KULTer.hu - „Eső, idén ősszel az első”
64272
post-template-default,single,single-post,postid-64272,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Eső, idén ősszel az első”

Eső, 2015/3.

esoAz őszi Eső központi témája a fény, melynek értelmezése köré szerveződnek a szépirodalmi szövegek. A metafizikai implikációktól sem idegenkedő versek és elbeszélések mellett persze recenziókat is olvashatunk, illetve a Magyarországon élő jemeni származású íróval, Ahmed Amrannal készült izgalmas interjú miatt is érdemes kézbe vennünk a lapot. 

Eső és fény találkozása olyan optikai jelenséget hoz létre, amely megállásra és szemlélődésre késztet. A folyóirat szövegei hasonló elidőzésre biztatnak. Tóth Krisztina verse nem a fénytematikához kapcsolódik, amit kezdőpozíciója is érzékeltet. A beteg apa életének utolsó időszakát megjelenítő sorok szenvtelenségük miatt inkább sötétnek nevezhetőek. „Rákos apám / álmatlan bolyong a házban. / Kimegy a konyhába, szétnéz, / feldönt ezt-azt, gyújtogatja a villanyokat, / szétnyom egy alvó pókot.” (Jó lesz magnak) A fizikai leépülés részletezését az ősz és a halál hagyományos  összekapcsolása nyomatékosítja, de az évszakhoz kapcsolódó munkavégzés (betakarítás, magszórás) az újrakezdést ígérik, a halál így a természet körforgásának része lesz, ami képes némi feloldást nyújtani. Petőcz András versében szintén felfedezhető az apa elvesztése, de kevésbé tropikus nyelvi szinten. Az én és a másik dialógusában megjelenített idillt megszakítja egy nyomasztó álom, itt utal a vers az apa halálára: „egy / másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem / zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most / csak bámul bele a sötétségbe”. A kurziválás a vers más részein is a kimondott szavakra utal, de ezt hol az én, hol a másik mondja, az idézett szakaszban pedig utóbbi összeolvad az apa alakjával (Fényesség, körülöttünk).

Vörös István verseiben a fény többszörös jelentéssel ruházódik föl, a Századok című versben az értelemmel, a racionalitással, a reménnyel, a variációra épülő párhuzamos szerkesztésű versszakokban a templom csak ironikusan képes a hitet kifejezni. „A 20. század a hatalom százada volt. / Egy kis lyukon sütött be a koponya kupolájába / a lövedék, vagy csak a heve. Mint egy betörő templomablak.” A Tudósítás a medence partjáról a világ kezdetét-keletkezését jeleníti meg, melyben hangsúlyos szerep jut a cím alatt jelölt festmény (Szűcs Attila Figura kékben, fehér fénycsíkokkal) leírásának. A tudományos és vallási formulák keveredésének vagyunk szemtanúi, ami telítődik valami megfoghatatlannal, a profán képek is fenségessé válnak: „Fény zuhogott alá föntről, bár még nem voltak / kijelölve az irányok. / És akkor egy fürdőgatyás / alak úszott be a hátán a képbe. / Ő csak uszodába jött, / nem is vette észre, hogy most kezdődik a világ, / csupán az arca, az arca / látszott ki a vízből, nem vallott épp Istenre.” Markó Béla művénél is kép és szöveg párbeszédbe léptetésével találkozhatunk, ebben az esetben Malevics Fehér alapon fehér négyzet című alkotásának az interpretációjaként is felfoghatjuk a verset: „mész a meztelen, / egymás mellé hajított testeken, / s ahogy feküsznek, megtelik a szájuk // csípős festékkel, mert az is lehet, / hogy egy tömegsírban lent emberek / jajgatnak még, de senki nem lel rájuk.” (Túl sok fény)

Sára Júlia elbeszélése szintén képzőművészeti kapcsolódásokkal bír, de ezúttal fotókról van szó, John Oslansky műveiről. A rövid prózában megismerhetjük az éjszaka sötétjében fotózásra induló elbeszélőt, aki fákról készít fényképeket. Eközben afféle metafizikai élményben részesül, a tökéletes kép elkészítését megelőző felfokozott várakozás, a gondos tervezés, a magány és a fák szürreális sziluettje felpezsdíti a fantázia működését. A gesztenyefát villám rázza meg, a zárás nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a fotográfus életébe kerül-e a tökéletes pillanat megörökítése utáni hajsza ─ a cím azonban igenlő válaszra enged következtetni (Az utolsó fénykép).

Eső_2015_03_ősz_B1

A vihar szintén fontos háttér Böszörményi Gyula elbeszélésében, melynek helyszíne egy elmegyógyintézet vagy nevelőotthon lehet. A vihar tombolása nyugtalanná teszi a betegeket, a feszültséget növeli az, hogy az egyik nővér fenyegetően járőrözik a folyosón. Az énelbeszélő az egyik beteg, aki a takaró alól hallgatja, amint az idős, tagbaszakadt lakó ököllel vet véget a nyöszörgésnek. Sztereotip karakterekről olvasunk, ennek ellenére képesek nagyon nyomasztóvá tenni a Kék dereng című novellát. Érzelmi szempontból ellentétes utat jár be Mrena Julianna Tükörfény című prózája. A narrációs sémákat váltogató szöveg (találunk E/1-ben írt leveleket, külső elbeszélőt és hosszan idézett újsághírt) arról számol be, hogy milyen a hegyekkel körülvett és ezért a fénytől elzárt norvég városkában, Rjukanban élni. A valós esetet feldolgozó történet szerint a fél éven át tartó sötétség megszüntetése érdekében a településsel szemközti hegyre tükröket helyeznek el, így világítják meg a főteret. Miközben a Tükörfény az emberi kreativitást ünnepli, a levélíró szubjektum és a fénysugarak irányítását a fönti módon kieszelő Martin szerelmi kapcsolatát, a közelség és a hiány dinamikáját is felvillantja.

Vécsei Rita Andrea rövid szövege ugyan prózaformában íródott, de legalább annyira jellemzi a lírai hangoltság. A képek, emlékek, történettöredékek felbukkanása az emlékezés asszociatív jellegére utal, a Stroboszkóphatás cím jól összefoglalja az olvasás során szerzett zavarba ejtő érzéseket. Kukorelly Endre írása az összetett családi pince rejtelmeibe avat be, szintén az emlékek felkutatása az énelbeszélő célja, amit a pince mint szimbólum is hangsúlyoz. „Az apám vágta a tűzifát, én mászkáltam a pincében, szaglásztam a korhadást. Egy fejszénk volt. Megmozdulok, újabb porrá morzsolódott faldarabkák peregnek le, végig az ingemen. Mocorgok, viszket a hátam. Föl kellene állni. Megfordulni, visszamenni.” Novák Zsüliet Napkitörése elsősorban a mogorva, rátarti Szabó bácsi alakja miatt érdemel figyelmet. Toroczkay András versében rablókról, vagy inkább házfoglalókról olvashatunk, akik megszállják az üres lakást, folyóiratokat és könyveket olvasnak, és lassan belakják a teret, sajáttá teszik, ami nem az övék: „majd / visszarendezik ahogy találták mondták / ha mégis menniük kell innen és csak bólogattak / bólogattak hozzá mint a fák jó hely ez itt gondolták / maradnánk azért még tovább”. Az áthajlásokban rejlő lehetőségeket jól aknázza ki a szöveg, a cím (Fehérvári úti rablók) pedig eszünkbe juttathatja korai szórványemlékünket a tihanyi apátság alapítóleveléből, ami az otthonfoglalás egyéb konnotációit is előhívja.

Ahmed Amrannal Jenei Gyula főszerkesztő készített hosszabb interjút, melyből megismerhetjük a kalandos utat, melyet a kis jemeni faluból kiemelkedő tehetséges ifjú jár be, hogy később Miskolcra eljutva geofizikus mérnökké és a MOL egyik vezető kutatójává váljon. A humoros jelenetekben bővelkedő beszélgetés (mint az analfabéta falubeliek levelezésében betöltött közvetítői szerep) egy rendkívül szimpatikus íróval ismertet meg, akinek nyitottsága, küzdeni tudása erkölcsi példának sem utolsó. Emellett az arab irodalom helyzetéről, a fordíthatóság kérdéséről, az arab és európai irodalom különbségeiről olvashatunk megfontolandó észrevételeket: „Az arab kultúrában az emberek patetikusak. Ez ott nem stílus, hanem gondolkodásmód. Magasztos képek, túl részletes kidolgozás. Amikor ezt az ember át akarja ültetni európai nyelvre, […] ez a patetikusság, részletező kedv nem teszi-e nehézzé, archaikussá, lassúvá a szöveget, hisz itt nagyobb sietséghez szoktak az olvasók.” A migránskérdésről többek között ezt mondja Amran: „Két oldal, két álláspont vitatkozik erről politikai érdekből, miközben a lényegről terelődik el a figyelem. Arról, hogy ez a bolygó közösen a mienk, s volt idő, mikor azoknak az országoknak, ahonnan most a menekültáradat jön, minden kincse kellett a nagyhatalmaknak.” Az interjúban többször előkerül Márai neve; az otthon, haza, kulturális-nyelvi idegenség témái és a párját ritkító életút akár az önéletrajzi regény megírására is lehetőséget teremt.

Ahmed Amrantól novellát is közölt az Eső, immár a másodikat. A híd című szöveg ugyanannak a történetnek két nézőpontból elmesélt változata. Megromlott családi-párkapcsolati szituációra ismerünk, a kevésbé konkretizálható képek (piros kendősök, híd, sziget) valóban inkább „fátyol mögé rejtenek”, mint nyíltan közvetítenek. Szembetűnő továbbá az interjúban szintén említett filozofikus jelleg.

A recenziók közös jegye a jól követhető nyelv és az analitikus szemlélet. Fekete Marianna írt Ferdinandy György legutóbbi, „néhol tárca-, néhol novellaszerű emlékiratoknak” nevezhető könyvéről; valamint Celler Kiss Tamás első verseskönyvéről. Utóbbiról, az Anyaméhről Fekete azt írja, hogy „kilenc ciklusa ─ a fogantatástól a kilencedik hónapig ─ megformálja a belakni kívánt teret, ahová behúzódva a lélek felkészülhet a születésre, újjászületésre.” Az anya hiányából fakadó kiszolgáltatottság ellen építkezésbe fog a lírai én, a versekből emelt otthon felépülését gondosan szerkesztett könyvben kapjuk kézbe.

Vass Tibor A Nagy Bibin című kötetéről Simon Ferenc írt értékelést, amit nyugodtan nevezhetünk kongeniálisnak. Simon ugyanis folytatja a Vass-féle nyelvi játékosságot, ennek dekonstruktív erejét a kritikai nyelvezetbe illeszti. Ez néhol kissé zavarónak és öncélúnak hat, de szerencsés módon kellő arányban szerepel a szemléltető és a magyarázó jelleg, fontos megállapításokhoz jutunk: „A nyelv nem az üzenetközvetítés eszköze, hanem maga az üzenet, tiszta pragmatika, alkalmazott nyelvészet.” Simon felhívja a figyelmet a „paronomázia, a hasonló hangzáson alapuló szójáték” és az intertextualitás gyakoriságára. Meglátása szerint Vass a „klasszikus avantgárd automatikus írásának posztmodern változatát alkalmazza”, ez a gondolat talán a teljes Vass-költészet megértésében hasznosítható. Szűcs Sándor kritikái két, valamiképpen Szolnokhoz köthető könyvet elemeznek, Benedek Szabolcsét és Bistey Andrásét. Előbbit, A kvarcóra hét dallamát műfaji szempontból közelíti meg, jellemzése szerint bűnügyi és történelmi regény, „korrajz a késői Kádár-korról”, kaland- és ifjúsági regény. Ezek közül leginkább a bűnügyi (Szűcs szóhasználatában thriller) és a történelmi regény szerinti olvasat domborodik ki, a regény ugyanis gyanús haláleseteken keresztül vezet okkult eseményekhez, „a létező szocializmus és a sátánizmus együttes szerepeltetése” a szöveg egyik dicsért megoldása.

A friss Eső tehát teret ad a lokális, szolnoki kapcsolódási pontoknak, de ez nem nehezíti, hanem kiegészíti országosan is fontos tevékenységét. Figyeljük hát az Eső vonulását, ne meneküljünk előle. Szózáporban állni jó.

Eső irodalmi lap, 2015/3.

Bihary Gábor

szerző: Bihary Gábor
honlap e-mail
Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban, jelenleg Mátészalkán él. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként végzett alap-, majd mesterképzésen. Az Alföld Stúdió kritikai műhely tagja. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum