KULTer.hu - Kihalászott történetek
64170
post-template-default,single,single-post,postid-64170,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kihalászott történetek

Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt

imagesNehéz nem közhelyekből kiindulni, amikor a gyerekkorról beszélünk. Mindenkinek volt, látszólag boldog és gondtalan, ahová jó lenne visszamenni, ha lehetne, de az idő múlik, s vele együtt azok az évek is tovaszállnak, amelyekre később mámoros nosztalgiával tekintünk vissza.

Azt hiszem, mindaddig ez az általános viszonyulásunk a gyerekkor fogalmához, amíg elemezni nem kezdjük a történteket, feltéve magunknak a kérdést: ki mondta, hogy jó volt? Ezt teszi Kiss László is legújabb prózakötetében, rávilágítva a gyerek- és kamaszkor összetett és szerteágazó jellegére, az emlékezés viszonylagosságára, mindezt úgy, hogy nem szépít vagy (ön)ámít, hanem szinte gyermeki őszinteséggel mesél. És tudjuk milyen, amikor egy gyermek mesélni kezd: ömleng, csapong, néha összefüggéstelennek tűnő történeteket mond, levegő után kapkodva akar megosztani mindent, ami vele történt, figyelmen kívül hagyva kronológiát és fontossági sorrendet. Ilyen a legtöbb fejezet is, már-már halljuk, ahogyan valaki beleéléssel (újraéléssel) és izgága gesztusokkal magyaráz, mi pedig próbálunk mindent kizárva figyelni, hiszen valaki épp a világ legfontosabb dolgairól mesél nekünk, egy udvarról, a fociról, a Körösről és horgászatról, Bencéről, Edináról, és mindarról, ami idő közben megváltozott.

Nem az elmesélt történetek az igazán fontosak, inkább a bennük rejlő részletek, azok a felszínre jutó felismerések, amelyekből később értelmezések születhetnek. Az értelmezés az olvasó dolga, az elbeszélések leginkább a hangulatot hozzák, van bennük elhallgatás, csalódás, szorongás, vidámság, értetlenkedés, csodálkozás, és sok más árnyalat, amelynek gyerekkorban még nem (sőt, talán később sem) tudjuk a nevét. Mindeközben pedig egy tágabb közhangulat is körvonalazódik, mintha csak véletlenül nyernénk betekintést a nyolcvanas évek, a rendszerváltás és az azt követő idők Árnyas utcai világba.

covers_353201

Az udvar – amelynek helyére saját tavat álmodunk – olyan hely, amelynek nincs eleje és vége, nem kezdődik és nem ér véget sehol, annak ellenére, hogy konkrét koordináták szegélyezik: a kiskonyha, a garázs és a tyúkól, az Erzsiék fehérre meszelt háza. „Nem hagy nyugodni: meddig tartanak és voltaképpen melyek ennek a megmerevedett, mozdíthatatlan helynek a koordinátái, honnan gyökerezik és hová nyúlik vissza, hol kezdődik és meddig terjed, hol a kiindulópontja és hol a vége – hol az a pont, ahonnan már más szabályok szerint folyik a játék, ahonnan nagymama udvarának a törvényei egész egyszerűen nem érvényesek.” (155.) Talán ezért is van, minden történet túlmutat önmagán, megtörténik a valós és elképzelt, teremtett térben egyaránt. A szálak olykor összemosódnak, de kiegészítik egymást, és csak akkor kerülnek teljesen összhangba, ha visszatérnek az udvarba, ahol újra az ismerős törvények érvényesülnek, őrizve az otthonos világot: „a konyhaszekrény fiókjának makacs feszülését, a bundás kenyér zsíros szagát, a túlfutott tej ragacsos nyomát a lábos oldalán, a kutyának vetett maradékot.” (156.)

A mesélés folyamatából mintha kiemelkedne két történet: a Fénykép és a Szakadás. Előbbit egy húskombináti látogatás, utóbbit egy orvosi rendelő sápadt fala hívja elő. De egyikben sincs konkrét kulcsmozzanat, mert olyanok ezek a történetek, hogy folyton előhívnak újakat és újakat, míg valamilyen kívülről jövő tényező meg nem szakítja a végtelennek ígérkező gondolat- és emléklavinát. Ez a végtelenség töredékszerű, folyamatosan rajzolódás alatt a rész-egész viszony, s azt hinné az ember, hogy előbb-utóbb majd láthatóvá válik egy kép, amit az elbeszélő rak ki gyermekkora széttöredezett darabkáiból. De nincs kép – illetve nem csak egy kép van. A novellák mozaikszerű jellegéből adódóan a mű inkább kirakós térképpé válik: minden színárnyalat egyszerre jelöl (jelent) mélységet és magasságot, ugyanakkor magában rejti a környezet hatásait, és képes előrevetíteni a felszínek alakulását is.

A hely(szín) már a legelején tóvá változik, sorra emelkednek ki belőle a történetek, majd a közéjük szerelt saját készítésű átjárók is. „Az volt az álmom, hogy ezen a telken, a nagyszüleim Árnyas utcai portájának helyén egyszer csak egy tó lesz. (…) S miután megérkezem, és föltárul a nagykapu, rögvest a tóra látni, elegánsan hullámzó víz a szőlőtőkék, a szilvafák és a pöszmétebokrok helyén, és pallók futnak keresztül-kasul fölötte, egy szélesebb deszka vezet a bejárattól a házig, és mellékpallók válnak le róla, ezek visznek a kiskonyháig vagy a garázsig és a tyúkólakig, és ugyanilyen léceken lehet eljutni a műhelybe, a kamrába és a fásszínbe is, ezek a pallók mutatják az irányt.” (5.) Az irányt mutató, összekötő pallók átjárást biztosítanak a domborzati elemek – az emlékek és emberek – között, ezeken lépkedünk bekezdéstől bekezdésig, nem is sejtve, hogy mi minden fog kiemelkedni a vízből. De a kiemelkedésekhez előbb alámerülés és hosszan tartó feltérképezés szükséges, ezért sem lehet könnyű felszínre emelni, majd elmesélni, amit odabent, saját tavában lát az ember.

553010_0_1_kiss_laszlo_01

Ez az alámerülés tendencia. Egyre több gyerekkort bemutató/feldolgozó regény születik, legtöbbjük az átmeneti időszak belső, egyéni problematikájára és hangulatára is hangsúlyosan fókuszál. A Ki mondta, hogy jó volt eltávolodik ettől a realitástól, és elsősorban nem a társadalmi-politikai állapot által meghatározott, hanem a saját gyermekkori történetek által sújtott, kitapintható emberi valóságot meséli el. Nem áldozati, de nem is önámítóan idealizált kategória, inkább csak egyfajta tükör és kérdőjel. A cím végéről hiányzó írásjel maga a mű: a megkérdőjelezés.

Ideális esetben nem csak gyermekkorban születnek a miértek. Ezeknek változását is végigkövethetjük, hiszen mindig más áll az érdeklődés középpontjában. A már említett foci, a horgászat, a barátok, a szülőkkel és nagyszülőkkel való viszony, a szerelem, majd a halál. Persze ezek csak általános témamegjelölések. Az izgalmat mindig a kontextus és a narráció milyensége jelenti. A dolgok megélése és újraélése. Mert sem a foci vagy a horgászat, sem a szerelem nem önmagában az, ami. A horgászat például felismerések sorozatához járult hozzá: „Akkor villant be (a húskombinátban), hogy ez a rengeteg egymásra hányt állat, ahogy magatehetetlenül vergődik és dulakodik, és a rácsokhoz gyűri egyik a másikat, ez az egész kavalkád engem a csontkukaccal teli pattintós tasakra emlékeztet, a zsizsegő, egymáson hempergő nyüvekre.” (106.) A szerelem/szeretkezés pedig a tehetetlenség, kényszeredettség érzésének kiindulópontjaként villan fel: „Úgy vergődik ott, mint aki combtól lebénult, köldökig csatakosan fészkelődik és rángatózik a szorításban, mint aki mindenáron szabadulni akar, pedig csak a helyét keresi.” (116.)

Ezek a pillanatnyi összefüggések nem válaszok, csupán újabb lehetséges kontextusok a világ értelmezéséhez. Az asszociációs mezőktől függ a novellák/a regény befogadása is. Az irányíthatatlan emlékezés számos el nem mondott történetet is felidéz, amelyek talán csak újraolvasáskor tűnnek elő, és olyan jelzésrendszert alkotnak, amely segít kikerülni a gyermekkor labirintusából úgy, hogy közben minden saját magunk elől elrejtett utcába, zugba is betérünk. Így talán érthetőbbé válik, hogy miért változik tóvá az udvar, pontosan hová vezetnek a pallók, mit rejt a kamra vagy a tyúkól, és mit takar el a világból Erzsiék háza.

A gyermekkori referenciapontok újragondolása fontos stratégiai játék. Nincsenek ellenségek vagy vetélytársak, cél sincs igazán. A játék tétje a tófelszín alatti és fölötti világ összehangolása. De hogy mi van a tó alatt, azt csak akkor fogjuk megtudni, amikor teljesen kiszárad. Mert tudjuk, a mindent ellepő víz egyszer csak egyetlen szóvá fog zsugorodni, akár a könyvbéli kígyózó mondatok: „Nevettek” (164.).

Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt, FISZ, Budapest, 2015.

Molnár Beáta

szerző: Molnár Beáta
honlap e-mail
Molnár Beáta 1991-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kultúra és társadalom – hagyomány és modernitás között mesterszakos hallgatójaként végzett. Saját bevallása szerint kedveli a szinesztéziákat.