KULTer.hu - „Vigyázat, Magasfeszültség!”
64711
post-template-default,single,single-post,postid-64711,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Vigyázat, Magasfeszültség!”

Sarah Cohen-Scali: Max; Varga Bálint: Váltságdíj nélkül

kolibrilogoÖrvendetes tendencia látszik kirajzolódni a hazai gyermek- és ifjúsági könyvek piacán. Több kiadó is törekszik arra, hogy tabudöntögető, a fiatalok valódi és súlyos problémáit szókimondóan tárgyaló könyveket jelentessen meg.

Emlékeim szerint e folyamat zászlóvivője az Animus Kiadó volt: olyan népszerű, egyben rendkívül színvonalas ifjúsági regények fordításait kaptuk tőlük, mint Az emlékek őre vagy a Harry Potter-sorozat – Lowry nagyszerű ifjúsági utópiája és a varázslótanonc kalandjai egyaránt a kamaszkor jellegzetes dilemmáit feszegetik.

A Csimota és a Scolar Kiadó is kiemelt feladatának tartja, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzon. A Csimota Kiadó Tolerancia-sorozata többek közt Elekes Dóra A muter meg a dzsinnek című, Kun Fruzsina által illusztrált kötetével illeszkedik ebbe a sorba, amely egy alkoholista anya és lánya kapcsolatát mutatja be, mintegy a boros- és vodkásüvegek szilánkjain keresztül. A sorozatban a magyar szerzők művei mellett jelentős külföldi könyvek fordításai is megtalálhatóak. A Scolar Kiadó külön címmel nem megjelölt, de tipográfiáját és külsejét tekintve egységes sorozatában külföldi sikerregényeket olvashatunk: Wolfgang Hernndorf Csikkje két elhanyagolt fiú nagy utazásáról szól, sok humorral és megértéssel fűszerezve; Robert Williams Luke és Jonja egy tragikusan korán elárvult fiú és édesapja keserédes története; a világhírű Semmi Janne Tellertől pedig egy osztályközösség egyre fokozódó brutalitásáról szól. A fenti rövid felsorolásból is látszik, hogy e kiadóknak köszönhetően a tinédzserek nemcsak vámpírokról vagy diákszerelmekről olvashatnak, hanem olyan fájdalmakról is, amelyek talán az ő életükben is jelen vannak, de nem, vagy csak nagyon nehezen beszélnek róla. Ezeknek a könyveknek egyfajta terápiás, a kamaszok jellemfejlődését segítő szerepük is lehet, ezért nagyon fontos az említett kiadók kezdeményezése.

covers_344690

A Libri Kiadó ifjúsági „részlege”, a Kolibri a Magasfeszültség emblémával jelzi, hogy ezek a könyvek „»húsba vágó«, olykor kegyetlen vagy épp szívfacsaró történeteket tárnak ifjabb olvasóink elé” (részlet a magasfeszültséges könyvek ajánlásából). Bár a sorozatban még „csak” öt könyv jelent meg (előkészületben a hatodik), ezek alapján az embléma alá sok minden befér a krimitől a fantasztikus disztópián át a fejlődésregényig, az istenkomplexusos apától az anyától elszakított gyermekig, a szilárd meggyőződéstől a kételkedésig. Rendkívül sokszínű sorozatról van szó, amelyben mégis találhatóak közös pontok: az általam olvasott könyvek alapján úgy gondolom, e kötetek céljai a gondolatébresztés, a látókör tágítása, a jellemző kamaszkori problémák, kérdések váratlan szemszögből történő megvilágítása lehetnek. Ezek a szempontok az írásom tárgyaként szolgáló regényekben, Sarah Cohen-Scali Max és Varga Bálint Váltságdíj nélkül című köteteiben is megjelennek.

Sarah Cohen-Scali műve kiemelkedő jelentőségű vállalkozás. A gyermek- és ifjúsági irodalomból nem hiányzó, de ebből az aspektusból még nem elmesélt korszakot, a második világháborút választotta, annak is egy olyan mozzanatát, amelyről elegendő forrás és pontos részletek híján nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek is keveset tudnak. A történet háttereként szolgáló Lebensborn-programot (az élet forrása) Heinrich Himmler találta ki, célja „valódi árja” gyermekek testi-szellemi nevelése volt. A programról e helyen nincs módomban komolyabb összefoglalót közölni, tájékozódásképpen a nyest.hu cikkét ajánlom. A fikció szerint a Lebensborn-gyermekek „bevizsgált” árja férfiak és nők szexuális együttléteiből születtek, s arra, hogy ezek a csecsemők precízen kiszámolt testi arányokkal kellett, hogy rendelkezzenek, a hátborzongató borítókép is utal. Ahogy erre az utószóban Karsai László is felhívja a figyelmet, a valóságban nem történt efféle „tenyésztés”, de az tény, hogy a program célja a tökéletes árja nemzedék létrehozása volt.

site2

A regény narrátora, Max/Konrad (az első nevét édesanyja, a másodikat az otthon vezetője adja neki) is egy ilyen nászból születik. Édesanyja csak pár hónapos koráig nevelheti, utána ott kell hagynia a steinhöringi szülőotthonban. Ideológiai nevelődése már az anyaméhben megkezdődik, az embrióként történő énelbeszélésből kiderül, hogy már itt tisztában van élete legfőbb céljával: a Birodalom tökéletes gyermeke akar lenni. Április 20-án akar világra jönni, ami egybeesik a Führer születésnapjával. Szőke akar lenni, kék szemű és „szívós. Mint a Krupp-acél.” (18.)

Minden terve megvalósul, csecsemőkorát még nagyjából egyéves koráig követhetjük, ezután ugrunk egyet az időben a negyedik életévéig. Az otthonból Lengyelországba kerül, ahol a „Barna nővérek” vezetésével gyermekeket segít elrabolni vér szerinti szüleiktől, hogy őket aztán Németországban adhassák örökbe. Egy különösen tragikus véget érő gyermekrablás után így vélekedik saját szerepéről: „Hála nekem, egy tucatnyi gyermeket sikerült megmenteni, akik hazamentek volna az anyjukkal nyomorúságos odújukba, ahol azután éhen döglöttek volna […] Ez a sok gyermek most mind örökbe fogadó anyára lelt. Az én anyámra. Németországra.” (183.) Max ekkor még csak öt és fél éves, de gondolkodását teljesen átjárta a náci propaganda, és természetesen gyerekként eszébe sem jut mindezt megkérdőjelezni. Iskolába kerül, ahol nevelői még inkább megerősítik benne az árja-tudatot és a zsidógyűlöletet. Itt ismerkedik meg Lukasszal, aki egy olyan zsidó fiú, aki németnek álcázza magát, így tud megmenekülni attól, hogy munkatáborba vigyék. Kapcsolatuk nem indul felhőtlenül, de később barátok lesznek, s akkor Lukas elmondja neki az igazságot származásáról. Lukas, dacára annak, hogy Max az ellensége, minden nehéz helyzetben együtt marad barátjával, hiszen Maxnak kisfiúként védelemre van szüksége. Ezzel szép példáját nyújtja az ideológiákon átívelő szeretetnek és elfogadásnak, ami Maxot is megindítja, és talán kicsit meg is változtatja. Lukas tragikus halála után, 1945-ben, a német kapitulációt követően Max egy amerikai nővérnek meséli el történetét, a végén pedig – életében először – elsírja magát. Kilenc és fél éves ekkor, de gondolkodása már kimondottan érett, hiszen „ha gyerekről van szó, a háborús évek duplán számítanak”. (463.)

Ez az utolsó mondat adja részleges feloldását annak a problémának, hogy Max nagyon felnőttes, precíz, árnyalt szókinccsel beszéli el ezt a történetet, pedig nem retrospektív narrációt olvasunk, a fiú mindig az aktuális eseményeket beszéli el. Ez egy rendkívül hatásos, de nem hatásvadász megoldás, hiszen az, hogy szinte belelátunk Max fejébe, még nyomasztóbbá teszi a gondolatait, mintha egy távolságtartóbb E/3 elbeszélést olvasnánk. Nyelvezete és fordulatos cselekménye miatt ezt a könyvet könnyű olvasni, de nagyon nehéz befogadni. Maxnak nemcsak a gondolatai, de a tettei is ördögiek: gyilkosságokat idéz elő, verekedésekben vesz részt, csal és hazudik. Mindez olyan dilemmákkal szembesít bennünket, amelyek túlmutatnak a történelmi eseményeken. Lehet-e ítélkezni egy gyermek felett a gyűlölete, dühe, haragja miatt, ha ebben a gyűlöletben nevelődött és nem látott mást? Hogyan lehet megbocsátani a tudatosan véghezvitt gonosz tetteket egy kisfiúnak? Meddig tart a gyermeki ártatlanság? Mit kezdjek olvasóként azzal a diszkrepanciával, ami a saját fejemben alkotott gyermekkép és a kötet főszereplőjének személyisége között feszül?

A második világháború szörnyűségeivel számos ifjúsági regény foglalkozik (gondoljunk például a megrendítő Számláld meg a csillagokat!-ra, amely egy dániai zsidómentés története, vagy A csíkos pizsamás fiúra, amely egy koncentrációs táborban élő kisfiúról és a kerítésen kívüli barátjáról szól), de a Maxhoz hasonlót nem találni az ifjúsági könyvek (magyar) piacán. Ez a kötet teljesen más érzelmeket vált ki, mint a háborús regények vagy filmek többsége. Elolvasása után valószínűleg nem leszünk szomorúak vagy nem érzünk megnyugvást a már-már kötelező „mégis-happy-end” után, mert nincs ilyen a végén. Saját olvasási tapasztalatomra a megdöbbenés volt jellemző, hiszen egy (később Lukasszal együtt kettő) olyan főszereplőt ismertem meg, amilyenekkel korábban nem találkoztam, és a világháborúnak egy olyan szeletéről kaptam új információkat, amit addig nem ismertem. Aki belevág, az maradandó olvasmányélménnyel lesz gazdagabb, amely árnyalja történelmi ismereteit és segít megsejteni valamit annak az időszaknak az abszurditásából és embertelenségéből, amit második világháborúnak nevezünk.

book_609

Varga Bálint Váltságdíj nélkül című könyve látszatra nagyon hasonló a Maxhoz. Gerincméretre szinte teljesen megegyezik a két kötet (de mivel a Váltságdíj nélkül nagyobb betűmérettel és -közzel van szedve, a terjedelem valójában nem egyforma), és ugyanaz a Magasfeszültség-embléma van rajtuk, mégis egymástól nagymértékben eltérő könyvekről van szó.

Az ifjúsági krimi hiánycikk a kortárs magyar ifjúsági irodalomban, Varga Bálint tehát egy műfaj feltámasztására vállalkozott. Négy fiatal, Doma, Zoli, Zsófi és Max egy házibuli után egy pincében ébred. Elrabolták őket, és most két dologra törekszenek: hogy kiszabaduljanak, és hogy megtudják, ki és miért rabolta el őket. A „ki” kérdésére viszonylag hamar fény derül: a fiatalok szerb emberrablók fogságában vannak. A szabadulás Max kivételével mindenkinek gyorsan sikerül, de a fogva tartóik elől történő menekülés nehezebb és hosszabb folyamatnak bizonyul. Az úton állandóan akadályokba ütköznek, de végül visszamennek a színhelyre és még Maxot is sikerül megmenteniük, így végleg megszabadulhatnak az emberrablók jelentette veszélyektől. Útközben arra jönnek rá, hogy a felnőttek segítségére nem, csak a maguk eszére és kreativitására számíthatnak. Abból pedig van bőven, a bonyodalmak idején mindig kipattan valamelyikük fejéből egy-egy jó megoldás.

Értelmes és leleményes kamaszokról olvasunk tehát, de sajnos a karakterek felszínesek maradnak. Zsófi a szép és titokzatos jégkirálynő, Max a nagyszájú bunkó, akiről végül kiderül, hogy „olyan rendes, melegszívű gyerek, hogy nem is igaz” (279.), Doma és Zoli pedig mindketten szerelmesek a lányba, és ezért a legveszélyesebb helyzetekben is feszülten viselkednek egymással. Nem sikerült eléggé árnyalt, összetett szereplőket teremteni, viselkedésük többnyire kiszámítható. A mellékalakok között a buta bűnöző, a csavaros eszű, de szétszórt detektív vagy a gazdag és nemtörődöm édesapa is felbukkan – ezeket a típusokat regényekből és filmekből már jól ismerjük. A legtöbb fordulat éppen a szereplők sematikus volta miatt lesz előre látható, például mivel az emberrablók gonoszak és buták, ezért tudjuk, hogy Domáék meg fognak lógni előlük, bárhogyan is próbálkoznak. Bár a karakterek sablonosak, a cselekményvezetés nem az, hiszen Varga több ponton is ellép a krimiírás kimondott-kimondatlan szabályaitól.

A krimi egyik fő motívuma a titokfejtés. Többnyire azt keressük, hogy ki a gyilkos, e könyvben viszont nem annyira a gyilkos (illetve az emberrabló) személye kérdéses, hanem az, hogy valójában ki volt a célpont, kit akartak elrabolni a négy fiatal közül. A regény végén erre a titokra derül fény, és az érintett kamasz „itt áll[sz] tökig a meglepetésben” (287.). Bár sokszor találgatják a fiatalok maguk közt, ki lehet a célszemély, a menekülés folyamatában ez a szál kissé elsikkad, ezért az olvasó számára sem jelent nagy meglepetést a rejtély megoldása. Itt a nyomozó „csak” mellékszereplő (Doma édesanyja, aki végül megfejti a talányt), a regény ezzel is hangsúlyozza, hogy a felnőttek világa díszlet és háttér, az igazi problémákat a kamaszoknak kell megoldaniuk. A három fiatal mintha együtt „adna ki” egy detektívet, hiszen Doma éles eszét, Zsófi a megérzéseit, Zoli az ügyességét használja a meneküléshez és a felmerülő kérdések megválaszolásához. Azt gondolnánk, az éles helyzetekben jobban kiismerik egymást a szereplők, de ez az elvárás csak részben teljesül. Ugyan megtudunk egyet-mást Zsófi zaklatott múltjáról vagy Zoli gazdag szüleiről, valahogy mégsem működik közöttük a kémia, a történet végére nem úgy tűnik, mintha szorosabb lenne köztük a kapcsolat, mint az emberrablás előtt volt.

102587-vargabalint_MG_7281c-750x500

A szereplők miatt támadhat némi hiányérzetünk, de a párbeszédek és a narráció stílusa, nyelvezete bőven kárpótol ezért. Varga mesterien adagolja a szlenget, a kamaszbeszélgetések szókincsét és retorikáját egyaránt hitelesen imitálva. Finoman szövi át kortárs (pop)kulturális utalásokkal a szöveget úgy, hogy az ne váljon túl sokká vagy bennfentesen összekacsintóvá. A humor sem hiányzik a könyvből, a Tibi bával (Doma édesanyjának régi kollégája) és feleségével történő találkozás a regény egyik derűs csúcspontja. A történet rendkívül gördülékeny és olvasmányos, és néhány szállóigeként is idézhető mondat is van benne („Helló, Serló! Lehetek a Watsonod?” [24.]). Minden apróbb-nagyobb hiba dacára is sikeres vállalkozásnak tartom az ifjúsági krimi újraélesztését, de úgy gondolom, Varga Bálint ifjúsági írói pályafutásában a Váltságdíj nélkül még csak a kezdet. Ebben a stílusban, nyelvezetben, feszültségteremtő erőben benne van egy ennél sokkal izgalmasabb karakterekkel rendelkező, összefogottabb és összetettebb regény lehetősége, amit nagy kíváncsisággal várok.

Mi hozza közös nevezőre ezt a két rendkívül különböző könyvet? Ahogy fentebb írtam, a Magasfeszültség sorozat célja a gondolatébresztés vagy a tinédzserproblémák speciális megközelítése lehet. Mindkét könyvre igaz, hogy a befogadó olvasás közben és után is sokat töprenghet a történteken, a szereplők közötti viszonyrendszeren vagy a gyerek-felnőtt kapcsolaton; nem könnyen megemészthető szövegek ezek, különösen a Max az, ami még hosszú ideig megfekszi az olvasó gyomrát. Ami pedig a tipikus problémákat, kérdéseket illeti: melyik fiatal ne próbálná meg a saját identitását megfogalmazni és kifejezni? Ki ne hangsúlyozná ilyenkor (halkabban vagy hangosabban) saját meggyőződéseit, ki ne ragaszkodna hozzájuk foggal-körömmel? Ki ne élne át megoldhatatlannak tűnő helyzeteket, s ki ne törekedne mégis a megoldásra? Azt hiszem, efféle „kamasz” szemmel is érdemes látni ezeket a könyveket. A Max a meggyőződésekről való lassú és fájdalmas lemondásnak, a saját egyéniség megtalálásának a könyve, a Váltságdíj nélkül pedig a nehéz helyzetekben való küzdelemé és győzelemé.

Sarah Cohen-Scali: Max, Budapest, Kolibri, 2015; Varga Bálint: Váltságdíj nélkül, Budapest, Kolibri, 2015.

Lapis-Lovas Anett Csilla

szerző: Lapis-Lovas Anett Csilla
honlap e-mail
Lapis-Lovas Anett Csilla 1987-ben született Sátoraljaújhelyben. A Debreceni Egyetemen 2012-ben végzett magyar nyelv és irodalom szakon, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen hittanár-nevelő szakon, jelenleg doktorandusz a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájában. Publikációi többek közt az Irodalomtörténeti Közlemények, az Alföld, a Zempléni Múzsa és a Szkholion hasábjain, valamint a KULTer.hu-n és a Magyarjátékszínen jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum