KULTer.hu - „Ez nem szöveg, hanem cselekvés”
64639
post-template-default,single,single-post,postid-64639,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ez nem szöveg, hanem cselekvés”

4. Országos Slam Poetry Bajnokság – Döntő

11951347_1077547605602868_8734984451344564588_nVolt az utóbbi időben egy kis rossz érzésem a slammel kapcsolatban: mindenki tudja, mit vár a közönség, és ezt szemérmetlenül ki is használja – olcsó viccek vs. instant családi stratégiák stb. Így az OB döntője után viszont azt kell mondanom, hogy vagy én reagáltam túl valamit, vagy mindenki nagyon összekapta magát a nagy megmérettetésre.

Valószínűleg egyébként mindkettő. Az mindenesetre biztos, hogy egy percig sem untam magam: a fellépők egyharmada egyenesen lenyűgözött, és még a kevésbé jó produkciók is egytől egyig vállalhatóak voltak. Őszintén, emlékszik ilyenre bárki? (Igen, az előző döntőket is beleértve.) Oké, mondjuk ki: a szakma (sic!) krémje állt a színpadra. Voltak persze nagy hiányzók, akik azért teljes mértékben nem hiányozhattak: a zsűriben ott ült Süveg Márk Saiid, de a Szlávy Eszter–Krajnyák Norbert légtornászpárossal megtámogatott Pion István is vendégszerepelt egyet – és milyen jól tette!

Az eseményről több beszámoló is született, de talán érdemes mélyebben megvizsgálni (egy-egy bekezdésben mélyebben? na persze!) az egyes produkciókat. A bennem élő gonosz kis zsűri teljesen szubjektív módon kiválasztott tíz versenyzőt, úgyhogy a továbbiakban róluk lesz szó. A végeredmény (milyen végeredmény, csókolom? az már rég megvan!) nagyjából a helyszíni, magamnak való pontozgatásom, és a felvételek utólagos átnyálazásának konklúziójaként született meg. Úgy gondoltam, hogy egy fellépőtől csak egy produkciót emelek ki, akkor is, ha adott esetben mindkettő befért volna a Szigorúan Szubjektív TOP10-embe.

Gergály Norbert

Általában van a szövegmondásában valami mély pátosz, amivel sokszor nem tudok mit kezdeni. Vannak ezek a visszatérő témái (származás, gyerekkor, nyomor), amik jöttek már ki – szerintem – kevésbé jól is. De most valahogy egy megfelelően szerkesztett és sokat mondó három perccé állt össze a mondandója, amibe nem nagyon tudok és nem is akarok belekötni. Előfordultak benne gyengébb, töltelékesebb sorok (gondolok itt például a Vasas-meccses részre), de összességében ezek sem zavartak túlságosan. Ami pedig a produkciót igazán emlékezetessé tette számomra, az a rövid, de annál ütősebb performansz keret. „Ja és azt egyébként tudtátok, hogy a kutyák amikor dolguk végeztével a lábukkal kaparásznak, azt nem azért csinálják, hogy eltemessék az ürüléküket, hanem azért csinálják, hogy messzebbre érjen a szag?”

Bárány Bence

Ő az a srác, aki szerintem minden feltörekvő slammernek (kedvenc szókapcsolatom!) példaképe lehet: az összes produkcióján érződik a belefektetett munka – a szövegek szintjén éppúgy, mint azok előadásán. A mostani első körös teljesítménye is elképesztően profi, a humora pedig talán az egész mezőnyben verhetetlen. Valamiért mégis azt érzem, hogy a tavalyi döntős vagy az idei selejtezős produkcióinak a színvonalát nem tudta megugrani, a téma pedig talán picit közhelyesre sikerült: bár egyes sorok most is ütöttek, a férfi és női sztereotípiáknak való odamondásban nem igazán érzem megtalálva magam. A szórakozás abszolút megvolt, a katarzis nem igazán.

Laboda Róbert

Na jó, ha az előbb azt mondtam, hogy Bárány Bence humora verhetetlen, akkor azért be kell vallanom, hogy Laboda Robiról egy pillanatra elfeledkeztem, ami már csak azért sem illendő, mert az idei döntő második helyezettjéről beszélünk. Ennek ellenére számomra az első szövege sem a helyszínen, sem visszanézve nem tűnt igazán átütőnek. (Dobog a fejemben a közönség – végre!) A második, Üzenet Takács Daninak című klasszikusára viszont nem nagyon lehet rosszat monDani. A remek poénokhoz okos és jól megírt mondanivaló társul: „szólíts a nevemen, majd szólíts a nevemben!” Egyetlen dolog miatt van hiányérzetem; ez a szöveg már nagyon-nagyon sokszor elhangzott különböző helyeken. Persze a második kör szabályzatával elvileg ez sem ellenkezik.

Simon Márton

Mindkét szövegét kifejezetten szerettem, végül némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy a végrendeletesről írok néhány gondolatot. Jó-e, hogy ez volt. Hm. Sosem szerettem, amikor a slammerek kvázi popkultfiguraként hivatkoznak egymásra a színpadon – Kemény Zsófi szerintem például több szövegben szerepelt már, mint ahányszor ő maga fellépett. Ennek ellenére emlékszem, hogy nagyon sokat mosolyogtam ezen a kifejezetten szellemes, önreflexióval teli (nyilván, hiszen Simon Mártonról beszélünk) produkción, az önmagát és másokat méltató-csesztető, ’besavanyodott költő-slammer’ monológján. Nyilván annak, aki a közegen kívülre esik, a szöveg semmit nem jelent, és ezzel kapcsolatban – úgy nagy általánosságban – vannak aggályaim, de ha ezt a szempontot a közönség, a zsűri, sőt maga a fellépő is elengedte, én miért tegyek másként? Jó volt ez. (Simon Mártoné lett idén a harmadik hely.)

Mészáros Péter

Ő konkrétan a szobatársam, akinek kis híján fejből tudom a szövegét, nyilván nehéz így kicsit, de megpróbálok nem elfogult lenni, és a zsűri magas pontszámait figyelembe véve talán sikerül is. Simon Márton kapcsán már emlegettem az önreflexiót, ami itt is szervezőelem volt: a slammer- és a pszichológusidentitás (visszatérő téma!) keveredése egy nagyon érdekes és okos szöveget eredményezett, a Dr. Bubó-szerep pedig teret biztosított a humornak is, így Mészáros Peti a sokszor – szerintem – kifejezetten ripacs előadásmódját ezzel előnyére tudta fordítani. A szerepmonológ jellegű slameknek egyébként Magyarországon nincs nagy hagyománya, konkrétan csak Bárány Bencétől és Saiidtól rémlik, hogy csináltak már hasonlót. Biztos, hogy voltak átütőbb szövegek is az este folyamán, de Dr. Bubó monológjánál kevés különlegesebb jut eszembe.

Gábor Tamás (Indiana)

Emlékszem, mikor megismerkedtem a slammel, kábé három éve, kicsit olyan volt, mintha a többség úgy akarna írni, mint Indiana, csak nem menne neki. Szójáték szójáték hátán, nincs olyan sor a szövegben, ami nem hangzik jól. Azóta, úgy látom, sokat változott a műfaj – szerencsére –, ő viszont megmaradt a legnagyobb punchline-királynak. Szerencsére. Mert amúgy a puncline olyan, mint a fociban a csel: lehet hasznos, lehet szép, de azért nem az a lényeg. Legalábbis így gondolom, ha más van a színpadon, Indiana viszont általában kivétel: az ő trükkjeit tényleg öröm nézni. Főleg akkor, ha olyan a szöveg, mint a döntőben, ahol a frappáns nyelvi megoldások valódi szerkezetre támaszkodtak. Volt gondolatiság, volt szórakoztatás, volt itt minden, kérem szépen! Kár azért a néhány másodpercnyi időtúllépésért: neki helye lett volna a döntő döntőjében – a zsűri szerint is.

Szabó Mátyás

Nagyon meglepett, hogy a zsűri csak a középmezőnybe sorolta az ő produkcióját, pedig hát… nagyon odacsapós, nagyon hiteles cucc volt – ezt a gyűlöletmonológot nem éreztem „egy-a-sok-közül”-nek. Érdemes megfigyelni a szerkezetet, a szöveg építkezését, például azt, mikor van rím, mikor nincs. És érdemes odafigyelni az egyes képekre is – szerintem a brutalitása ellenére az egyik legigényesebb, leglíraibb hangvételű produkció volt ez az este folyamán. Mikrofonigazítás közben mintegy mellékesen megkérdezni a közönséget, hogy „mit szólnátok, ha közben felgyújtanánk a várost?” – zseniális. „Csókolom! A Matyi itthon van? Lejöhet? Akkor legalább a napalmot tessék már ledobni!” – ez is. Az elkeseredett pszichopata karakterével egyébként már a selejtezős produkcióban is találkozhattunk, de ettől függetlenül nem éreztem túlságosan egyformának a kettőt. Számomra Szabó Matyi volt a döntő egyik legnagyobb pozitív meglepetése.

