KULTer.hu - A kisember boldogsága
63558
post-template-default,single,single-post,postid-63558,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A kisember boldogsága

Pavel Vilikovskŷ: Egy igazi ember története

24-1Az elrabolt nyugat. Börtönhalál. Koncentrációs tábori halál. Valakinek pusztán Közép-Európa. Másnak Közép-Kelet-Európa. Miért nem nevezzük pusztán Keletnek? Miért ez a ragaszkodás a földrajznak is ellentmondó „közép” megnevezéshez? Puszta gőg? Akaratos jelzése, hogy azért a Nyugathoz tartozunk?

Vagy egyszerű beismerése annak, hogy a nyugati és a keleti ideológiák közti küzdelem jól látható nyomott hagyott ezen a földrészen, ami miatt az „egyedi” megnevezés több mint szükséges. Persze nem mindenki mozog az ideológiák magasságában. A szlovák író Pavel Vilikovskŷ Egy igazi ember története című naplóregénye a kisember szintjére „süllyedt”. Nincs nyomor, nincs börtön, sem koncentrációs tábor. Egy csehszlovák kisváros kis üzeme. Vágy a feljebb emelkedésről, naiv karrier, ami itt, ebben az elzárt világban a legfontosabb. S mégis miben áll a szolgálati lakások, a kinevezések, az autóra gyűjtögetett pénz, a hétvégi üdülések tragédiája? Vilikovskŷ hőse elveszít mindent, s a katarzis mégsem a látszólagos széthullásban teljesedik ki, hanem a naplóíró „boldogságában”. Mert ennek a világnak (szolgálati lakás, karrier, autó, üdülés) szét kell esnie. Vilikovskŷ hőse nem beszél a történelemről, sem az ideológiákról. A történelmen kívüli ember azonban maga a történelem: a hátunk mögött a mai napig hallhatóan nyűglődő 25-30 év történelmének egyik meghatározó szereplője.

De beszélhetünk-e egyáltalán közép-európai létezésről? A fogalom több szinten is használatos: politika, történelem, irodalom. A Kalligram Kiadó K4 nevű könyvsorozata e „közöst” próbálja megtalálni az irodalom szintjén. A sorozat lényege, hogy a négy ország egy-egy írójának témához kapcsolódó könyve jelenne meg évente, egyazon napon, négy nyelven (magyar, szlovák, cseh, lengyel).

Nem igazán mondhatjuk, hogy a posztkommunista közép-európai állomok elsődleges feladatuknak tekintenék az elmélet fenntartását, miközben buzgón építik önnön elszigeteltségüket, ki Brüsszel és a Nyugat, ki pedig saját határain belülre (vagy épp Keletre) orientálódva. Ebben a közegben a Kalligram projektjét üdvözölve kell fogadnunk, bátortalanul elismerve, hogy a kétezres években Kundera „elrabolt Nyugatának” országait még igenis összeköti valami.

1251334_5

Kérdés, hogy pontosan mi. Bár Vilikovskŷ naplóregénye (a projekt első kötete) után nehéz lenne bármiféle megállapítással kísérletezni, annak ellenére, hogy e kulturálisan sokszínű régió egyes írói próbálkoztak már az elhelyezéssel. Érdekes, hogy a közép-európai létezés elméletének „tagadói” puszta tagadásukkal is megteremtették a közeget, vagy inkább az érvényességéről szóló vitát. Danilo Kiŝ szerint a terminus sokkal inkább a Nyugat számára élő, s nem azon országokban, amelyek földrajzilag e területhez tartoznak. Esterházy az írói egzisztenciát sokkal inkább a nyelvhez köti, semmint területhez. Az ukrán Yuri Andrukhovych értelmezése már más közeget érint: az érzelmekhez köti Közép-Európa létezésének érvényességét. A közös félelemhez, amely a gyengébb országok tudatalattijában rejtőzik. Szorongás két szuperhatalom közé zárva. Andrukhovych értelmezése közelebb visz Vilikovskŷ regényéhez. Miért? Kundera, Esterházy és Kiŝ az ideológiák szintjén, a maguk absztrakt módján beszéltek s írtak Közép-Európáról. Olyan magasságokban, ahol a föld barázdái és határai jól látszódnak, s mégis elvész valami nagyon lényeges: az ember. „A közép-európai halál a börtönök és a koncentrációs börtönök halála” − írja  Andrukhovych Az én Európám című könyvében. Ha Andrukhovych elmélete és regényművészete visszahelyezte a közép-európai gondolatot az ember szintjére, akkor Vilikovskŷ naplóregénye mindezt még lejjebb szállította: a hétköznapi kisember világába.

„Tudtára akartam adni, hogy ezzel a naplóval nem lőtt mellé, hogy bizonyos szempontból én is jelentős ember vagyok, az üzemünkben mindenképpen.” (12.) Egy jelentéktelen ember álma, hogy ő igenis valaki. Jelentéktelensége azonban nem saját személyéből fakad, hanem a háttérben zajló élet legapróbb elemeinek alapot adó rendszeréből. Épp jelleme az, amely ösztönösen ellenáll e rendszer túlkapásainak: bármiféle totalitárius elnyomás kevés ahhoz, hogy ezeket az ösztönöket teljesen kioltsa, az ember személye, még ha meg is törik, eltiporhatatlan. Volt a rendszernek egy álma, amelybe fájdalmasan, hosszú évtizedek után belebukott: egyenlővé tenni a többséget. Vilikovskŷ naplóírójának lázadása korántsem tudatos. Nem is igazán lázad, csak ír hétköznapjairól, melyekből egyre kitűnnek a mindennapi élet lehetetlenségei, pitiáner felettesek arcképei, egy üzem, valahol a csehszlovák határon, a mikrovilág, egy korrupt rendszer immár ideológiáktól s mélyen szántott gondolatoktól mentes csontváza. Egy teljes rendszerbeli és morális csőd a négy fal közé zárva.

„Akarsz autót vagy nem” − kérdi a férj a feleségtől. Bizonytalan ragaszkodás egy színpadra helyezett élethez, amit előírnak, megrendeznek s szabályoznak, ám ami már senkit sem érdekel igazán, hiszen a legtöbben ugyanazt a szerepet játsszák. Nincs nyomor, senki nem éhezik, nem ítélik halálra az ellenállót. Ám ha ebből a felkínált életből valaki nem kér, ha mindezt elutasítja, nem kap semmi mást. Az Egy igazi ember történetének főhőse nem utasítja el ezt a világot. Látszólag megelégszik az előírt, valamint a háttérben szeretőjével, a bokrok mögött zajló életének kettősségével. Irodalmi elődjétől, Winston Smithtől épp ez különbözteti meg: nem érzi, hogy valami ellen lázadnia is kellene.

vilikovsky_by_lucia-gardin3

Épp ellenkezőleg. Mást sem szeretne elérni, mint megbecsülést ebben a velejéig korrupt közegben. Az egyre kiélesedő ellenállásában azonban semmiféle erkölcsileg felmagasztalható tett nincs. Csak beilleszkedni szeretne, hozzásimulni a rendszerhez, tökéletes része lenni annak. Eszébe sem jut hangosan elégedetlenkedni, ellenállni, vagy épp ellenállásra buzdítani. Élni akar. Élni a megadott keretek engedte legkényelmesebb módon. Fennmaradni. Élni, ahogy a többiek. Élni azt az életet, amit − idővel lassan ő maga is rájön − már nem lehet tovább folytatni.

Nem a kommunista rendszer elszánt kritikusa az Egy igazi ember története. Vilikovskŷ könyve ennél sokkal általánosabb irányok felé tágul: mi van, ha egy olyan társadalmi rendszer válik uralkodóvá, ahol a valódi jelentéktelen figurák kicsinyessége lesz az iránymutató. Marx, Engels homályos emlékképei csupán egy haldokló rendszernek. Ideológiák temetője lett az ország s vele együtt Közép-Európa, ahol egy apa naplót ír a fiának. Nem kordokumentumot, nem is leckét, hanem saját történetét írja, bármennyire is legyen az egy apró darabja a történelemnek, bármennyire legyen kisstílű, hétköznapi vagy épp nyárspolgári. Mert csak itt, ebben a formában tudja megmutatni valódi önmagát, a személyt, akit nem állítottak ki a színpadra. Az igazi beszédet, a második, titkos szólamot, amelyet mindig el kellett hallgatnia. Ahogy a besúgó Ondróval kapcsolatban írja: „szél ellen nem érdemes pisálni”. A napló a kényszer szülötte. A kényszeré, hogy az ember lássa valódi önmagát.

Családjának és életének látszólagos széthullása korántsem tragédia, inkább az önreflexió megkésett ébersége: ettől az élettől meg kell szabadulni. A regény hőse nem omlik össze, annak ellenére, hogy a napló ott ér véget, mikor mindenét elveszíti: családot, szeretőt, lakást, s még saját anyja is elfordul tőle. Sőt, soraiban ott húzódik az öröm. Vilikovskŷ hőse boldog. Ugyan kihúzták a lába alól a talajt, de akaratlanul is meghagyták egy új alap létrehozásának lehetőségét. Boldogsága egy új európai időszámítás kezdete. A bizonytalanok boldogsága ez.

pavel-vilikovsky-nestandard2

Az Egy igazi ember történetét talán ezért sem igazán tekinthetjük a hosszan tartó, de végül elbukott szocialista rendszer kritikájának, hiszen hogyan is kritizálhatna az az elbeszélő, akinek egyik legfőbb vágya, hogy beépüljön ebbe a világba, hogy jó dolgozója s kiszolgálója legyen annak. Hogyan is kritizálhatna az, aki elfogad? Elfogadásában, illetve elfogadni akarásában azonban nincs semmiféle irónia. Vilikovskŷ célja jól láthatóan nem a figura nevetségessé tétele. Érvényesülni akarását a legelemibb emberi természet szükségletei irányítják: az elismerés és a sikerélmény. Vilikovskŷ elbeszélői zsenije épp ebben áll: a rendszert elfogadni akaró kisember szemszögéből mond lesújtó ítéletet. Nem ő képtelen beilleszkedni, hanem a körülötte lassan elhaló rendszer nem képes már arra, hogy méltóképpen magába ölelje a benne élőt.

Ha valóban beszélhetünk „közép-európai sors” létezéséről, akkor Vilikovsky hősének boldogsága, a bizonytalanok boldogsága lehet egyféle közös jegy, ami a posztkommunista visegrádi államokat összeköti még ma is egymással. A kisember boldogsága a jövő ismeretlenségéből fakad, nem pedig a kényelemből. A jövőt tudatosan kell kihasználni. Hogy negyedszázad után a kisember boldogsága mennyiben maradt meg, illetve milyen mértékben fordult át agóniába és csalódottságba, országonként kérdéses. A közép-európai létezés elmélete szakadozni látszik, ahogy országai is távolodnak egymástól. Az ellopott nyugatot, megrágva ugyan, de visszaadták. Az viszont már egy másik kérdés, kik hogyan értelmezik maguk számára a Nyugat fogalmát. Egy biztos, Vilikovskŷ naplóírójának bizonytalansága, amely boldogságának forrása, nem lehet mentség semmire. A jelenlegi agónia – hol milyen mértékben – nem a rendszerváltások bukását igazolja, hiszen általános bukásról sem igazán beszélhetünk. Az Egy igazi ember történetének elbeszélője boldogságában egyedül maradt, kiszakadva a körülötte lévő társadalom tagjainak előre megírt narratíváiból. A szolgálati lakások, gyárak, karrier, autók folytathatatlan narratíváiból. Történetének további alakulásáért immár kizárólag ő a felelős. A visszakapott nyugat kezdeti magánya mindez.

Közép-Európa létezése sokkal inkább mítosz, semmint tény. Ahogy Claudio Magris írja, metafora. S talán valóban igaz, hogy a közöset mégsem az ideológiákban, a közös múltban kell kizárólagosan keresni, hanem az egyes emberek élettörténetében, akinek Pavel Vilikovskŷ hangot adott. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy könyvét csakis e „közép-európai” vonal mentén lehet olvasni. De korántsem elhanyagolható a K4 elnevezésű projekt célkitűzése: vissza-, újraültetni, egyáltalán észrevenni ezt a sokszor megforgatott, kissé elfáradt, de nagyon is létező s jelenlévő Közép-Európát.

Pavel Vilikovskŷ: Egy igazi ember története, fordította Garajszki Margit, Kalligram, Pozsony, 2014.

Stummer Krisztián

szerző: Stummer Krisztián
honlap e-mail
Stummer Krisztián 1988-ban született Mosonmagyaróváron, jelenleg Varsóban él. A Móra Ferenc Általános és Középiskola újságíró szakát végezte el, majd 2008-tól 2011-ig a veszprémi Pannon Egyetem hallgatója volt magyar nyelv és irodalom szakon, ezután összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakon folytatta tanulmányait az ELTE Bölcsésztudományi Karán, itt diplomázott 2013-ban. Többek közt könyv- és filmkritikákat, valamint szépirodalmi szövegeket ír, riportokat készít.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum