokon és bizottságokban kell helyt állnom, ahol számítanak a munkámra. Számtalan régi és új megoldandó téma van terítéken: a digitális világ kihívásaitól a kifejezés szabadságáig, a tömeges elvándorlás kulturális vonatkozásaitól a bebörtönzött írók sorsának enyhítéséig, és így tovább.

KULTer.hu: Ezek után időzzünk egy kicsit a múltban. Pályakezdőként kinek köszönhettél a legtöbbet, ki az és miért, akinek a tanácsai, a segítsége a mai napig elkísér?

Ha történeti hűséggel próbálnék válaszolni, a többi kérdésre nem maradna hely. Szerencsére számos korábbi interjúban beszéltem pályakezdő éveimről, így „mentoraim”, költőelődeim, pályára állító íróbarátaim neve és gesztusai nem maradnak árnyékban. Ezért most csak két élményt idéznék fel.

Az első még egyetemista koromból való, amikor az ország akkor első számú kiadójának számító Szépirodalmi Könyvkiadóhoz benyújtott kötetem tervét Réz Pál, a kiadó akkori szerkesztője felkarolta, és nem engedte, hogy a pártlektor jelentése miatt visszautasítsák. Telefon jött, hogy menjek be ekkor és ekkor, a szerkesztő vár. Soha nem felejtem el, beléptem a hatalmas szárnyas ajtón, és két férfiú fogadott. Réz Pál mellett egy égő szemű, szakállas, fésületlen ember ült, csupa csont és figyelem. Petri Gyuri vagyok, mondta, amikor felállt és kezet fogtunk. Olvastam a verseidet, mondta halkan, erős kötet, meg kell jelennie, és baljából áttette a cigarettáját a jobb kezébe. Ha Petri akkor nem segít pár inkriminált vers kiszórásában, és Réz Pál nem vállalja fel a kötet hivatalos szerkesztését, akkor három év jegelés után, 1985-ben nem biztos, hogy megjelenik első kötetem, a Segédmúzsák fekete lakkcipőben.

A másik egészen friss élmény, idén nyáron júliusban két héten át minden nap (sőt volt, hogy napjában többször is) telefonon értekeztünk Tandori Dezsővel, aki egyébként elsőként írt hosszabb recenziót még a Magyar Ifjúság című világlapba 1985-ben az előbb említett első kötetről. Naplóíró fajta már rég megírta volna a Dezsővel való nyári beszélgetéseket, de ezek jobbára csak kettőnkre tartoznak. Egyetlen mondata azonban belém égett, és most először, és valószínűen utoljára, megosztom az olvasókkal. Azt mondta: „Nem lezárultam, hanem átúsztam abba, hogy nincs.” És megbeszéltük, hogy azért együtt újra lemerészkedünk a parkba, és ha nem is a Grinzingiig, de a hídig elsétálunk egyszer, és felidézzük a régi napokat, amikor John Coltrane, Robert Browning, Szpéró és a turf voltak az állandó beszédtéma.

KULTer.hu: Tandori Dezsőt említetted, aki a mai napig fontos kritikusod. De ezen túlmenően ismert szerzőként fontosak-e még számodra a kritikák? Egy-egy írásodról ki szoktad kérni mások tanácsát?

Jó néhány írót, festőt, zenészt, sőt színészt ismerek, aki fennhangon hirdeti, ő „leszarja” a kritikákat, nem érdekli, hogy a sok képmutató hülye mit hadovál össze a dolgairól. Aztán persze rohan a gép elé, vagy le az újságoshoz, hogy megtudja, mit írtak róla. Az alkotónál nincs hiúbb emberfajta, és nincs is ezzel nagyobb baj. Az más kérdés, hogy az alapos műkritikák korszaka lejárt, egyre kevesebb mértékadó tanulmány születik: vagy szaktársi vállon veregetést kapsz, amiért később viszonzás jár, vagy csípőből tüzel ellened a másik szekértábor felkentje. Persze ne legyünk igazságtalanok, mert ma is születnek kitűnő elemző írások, ha másra nem gondolok, hát a saját portámon, a Parnasszus fiatal költőkről szóló összeállításában is több elsőrangú tanulmány született.

scans 065

Ki szoktam-e kérni mások tanácsát? Megint egy történet, újabb szomor. Amikor elkezdtem írni Üresség címmel egy hosszúverset, először beszéltünk róla Borbély Szilárddal, majd amikor Pestre jött, és felhívott, megmutattam neki egy részt a szövegből. Ő akkor azt mondta, hogy ebből nem tudok majd olyan egyszerűen kijönni, „beszippant és kiköp” (ezt mondta), szerinte verskönyv lesz, egyetlen darabból fog állni, vagy meg sem írom. Szilárd feloldhatatlan halála után félretettem a verset, majd fél évvel később folytattam. Azóta elkészült: egyetlen vers az egész, igaza volt, nem lehetett feldarabolni. Nem sietek megjelentetni.

KULTer.hu: Rengeteget utazol külföldre felolvasni különböző irodalmi fesztiválokon, szerkeszted az idén húsz éves Parnasszust, komoly irodalmi programokért felelsz. Ennyi minden mellett mikor marad időd az írásra, és a felhozott vers mellett jelenleg miken dolgozol, milyen terveid vannak?

Az utazások, a szerkesztői munka, az irodalomszervezői tevékenység és az egyre kiterjedtebb tanítási kötelezettségeim nem az írástól veszik el az időt, hanem jótékonyan rákényszerítenek a feszesebb életvitelre, a határidők üzemszerű betartására. „Szoros emberfogással” élek, a világot és szakmát megváltó félnapos sörözésekre ugyanúgy nincs érkezésem, mint az irodalmi táboroknak álcázott masszív alkoholizálásra és a közös éjszakai lumpolásokra. A szó elszáll, de az írás nem maradhat el. Amúgy is elég nehéz időszak áll mögöttem: a tavaly decemberi Prima Primissima Díj után nem volt könnyű feldolgozni egyes kollégák féktelen szakmai jóindulatát és tobzódó empátiáját, de ami ennél is nehezebb volt, hogy korábbi kiadóm egy tollvonással kiszállt a kortárs magyar szépirodalom kiadásából, így maradt a bizonytalanság. Szerencsére ez a helyzet nemrég feloldódott, új kiadóm van, hosszú távon számítunk egymásra, és már meg is állapodtunk az első közös melóban. Für Emillel, az Angliában élő kiváló grafikusművész barátommal készítünk egy „négykezes” könyvet; ötven vers, ötven hozzájuk készített rajz. Szenzációsak a grafikái, egyszerre érzékeny és blaszfémikus, intim és polgárpukkasztó. A könyv munkacíme: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei. A Scolar Kiadó jövő tavaszra, a Budapesti Könyvfesztiválra tervezi piacra dobni. Van bennem várakozás, nem tagadhatom.

WP_20141117_170

KULTer.hu: Idén április 11-én Zuglóhoz kötődő fiatal költőket hívtál meg egy felolvasásra. Készülsz hasonló rendezvényekre, szervezésekre, hogy megmozgasd a Parnasszus költőit?

Amiről beszélsz, az az első Zuglói VersPiknik volt, Karácsony Gergely polgármesterrel közösen indítottuk el, ha jövőre is olyan jó lesz az idő, hagyományt is teremthetünk vele. A közönség mindenesetre mellénk állt. Ez az év a Parnasszus életében mérföldkőnek tekinthető, idén vagyunk 20 évesek. Egy kéziratkiállítás-sorozattal ünnepeltük: 125 költő, a Parnasszus állandó és gyakori szerzői küldték el kéziratos versüket, és felkértünk 13 élő képzőművész barátunkat, hogy a négyes-ötös csoportokba szedett kéziratlapokat foglalják vizuális keretbe a rajzaikkal, festményeikkel. A Szabó Ervin Könyvtár dísztermében tartottuk a nyitó kiállítást, azután vándoroltunk kicsit, a Magyar Írószövetség Bajza utcai székháza után Tata, Veszprém, Siófok következett, a záró eseményre a Tokaji Írótáborban került sor augusztus 13-án. Az anyag a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe került, amire büszkék vagyunk. A vándorkiállítással párhuzamosan kiadtunk egy nagyon szép In memoriam emlékkönyvet: azoknak a költőknek a verseit gyűjtöttem egybe, akik már nincsenek velünk. Orbán Ottótól Faludyig, Határ Győzőtől az utolsó távozóig, Fodor Ákosig. Megrendítően szép, és sokszor vicces-vidám könyv sikeredett belőle; kereskedelmi forgalomba nem került, a versbarátok számára készült.

KULTer.hu: Az elkövetkező időszakban milyen meglepetésekkel készül a Parnasszus?

A meglepetés természete, hogy az érintettek nem tudnak róla. Ezért legyen elég annyi, hogy készül egy Fodor Ákos-emlékszám. Tervezek egy vitára invitáló és ingerlő számot, amely Sinka István életművét járná körül, és a legfiatalabbak véleményére is kíváncsi leszek. És ha elült az R25 című antológia körüli visszhang, akkor talán mi is összeállítunk egy antológiát a még fiatalabbak verseivel. És megcélozzuk a következő húsz évet.

KULTer.hu: A most megjelent Parnasszus az eddigi lapszámokhoz képest rendhagyó, ugyanis a fiatal költészettel foglalkozik. Honnan jött az ötlet?

Az a műhely, amelyik nem zsigerből figyel a legfiatalabbakra, a saját jövőjétől zárja el magát. Természetesnek tekintem, hogy két évtized múltán a ma legújabb líra áramlatait, csoportosulásait és poétikáit, a feltörekvőket és az irodalom kapuján még csak kopogtatókat bemutassuk. Nagyon zavar, ha azt látom, hogy az idősebbeknek fogalmuk sincs, mi történik a mai húszévesek körül, miként az is gáz, ha a fiataloknak gőzük sincs a mai hatvanasok-hetvenesek viselt dolgairól. Nem fogom idesorolni az egész lapszámot, tessék megvenni, érdemes, de annyit el kell mondanom, hogy nem véletlenszerűen, postaládából szerkesztődött ez a szám. Felkérések születtek tanulmányokra (Csehy Zoltán, Herczeg Ákos, Kántás Balázs, Lapis József, Szarka Károly és külön kiemelném: Prágai Tamás, akinek ez az utolsó tanulmánya!), és olyan költőket hívtam meg a számba, akik ma már a fiatal generáció „nagy öregjeinek” számítanak (Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Lanczkor Gábor és mások). És természetesen ott vannak a legfiatalabbak (Bödecs Lászlótól Mizsur Dánielig, Dobai Bálinttól André Ferencig és tovább). Az érdeklődésre jellemző, hogy még meg sem jelent a szám, amikor már több vidéki egyetemi, főiskolai klub jelezte, szívesen ad otthont egy-egy bemutatónak.

KULTer.hu: A pályakezdő, fiatal szerzőket hogyan lehetne még segíteni? Több ösztöndíj, támogatás, szervezeti összefogás kellene? Milyen eredményekről tudsz beszámolni?

Átfogó támogatási rendszer, a nyugodt alkotómunkát lehetővé tevő ösztöndíjak kellenének, több külföldi ösztöndíj, meghívások külföldi fesztiválokra. Én például félretennék egy keretet arra, hogy a rendhagyó irodalomórák sorozatban csak fiatal alkotók mehessenek különféle vidéki és fővárosi iskolákba. Ami a szervezeti összefogást illeti, szerintem sok jó kezdeményezése van a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének is. Ugyanakkor a mai ínséges időkben lehet, hogy hatékonyabb volna, ha összeadnák erőiket, és nem egymás konkurenseiként vennének részt a hazai irodalmi életben. Én a magam helyén például gőzerővel folytatom a fiatal költők verseinek és költészeti tanulmányainak, kritikáinak kiadását a Parnasszus Könyvek-sorozatban, lassan száznál tartunk, és már jelentkeznek a legfiatalabbak új kötetek tervével. Aki jó kéziratot hoz, az nálunk nyitott kapukat dönget már jó ideje.

DSC_0412

KULTer.hu: A nyomtatott lapoknak van még létjogosultsága? Sokan azért választják az online megjelenést, mert ott azonnal kiderül, hogy egy-egy írást hányan olvasnak, az olvasói vélemény is hamar eljut a szerzőhöz, kialakul egy párbeszéd. Ellenben a nyomtatott lapnál ez nem lehetséges…

A nyomtatott–online diskurzus számomra az „és”, nem pedig a „vagy” kategóriába tartozik. Az online a nyomtatott sajtó meghosszabbított, zanzásított, aktualizált, célorientált tesója, nem pedig a farkasa. És ez igaz a könyvkiadásra is: bár terjedőben az e-book, az elektronikus olvasás, megítélésem szerint kézbe vehető, szagos, lapozható és letehető könyvek mindig lesznek, legfeljebb megváltozott, műtárgy funkcióban. Párbeszéd úgy is kialakulhat, hogy olvasol egy folyóiratot, majd reflektálsz rá a neten. Komplementer viszonyként tételezem az egészet, nem egymást kizáró médiumként. Azután az idő majd eldönti, igazam volt-e, vagy sem.

KULTer.hu: Az eredményességhez mennyire fontosak a kapcsolatok kiépítése, a marketing, a jó kommunikáció? Aki ma körülnéz, azt látja, hogy a mű önmagában nem elég. Mit gondolsz erről?

Médiahátszél nélkül ma nincs hangsúlyos irodalmi jelenlét. Hiába írod meg a „nagy művet”, ha sem a szakma, sem a közönség nem tud róla. Bizonyos kiadói és terjesztői csoportosulások módszeresen felépítették a maguk szakmai és médiaholdudvarát, keblükre ölelték a kiszemelt szerzőket, és kézben tartják, hogy ne mondjam, uralják a könyvszakmai folyamatokat, de ebből a szerzők nagy százaléka semmit nem profitál. Nekik marad a fennmaradásét folytatott harc. Mindenki élni és látszani akar, néhányan ezért nemtelen eszközöket is bevetnek, de ettől a helyzet nem fog megváltozni. Miközben a fogyasztás össztársadalmi szinten emelkedik, a kultúra fogyasztása érzékelhetően csökken. És ez még csak a kezdet. A fogkrémet nem lehet visszanyomni a tubusba.

KULTer.hu: Régóta Zuglóban élsz. Milyen a viszonyod a kerülethez, mit tud Zugló, amit a többi kerület nem?

1997 óta élek Zuglóban, a Gyarmat utcában. Alig kerültem ide, máris megkerestek, hogy állítsak össze egy zuglói irodalmi antológiát. Így született meg anno A szív földrajza, amelyben a valaha és akkor Zuglóban élt írók, irodalmi emberek publikálták zuglói témájú írásukat. Bámulatos névsor, 38 remek ember. Csak néhány név, ahogy eszembe jut: Utassy Dzsó, Margócsy István, Kabdebó Lóránt és Kovács Sándor Iván tanár urak, Sándor Iván, Márton Laci, Kertész Ákos, Osztojkán Béla, Ferencz Győző, Mesterházi Mónika, Lackfi Janó és mások.

Zugló – a soros politikai széljárástól függetlenül – mindig fontosnak tartotta a Parnasszus támogatását, szerzőinek megbecsülését, és ez nem a reklám helye. Most is beszélgetünk arról, hogy legyenek irodalmi estek, találkozási felületek a közönséggel. Azt látom, hogy a városvezetés számára egyfajta kitörési pont a kultúra, és fontos az irodalom. Olyan sok kerület ezt nem mondhatja el magáról. Ha csak ennyi, már az komoly segítség a légzőnyílásra szoruló magyar kultúrának és irodalomnak.

Ayhan Gökhan

szerző: Ayhan Gökhan
honlap e-mail
Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Költő, az Átjáró újságíró-blog és az Üveghegy című gyerekirodalmi portál szerkesztője.