Csider István Zoltán

Az ő produkcióit tartom nagyjából tankönyvi példának arra, hogyan lehet egy slam szöveg szépirodalmi értékű (nem mintha ez minden esetben feladata lenne!), illetve hogyan lehet egy szépirodalmi jellegű szöveget jó slamként előadni. Csider István Zoltán az első körben valamivel jobban tetszett, de az ő szövegei olyanok számomra, hogyha kevésbé jók, még akkor is elég jók, így tulajdonképpen a másodikban sem találni hibát. (Közben rájövök, mennyiszer leírtam már a hiba szót a beszámolóban, pedig ez a slam kapcsán talán még nehezebben megfogható, mint az irodalomban.) Csider minden produkciója kicsit hasonló: gyakori ismétlések, fokozások, tempóváltások, sűrű intertextualitás és a slamben talán szokatlanul elvont, poétikus képek (például: „érdes leszek-e attól, ha rám fényes szelek lőnek?”) jellemzik az előadásait. A két döntős szövege is ezen a nagyon egyedi, klasszikus hangon szólalt meg – én az elsőt egy nagyon, a másodikat egy közepesen jól sikerült darabnak tartom.

Basch Péter

Jé, van egy új bajnokunk! Milyen érdekes, milyen kicsin múlik az ilyesmi. Nyilván a pontozáson, de a pontozás rengeteg mindenen: ki mikor jön, ki után stb. (Ha ugyanazoknak az előadásokat a sorrendjét összecserélnénk, meggyőződésem, hogy szélsőségesen más pontokat adna a mindenkori zsűri.) Tudni kell, hogy Basch Peti nem ebben a sorrendben akarta elmondani a két szövegét – az elsőnek szántat egyszerűen nem találta a backstage sötétjében, ezért a másodikkal kezdett, ami baromi jól sült el. Mert az első körben elmondott, profin megcsinált limonádé mindenképp elég volt (sőt a második legtöbb pontot kapta) a döntő döntőjébe kerüléshez, ahol viszont egy bajnoki címre abszolút méltó, belemenős, egyszerre humoros és mély előadást hallhattunk tőle. Másodjára nézem közben vissza a felvételt, hogy megpróbáljam leírni, mitől volt ez olyan jó, de inkább mindenki nézze meg még egyszer! A küzdelemről szól. Meg arról, mi a nem.

Horváth Kristóf (Színész Bob)

Ugyan az elején azt mondtam, hogy egy versenyzőtől csak egy videót választok, itt mégis muszáj kivételt tennem, hiszen a két produkció valójában egy performansszá állt össze. Amit Színész Bob csinál a magyar slamben, az – azt hiszem – korszakalkotó. „Ez nem szöveg, hanem cselekvés” – mondja, teljes joggal. Ahogy az első körben egy egész slamet épített arra, hogy gyakorlatilag arról beszélt, amit épp csinált, az valami egészen elképesztő bravúr volt. Bevonta, cselekedtette, becsapta a közönséget. A végén megijesztett minket, hogy túl fog lépni az időn (miközben valahogy sejtettük, hogy nem, hiába van a mondat közepén 3:14-nél), aztán persze megcsinálta, ahogy kellett. Megint. Mindezt úgy, hogy közben nem tudtuk, mit higgyünk el neki. De hát ilyen a jó „kötéltáncos”. A második körös produkciója pedig le merem írni: slamtörténeti pillanat volt. Pedig nyilván megnyerhette volna, hiszen előnyben volt, a második körben a zsűri pedig mintha elvből nem pontozna 9.5 alá egy normális produkciót. Csakhogy ez nem normális produkció volt, hanem zseniális. Ilyen az, ha valaki tud repülni. Badabumm…

És persze vannak még jó páran, akik nagyon tetszettek: Kemény Zsófi, Élő Csenge Enikő, Fazekas Viktor, Tatai Gergő, Tengler Gergely vagy Galló Bence ilyen például. Ez most tényleg egy nagyon erős mezőny volt – a legjobbakról eddig is tudtuk, hogy a legjobbak, viszont nem árt vigyázni, mert mintha egyre jobban zárkózna a „középmezőny”… Én pedig örülök, mert az este után őszintén tudom mondani, hogy a slam igenis egy önálló, legitim műfaj lehet. És félig-meddig már az is.

4. Országos Slam Poetry Bajnokság – Döntő, Trafó Ház, Budapest, 2015. október 25.

Purosz Leonidasz

szerző: Purosz Leonidasz
honlap e-mail
Purosz Leonidasz 1996-ban született Szegeden. Szentesi kollégista volt, a gimnázium irodalmi-drámai tagozatán tanult, 2014-től az ELTE magyar szakos hallgatója. Versei a Műútban, a Kalligramban és számos más folyóiratban jelentek meg, idén jelenik meg első kötete a FISZ gondozásában, A városnak meg kell épülnie címmel. Aktív slammer és a József Attila Kör tagja.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum