KULTer.hu - Lanczkor Gábor regényrészlete
64615
post-template-default,single,single-post,postid-64615,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Lanczkor Gábor regényrészlete

Regényzárlat

Otthon, a gyöngyöshermáni házban rendeztük be a babaszobát – abban az emeleti helyiségben, ami anyámék hálója mellett addig a téli holmik tárolására szolgált. Én visszaköltöztem a régi szobámba. Minden úgy maradt meg itt, ahogy egy évtizeddel korábban hagytam; annak idején egyetlen bútort sem vittem magammal a Wesselényi utcába, csak a ruháimat, néhány könyvet, és azt az erdőrészletet ábrázoló tájképet, amit nagyapámék ajándékoztak a ballagásomra. A Lilitől kapott verseskötetek mind itt sorakoztak a könyvespolcon (olyan sok nem volt belőlük, talán négy vagy öt). Amikor egyik este belelapoztam a Verlaine-kötetbe, és kiesett belőle egy cérnával összekötött festett, vörös hajtincs, úgy éreztem magam, mint egy lefokozott hadvezér. Ekkor jöttem rá, hogy így vagy úgy, de tudok veszíteni. Hogy végre belejöttem a játékba. Felnőttem. Előszedtem az íróasztalom fiókjából Lili leveleit, meg a degeszre tömött nagy borítékot, amibe a közös fényképeinket tettem a szakítás után. Beleolvastam a levelekbe; egybe-kettőbe. Meglehetősen untattak. Kamaszmámor, kamaszos hév, kevés konkrétummal. Ellenben a fotók között volt néhány, ami elmémet zavaros kalandozásokba hajszolta. Ifjú Marlon Brando, számban meggyújtatlan cigivel ülök egy lengyelországi útpadkán. Összebújva állunk a schönbrunni rózsalugasban. Lili hunyt szemmel, vállig betakarózva fekszik a gyöngyöshermáni ágyon. Itt, ezen. Siena. Firenze. Lili egy olaszországi személyvonaton. Szendvicset falunk fönn a Kalapos-kőnél. Lili a flamencós ruhájában. Ülünk hármasban Bercivel Ábrahámhegyen, a lugasban. Lili és Gergő az ábrahámi strandon, a szüzességük elveszítésének napján. Salföld. Dörgicse; sátorozunk fönn a templomromnál. Egy soproni kirándulás. Egy ausztriai síelés Lilivel és a szüleimmel.

Csöndesen átmentem a gyerekszobába, és pár percig a lányomat figyeltem, hogyan alszik. Halkan szuszogott, föltartott kezekkel. Anyám nem sokkal korábban etette meg és altatta el. Szép kislány, gondoltam, és hogy inkább Évára hasonlít, mint rám. Háromhetes volt (pár nappal azelőtt engedték haza a kórházból), és én éreztem, hogy még inkább odaát van, az árnyak között, ahonnan érkezett.

Anyám segítsége nélkül egészen biztosan nem boldogultam volna; a csecsemővel semmiképp, és ebből következően magammal sem. Évát elhamvasztották, és én nem szórtam bele a hamvait a patakba. Velemben volt a temetése, amint azt az egyik utolsó nagyobb sétánk alkalmával kérte tőlem. András atya tartotta az egyházi szertartást és a gyászmisét. A kicsi még a kórházban volt, apám mögöttem, anyám mellettem állt, szorosan belém karolva. Jóformán semmit nem tudtam meg erről a nőről, aki ígéretéhez méltón holtáig hozzám kötötte az életét, és gyereket szült nekem. Mint utóbb ráébredtem, a párjukat fiatalon elvesztő férfiak körében viszonylag gyakoriak az efféle érzések. Fölutaztam pár alkalommal egy budapesti csoportterápiára, ami tényleg sokat segített abban, hogy összeszedjem magam, és Anitára koncentráljak. Volt egy futó kapcsolatom. Egy füredi születésű lány a csoportból. Mire a balatoni szőlőkben véget ért a szüret, majd erjedésnek indult a hordókban a must, már képes voltam egyedül tisztába tenni, elaltatni, megfürdetni a kicsit. De azért maradtunk a szüleimnél.

Timi, a lány, akivel összejöttem, kissé őrült volt. Kizárólag hosszú ujjú felsőket hordott. Hegekkel volt tele az alkarja. Rövid kapcsolatunk szinte kizárólag a szexről szólt (ami abban a zavaros időszakban minden szempontból megfelelt számomra). Autóbalesetben halt meg a férje; százhetvennel csapódott a szalagkorlátnak az M7-en. Gyerekük nem született. Párszor nála aludtam Pesten, és együtt töltöttünk egy esős augusztusi hétvégét Csopakon, ennyi volt az egész. Hogy ezen túl bármi többel is tartoznánk egymásnak, azt egyikünk se gondolta komolyan.

Anyámék pár évvel korábban befektetési céllal vettek Gyöngyöshermán szélén egy telket, amit ünnepélyesen megkaptam tőlük augusztusban a harmincegyedik születésnapomra. Szívfájdalom nélkül adtam el a Wesselényi utcai lakást. A lemezeimen kívül alig ragaszkodom világi dolgokhoz. Bár a lemezeken hangok vannak, amik időnként talán a szellemek világába is áthallatszanak, vagy onnan szólnak át ide.

Éva ruháit javarészt a Vöröskeresztnek adtam. Eredetileg mindegyiktől meg akartam szabadulni, de anyám biztatására végül elraktam a szebbeket, hátha jók lesznek majd egyszer Anitának. Meglepődtem, milyen kevés holmija volt a feleségemnek. Az ékszereit egy dobozkába tettem, és a hermáni szobámban hagytam a polcon. Ezekből sem volt sok; egy kis köves ezüstgyűrű, a jegygyűrűje, pár karkötő és fülbevaló, meg az ezüst nyaklánc a kereszttel, amit mindig viselt.

Anita szépen fejlődött; féléves korára szinte teljesen kinőtte koraszülöttségét. Korán elkezdtem a tápszer mellett gyümölcs- és zöldségpépekkel etetni, amiket magam főztem a biobolt kínálatának legjavából. A következő év őszére készült el a kopár telken az egyszintes, könnyűszerkezetes ház, anyáméktól alig ötpercnyire. December közepén költöztünk át a kislánnyal. Közösen választottunk karácsonyfát. Akkorát, hogy súrolta a nappali plafonját a csúcsdísz. Ez volt az első alkalom, hogy szenteste a szüleim jöttek át hozzánk, és nem fordítva. Anyósomékat két-három havonta láttuk; jöttek és mentek, soha nem aludtak nálunk.

Kétéves korától Anita bölcsödébe járt. A bioboltot átköltöztettem a panelok alól a Király utcába. Gondolkoztam, hogy Sárváron is nyitok egy üzlethelyiséget, főként az osztrák és német fürdővendégek fizetőképes körére alapozva, de aztán letettem róla. Minden szabadidőmet a kislánnyal és az új ház mögötti terület rendbetételével töltöttem. Füvesítettem, gyorsan növő nyíreket, aztán gyümölcsfákat, almát, körtét, barackot, szilvát ültettem, és négy diófát. Konyhakertünk is lett, a szélén ribizlibokrokkal. Soha nem permeteztem vegyszerrel.

Rendre azon kapom magam, míg az elmúlt éveimet igyekszem itt összefoglalni, hogy takarékoskodom a mondandómmal. Akár egy régi kínai festő, aki álló évtizedig figyeli kertjében a növényeket, aztán egyszer csak fogja az ecsetet, és pár perc alatt papírra veti a szélfútta bambuszokat ábrázoló képet. Aztán még egyet. Pinty hintázik sarjú bambuszágon. Nemrég találkoztam Lilivel. A Zanati úti benzinkútnál futottunk össze. Egy szürke, új Audi tanksapkáját csavarta vissza előttem egy rövid hajú nő, és ahogy fölegyenesedett, láttam, ő az.

– Szia – motyogtam.

– Gergő – mosolyodott el.

A szeme körül szarkalábak. Semmi smink.

– Mi járatban vagy? Pesten élsz, ugye? – kérdeztem.

– Igen.

Senki sem ült az autójában. Ettől kissé megnyugodtam.

– Osztálytalálkozónk voltam – mondta. – De mesélj valamit, hogy vagy?

A mosoly mögött fáradtnak és szomorkásnak tűnt az arca. Mintha gondolatban már az autópályán repesztett volna. Mintha az érdeklődése megrekedt volna a puszta ténynél, hogy váltottunk pár mondatot.

– Jól, köszi. Van egy hatéves lányom.

– És itt laktok Szombathelyen?

Bólintottam. – Gyöngyöshermánban. Neked van gyereked? – Amint kimondtam, rögtön éreztem, hogy milyen borzasztóan udvariatlan a kérdés.

Megrázta a fejét.

– A feleségem meghalt rögtön a szülés után – mondtam sietősen, és félrenéztem.

– Sajnálom – felelte komoran Lili.

Felbőgött mellettünk egy motor. De legalább míg kihajtott a benzinkútról, hallgathattunk mind a ketten.

– Mi két éve váltunk el Bercivel.

Ebben a pillanatban kettőnk közül határozottan őt éreztem sebezhetőbbnek és sebzettebbnek.

– Az IBM-nél dolgozom vezető beosztásban – mondta aztán csaknem mentegetőzve, mintha kitalálta volna, min morfondírozom.

Elismerően csettintettem, de Lili unottan rántotta meg a vállát, pont úgy, ahogy kamaszkorában szokta. – És te? – kérdezte.

– Bioboltom van a Király utcában.

– Nem mondod!

Őszintén földerült az arca.

– Megvársz, amíg megtankolok én is? – kérdeztem.

– Persze.

Fizetés után végül is félreálltunk a kocsikkal, és megittunk egy kávét a shopban. Amikor a szürke Audi kifordult előttem a Zanati útra, majd elhúzott a körforgalom irányába, kevésen múlott, hogy én is jobbra indexeljek, ne pedig balra, kevésen múlott, hogy Lili után vessem magam, és levillogjam az útról. Egyszerűen azért, hogy beszélgessünk, hogy hallgathassak a halálról. Anita egy kis tündérkirálylány, barna loknikkal. Kissé talán túlérzékeny, de egészséges, eszes gyerek. Ősszel kezdi meg az iskolát, de már most tud olvasni. Sokat járunk Velembe. Másfél éve van egy barátnőm, elvált, kétgyerekes anyuka. Négyéves ikrei vannak, egy lány és egy fiú. Fontolgatjuk, hogy kiköltöznek hozzánk.

Kinn állok a kertben. Fúj a szél. A diófák gallyai lassan, kimérten mozognak. Az ághegyeiken apró, pálmaszerű levélcsomók. A tuják örvénylenek, akár a sziklákat öblögető tenger. Az ég borult, bár nem várunk esőt. Csattog a szomszédban épülő ház tetején a takarófólia. A füge még bezárva tartja a rügyeit. Az orgonabokron az apró levelek között világoszöld virágkezdemények; olyanok, mintha égnek meredő fiatal szőlőfürtök volnának.

A fotót Bach Máté készítette.

Lanczkor Gábor

szerző: Lanczkor Gábor
honlap e-mail
Lanczkor Gábor 1981-ben született Székesfehérváron. Többek között Solitude- és Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal, Gérecz Attila-, Faludy György-, Sziveri János- és Gundel művészeti díjjal kitüntetett író, költő, műfordító. Kötetei: A tiszta ész (2005), Fehér daloskönyv (2007), Vissza Londonba (2008), A mindennapit ma (2010), Hétsarkúkönyv (2011), Folyamisten (2014), Apás szülés (2016). 2015-ben Caravaggio című verséért elnyerte a Salvatore Quasimodo-emlékdíjat.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum