KULTer.hu - Egy szeretnivalóan defektes bagázs
63636
post-template-default,single,single-post,postid-63636,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy szeretnivalóan defektes bagázs

Lakatos István: Óraverzum – Tisztítótűz

IMG_5384Igazán hálás dolog időnként olyan könyveket kézbe venni, amelyek kiszakítanak az aktuálisan foglalkoztató irodalomelméleti vagy -történeti kérdések világából, regényeket olvasni, amelyek olyannyira komplett, jól kidolgozott kis univerzumok, hogy eltántorítanak attól, hogy túlságosan is komolyan vegyem magam kritikusként. 

Jó érzés egyszerűen „csak” olvasónak lenni, aki hagyja magát egy különös, sok szempontból ismerős, mégis idegen világban az elbeszélés által vezettetni, s hálás dolog olyan művekkel találkozni, amelyek újra és újra emlékeztetnek arra, hogy olvasni tulajdonképpen baromi jó buli.

Lakatos István Óraverzum – Tisztítótűz című regénye – egy tervezett trilógia első része – leginkább egy bonyolult struktúrájú, a legfontosabb motívumokat egymásnak többszörösen és többféleképpen is megfeleltetni szándékozó amerikai tévésorozat pilotjához hasonlítható. Ha ugyanis abból az alapvető elvárásból indulunk ki, hogy egy regény elején kell, hogy legyen valamiféle bonyodalom, aminek megoldásáért tett erőfeszítések során aztán megismerjük a történet szereplőit, akkor itt a bonyodalmak egész tárházával találkozhatunk, melyek egyrészt egy ponton összekapcsolódnak, másrészt a további kötetekre – „epizódokra” – is előremutatnak. Ráadásul az olvasás során többször is bebizonyosodik, hogy bármelyik aprócskának tűnő motívummal szemben jogosan támadhat fel a gyanú, hogy majd a későbbiekben fontos cselekményformáló eszközzé válik. Az Óraverzum tehát bonyolult cselekményfűzésében is gazdaságos, építőelemeivel jól sáfárkodó kötet.

Lakatos István regényének világa egy mechanikus univerzum, amelyben egy óriási tengelyhez – tetején a Nappal – kapcsolódva keringenek a bolygók. Értelemszerűen ezt valakinek vagy valaminek egyszer létre kellett hoznia, és ahogyan az univerzumon kívül (felül?) található Világgépről beszélnek a regényben, az nagyon is hasonló a mi világképünk Teremtővel vagy Mindenhatóval (és itt most fontos, hogy nem az Isten kifejezést használtam) kapcsolatos elképzeléseihez. („A tengelyesek úgy hitték, hogy az Építő dolga végeztével magára hagyta az Óraverzumot.” 52.)

Más mítoszok nyomai is fellelhetők a történetben, a bonyodalom egyik alapja ugyanis, hogy volt ebben az univerzumban régen egy a technológiai fejlettség szempontjából aranykornak tekinthető időszak, de az egyik bolygó (Arbor) lakói túlságosan elbízták magukat, és meg szerették volna szerezni a Világgép tudását, végül azonban büntetésből letaszíttattak a mélybe. A történet központi helyszínéül szolgáló Seon bolygó akkori uralkodója géprombolásra adott parancsot: mindent, ami veszélyesnek ítéltetett, megsemmisítettek az ősök tudásából. Az erőszakkal elfeledtetett tudáshoz történő hozzáférés lehetetlensége és az ebből következő félreértések sora a történetben felmerülő problémák egyik fő forrása.

lakatos-istvan-oraverzum

Seon bolygója ugyanis nagy bajban van, félő, hogy a pusztulás óta kvázi alvilágként működő Arborba zuhan. A probléma megoldását nem csak a korlátozott tudás, de az a tény is nehezíti, hogy a királyi család szegény, akár a templom egere. Bár szemmel láthatóan az a legkisebb gondjuk, hogy a még mindig meglévő és szolgáló személyzet kénytelen a hatalmas, gyakorlatilag belakhatatlan Fellegvárban fogott nyulakat ennivalóként tálalni. Egy tankönyvi példába illően széthullott, diszfunkcionális mikroközösségről van ugyanis szó, a nagyapa, az öreg Bogumil király egy pszichopata állat, száműzték is a bolygó holdjára, miután tönkretette birodalma élővilágát. Felesége réges-rég öngyilkos lett. Az apa, Pongrác, az aktuális király egy depressziós alkoholista, aki naphosszat azon kesereg, hogy nem neki való az uralkodás, miközben feleségének halálát évek óta képtelen feldolgozni. A legfontosabb női karakterek – anya, nagyanya – tehát hiányoznak a családképletből. Van ugyan egy nagynéni, a király húga, Szaffi, vagy ahogyan a regényben leggyakrabban szerepel: a kisasszony, ő viszont egy jellegzetes steampunk regénykarakter, a szórakozott tudós, aki mindig valami különös masinérián töri a fejét, keze folyton olajfoltos, így tehát ő sem egy klasszikus női szereplő. Ugyanakkor szórakozottsága ellenére leginkább ő képes ebben a családban az uralkodással járó ügyes-bajos napi tennivalókat ellátni.

A regény tulajdonképpeni főhőse, a kis Mirkó királyfi tehát gyakorlatilag egy apátlan-anyátlan árva, aki naphosszat a Fellegvárban bolyong. Ha nem is az ő közvetlen elbeszélése révén, de leginkább az ő – tehát egy nyolcéves gyerek – szemszögéből értesülünk az eseményekről. Az arctalan, kívülálló, egyes szám harmadik személyű elbeszélő rendszeresen beemeli a szövegbe a kisfiú szóhasználatát, gondolatvilágát. Például, ha valami nagyon sok, akkor a „száztizenhúsz”. Egy nyolc éves kisfiú még nem szeret a lányokkal játszani, főleg nem a szoknyájuk alá nyúlkálni („Nem akarok! Tiszta szőrösek! 18.), és amúgy sem érti, mi a jó abban, ha egy férfi és egy nő a bokorba bújik együtt nyögdécselni. Mivel egyedül van, nincs igazán kivel beszélgetnie, a világ általa tapaszalt jelenségeit is sajátságosan értelmezi: például egyetlen egy beteg embert ismer, azt hiszi, minden beteggel ugyanazok a dolgok történnek, így a betegségtől való rettegés egybemosódik számára azzal, hogy „Nem akarok a kandallóba kakilni.” (33.). Amúgy egy nyolcéves kisfiú még tényleg inkább az emésztés élményével van elfoglalva, így nem csoda, ha arról is értesülünk, ha Mirkó éppenséggel belefingik egy csőbe.

Ezeken az elbeszéléselemeken kívül azonban, úgy gondolom, nem sok minden utal arra, hogy az Óraverzum kifejezetten ifjúsági regény lenne. Talán még a különféle lények plasztikus ábrázolása ilyen jellemző, ahogyan szinte megelevenedik az olvasó szeme előtt egy sokszereplős, színes kavalkádszerű rajzfilm. A grafikusként, illusztrátorként is tevékenykedő Lakatos István nagyon markánsan egyedi karaktereket tud rajzolni, igazán szerencsésnek tekinthető alkotó tehát, hogy a képzeletében megszületett figuráit szavakkal is képes az olvasó elé varázsolni. Ezek a szereplők rendszerint szintén defektesek, valamiféle hendikeppel rendelkeznek, vagy legalábbis felnőtt fejjel valószínűleg így kezdenénk bele jellemzésükbe. Egy kisgyerek ellenben bizonyára sokkal közvetlenebbül értelmezi úgy ezeknek a figuráknak a létét, például hogy egy sztentori hangú szakállas néni vagy egy kígyóember alapvetően tök jó arc lehet. Ugyanakkor, amikor Filemon néni arról beszél, hogy legénységének fura kinézetű tagjai közül „Sokukat kidobták a szemétbe, ütötték, verték, de itt végre biztonságban vannak.”, [154.], olyan jelenségekre utal, amelyeket inkább felnőttként lehet a helyükre tenni.

unnamed (1)

A rendkívül részletgazdag, aprólékosan kidolgozott világ rengeteg olyan elemet tartalmaz, amin nagyszerű szórakozás el-elcsámcsogni. Például hogy egy ikerpárt Klotildnak és Matildnak hívnak (egyáltalán, a névadás legtöbbször kacagtató mivolta). Az abszurd humorhoz közelít a királyság múltjának egyik különös története: az egyik királylány annyira szőrös volt, hogy szegénykét medvének nézte és véletlen levadászta a királyi vadász. Vagy ott van az a kis röpke bekezdés arról, amikor a kisasszony élő kakukkot szerelt a kakukkos órába, „de [az] nehezen sínylette, hogy csavarok állnak ki belőle” (169.). Emlékezetes az inas – jellegzetes angol butler – szinte tökéletes makulátlansága, mindig napra készsége, a Kebelzet nevű léghajó szedett-vedett társaságának életvidámsága, jóravalósága. Nyakorján, sompolyonc, lábnyakú hosszúpulyka – egy sor jópofa nyelvi lelemény, akár régi könyvekben bukkant rájuk a szerző, akár saját kreativitásának termékei.  Mindezek csak random kiválasztott, felidézett mozzanatok, gyakorlatilag szinte minden oldalról ki lehetne emelni valami érdekességet.

Egyedül csak az agresszió tűnik túladagoltnak helyenként. Bármennyire is rossz ember az öreg Bogumil király, ugyanúgy kellemetlen mellékízt ad az elbeszélésnek, hogy csak úgy leütik olykor, mint az is, amikor a kisasszony egyik nem éppen szimpatikus „udvarlóját” ide-oda csapkodják. Máskülönben igazán jó érzés belemerülni ebbe az egyedi világba. A történet végére pedig – ha már a tévésorozatokhoz hasonlítottam az elején a szerkezetét – egy olyan cliffhangert tett a szerző, amiért tényleg érdemes várni, hogy miként alakul majd az első részben megismert és minden bizonnyal többségben különcségük ellenére (vagy éppen amiatt) is megkedvelt figurák sorsa.

Lakatos István: Óraverzum – Tisztítótűz, Magvető, Budapest, 2014.

Pethő Anita

szerző: Pethő Anita
honlap e-mail
Pethő Anita 1980-ban született, kulturális és sportszakíró, újságíró. Irodalomkritikusként elsősorban a fiatal, pályakezdő prózaírók műveivel foglalkozik. Irodalomtörténészi kutatási területei a történelmi regény, a múlt- és traumafeldolgozás, a Kádár-korszak kultúrtörténete. A budapesti kortárs irodalmi élet eseményeinek lelkes krónikása. A nemzetközi profi országúti kerékpársporttal egyaránt foglalkozik napi szinten, újságíró szempontból és kultúraelméleti megközelítésből.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum