KULTer.hu - A zenét nem lehet megerőszakolni
66965
post-template-default,single,single-post,postid-66965,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A zenét nem lehet megerőszakolni

Interjú Delov Jávorral

Turbo, Barabás Lőrinc, Random Trip, Farkasházi Réka és a Tintanyúl, valamint egy vadiúj, Jávor névre hallgató projekt – mindegyik formáció más és más stílust képvisel, a dobok mögött azonban ugyanaz a személy foglal helyet. Delov Jávor a magyar zenei szféra egyik legsokszínűbb alakja, és ahogy beszélgetésünkből kiderült, mindegyik felállásban otthon érzi magát, nem számít, hogy éppen a vad rocker oldalát vagy a mosolygós oviaput kell elővennie. Szakmai diverzitásán kívül rengeteg érdekes dolgot mesélt a magyar zeneipar jelenlegi helyzetéről, tiszta vizet öntve a feltörekvő tehetségek kérdésekkel teli poharába, és eloszlatva a hazai viszonyokat övező kételyeket.

KULTer.hu: Számos eltérő stílusú formációban doboltál az elmúlt években. Melyik áll hozzád legközelebb, melyikből merítetted a legtöbbet ezek közül?

Mindegyik formációt másért szeretem, hiszen mind különböző energiákat mozdít meg bennem és a közönségben egyaránt. Jelenleg a Random Tripet nevezném a fő projektemnek, mivel ezzel a produkcióval játszom a legtöbbet, az utóbbi időben ezzel azonosítanak leginkább. A Random Trip nehézségét és a szépségét is az adja, hogy mindig más előadókkal játszunk együtt, és a színpadon találjuk ki a zenét. Természetesen van managementünk, ami hatalmas segítség, de a szervezői munkák jelentős részébe belefolyok, és csak ketten vagyunk fix tagok benne DJ Q-Cee-vel, így a művészeti vezetői szerep is rám hárul. Amennyiben a profitálásról beszélünk, a helyszínek különlegessége és a kapcsolati tőke szempontjából is ez a formáció vezet. Viszont ott a Turbo, a Fábián Juli & Zoohacker és a Tintanyúl gyerekzenekar is, melyek hiába képviselnek eltérő stílust, a cél egy és ugyanaz. A lényeg, hogy elringassuk, utaztassuk az embereket életkortól és stílustól függetlenül, és eközben mi is jól érezzük magunkat.

KULTer.hu: Gyakran hallhatunk olyan kritikákat, miszerint a magyar zenészek helyzete sokkal nehezebb a nyugati kultúrák tehetségeihez képest. Egyetértesz ezzel?

Ez egy meglehetősen kétoldalú dolog. Egyrészről megcáfolnám ezt, mivel jelentős társadalmi igény van a koncertekre, hiszen zenét adni és kapni egyaránt jó érzés. Az emberek szívesen eljárnak úgy beszélgetni, hogy egybekötik egy jó koncerttel  akár egy kis klub vagy egy romkocsma szintjén is. Számtalan helyszín programszervezői igyekeznek élőzenei programokkal megtölteni a kalendáriumukat, így míg van kereslet az élőzenére, addig a köztudatba kerülés sem olyan nehéz. Azonban mi, zenészek sokszor csak a saját kameraállásunkból látjuk igazán a helyzetet, és arról nagyon keveset tudunk, mennyire nehéz is kitermelnie egy helynek azt a pénzt, ami egy sikeres estéhez szükséges. Ennek köszönhetően az igazán populáris helyek tudnak csak labdába rúgni, és egy idő után valóságos misszióvá válik ennek megoldása a programszervezők számára. De azt látjuk, hogy mindezek ellenére igényt tart rá a közönség, és a zenészeknek is fontos kipróbálni magukat klubszinten, hiszen ez vezet a nagyobb lehetőségekhez.

Másrészről viszont meglehetősen telített a piac, a fesztiválok pedig korlátozott számú színpadot indíthatnak csak, ahová a siker érdekében a már befutott, népszerű bandákat hívják meg (néhány kivételt leszámítva), ezáltal háttérbe szorulnak a kevésbé ismert, feltörekvő fiatalok. Egy másik mód a köztudatba kerülésre a tehetségkutatókon való indulás. Ezen vetélkedők nagy része irreálisan lerövidíti a hírnévhez vezető utat, és rögtön mély vízbe kerülnek az előadók. Ez a siker viszont csak rövidtávú, hiszen elképesztő gyorsasággal termelődnek az új sztárok, a régiek pedig hamar feledésbe merülnek, ha nem fektetnek szívós munkát a fejlődésbe. Persze láthatunk kivételeket is, mint például a Nagy-szín-pad verseny, amely valós oldaláról fogja meg a zenésszé válást, és nem a haj, a smink, a vizuális elemek és a táncosok jelenléte a legfontosabb szempont.

KULTer.hu: Adódik is a kérdés: mennyi esélye van egy rétegzenét játszó, feltörekvő bandának a már befutott, populárisabb formációkkal szemben?

Az előző kérdésedhez hasonlóan erre is ambivalens választ tudok adni. Pár évvel ezelőtt még azt mondtuk volna, hogy az undergroundnak esélye sincs eljutni a nagyközönséghez, a Petőfi Rádió megjelenésével azonban számos példát láthattunk, amikor a rétegzenéből mainstream lett. Másrészt sokszor hallhattuk panaszkodni a szakmát és a közönséget egyaránt, hogy mindig ugyanazok a bandák lépnek csak fel, miért nincs valami új, valami egészen más. A hip-hop beindulása javított ezen a kérdésen, de a Wellhello és a Halott Pénz berobbanása újra fejre állította a viszonyokat. Csak az országos ismertséget szerző, nagy közönséget vonzó bandák maradhatnak versenyben, így az elvontabb – főként fémesebb zenét játszó – előadók kiszorulnak a repertoárból. Azonban ez az élet rendje, és a fesztiválok – az értékek eljuttatásának célja mellett – mindig üzleti alapon nyugszanak. Mindezzel szemben egy-egy kevésbé megszokott fellépő továbbra is színt tud vinni a fesztivál egyhangúságába, és rengeteg kezdeményezés indult a fiatal tehetségek felkarolására. Például ilyen a Talentométer nevű tehetségkutató verseny vagy az NKA jóvoltából megvalósuló Cseh Tamás Program, ami számottevő előrelendülést jelentett sok előadó számára.

KULTer.hu: Meddig terjed a saját, „szerelemműfajhoz” kötő hűség és hol kezdődik az eladhatóság határa?

Rám sokan mondják, hogy egy irgalmatlan zenei k*rva, – bocsánat – kaméleon vagyok, hiszen a legkülönbözőbb formációkban veszek részt. Számomra ez egy hobbi, amit nem lehet megerőszakolni, csupán nyitottság kérdése, ki mit vállal el, mennyire érdeklődő. Előfordult, hogy este még Ganxstának segítettem be a +18-as zenéjében, kilenc és fél órával később pedig egy művelődési házban játszottam a gyerekzenekarral, egy Kossuth-díjas költő verseit megzenésítve. Persze az illető személyiségén is múlik, mennyire szívesen próbálja ki magát új, számára idegen műfajokban. Ami a köztudatba robbanást illeti, nem minden csak a stílusról szól. A zene, a társaság és a pénz a produkciókat meghatározó Szentháromság. Ha a háromból kettő működik, akkor van értelme energiát ölni bele, ellenkező esetben azonban meghal a produkció. Például, ha jó a társaság, de rossz a zene és a pénz, előbb-utóbb házibulit tartasz majd koncertek helyett, és így tovább.

KULTer.hu: Nemrég érkeztél vissza egy kéthetes amerikai útról. Mit tapasztaltál a kinti zenei piacon?

New Yorkban nagyon erős végletek uralkodnak. Rengeteg zenész és különböző zenei történés van egy időben a városban, éppen ezért kevesebb ember vesz részt ezeken, mint azt a produkciók megérdemelnék. Meglepő, de mi magyarok a Random Trippel tízszer annyi embernek zenélünk a keddi klubkoncertek keretében az A38 Hajón, mint amennyien New Yorkban általában egy amúgy világszínvonalú produkción megfordulnak a legmenőbb klubokban (nyilván vannak kivételek, például a Blue Note). Kint a bőség zavara uralkodik, így profi marketing és jól képzett szakemberek kellenek ahhoz, hogy ezek a zenék egyáltalán eljuthassanak a közönséghez. Éppen emiatt zeneileg is nagyobb az elvárás, hiszen rengeteg tehetséges előadó közül kell kitűnnöd, ha valamit el szeretnél érni. Ahhoz, hogy komolyabb projektekbe is bekerülhess, nélkülözhetetlen a kapcsolati tőke. Részt kell venned rengeteg rendezvényen, meg kell mutatnod az arcod mindenhol, hogy a te neved jusson eszükbe egy új performansz készülténél. Ha ott beüt valami, akkor tényleg nagy szám lesz belőle, mondhatni, tejben-vajban fürdetnek. Ha ideáig eljutsz, onnantól biztosítanak minden körülményt, amire egy turné, koncert során szükséged lehet, így a maximumot tudod nyújtani.

KULTer.hu: Tehát mégsem könnyebb a kinti zeneiparban boldogulni?

Amerikában és Nyugat-Európában sokkal nagyobb a piac, a popkultúra már bejáratott showbiznisz része pedig segíthet a zenészek helyzetén. Még ha szeretik is nálunk a magyar előadókat, a Felvidékre vagy a Vajdaságba csak azok az információk jutnak el, amit a nagy rádiók, TV-k közvetítenek. Ehhez képest nincs sok rádió csatorna, amiből választhatnánk, és elgondolkodtató, hogy miért tudunk több vallási rádiót befogni, mint például rock adót. Pedig meg merem kockáztatni, hogy például a komolyzene kevesebb fiatalt érdekel, mint a gitár centrikus (rock, metál stb.) zenék. A klasszikus rádióadók túlsúlya nem a fiatal korosztály igényeit tükrözi, annál inkább a tradíció szolgálatát. A keresletet ismerve sokkal több rétegzenével foglalkozó programra, csatornára lenne szükség (mint például világzene, jazz, trip-hop, d’n’b, stb.), a hip-hopot pedig már nagyon nem tenném a réteg kategóriába, de egy külön adóvá simán kinőhetné magát. Ami pedig a kevésbé ismert, undergroundabb együtteseket illeti, keresletet generálni is lehet meggyőződésem szerint. Bátrabb, nyitottabb szerkesztői hozzáállással és kitartóbb küzdelemmel könnyen fel lehetne lendíteni a zenei kultúra kevésbé ismert szegmenseit is. A jelenleg futó projektem például egy tökéletes teszt lesz a hazai vagy nemzetközi igények és kitörési esélyek felmérése.

KULTer.hu: Mit lehet tudni erről a projektről, mik a jövőbeli terveid vele?

Az új projektem a nevem alatt fut (Jávor), amelyben hosszú idő után nemcsak dobosként, hanem újra zeneszerzőként is kipróbálhatom magam. A dalokat zongora segítségével kezdtem el megírni, és rengeteg támogatást kapok Szebényi Dánieltől és Milosevits Mirkótól, akik segítenek megvalósítani az elképzeléseimet. Lehetőségem nyílt együtt dolgozni egy világszínvonalú soul énekessel is, aki nem más, mint Zalon Thompson, Amy Winehouse exvokalistája. Most tapasztaltam meg igazán, milyen sokat jelent egy anyanyelvi előadóval kooperálni; a tökéletes kiejtés, a szöveg értése és a maximálisan átélt előadásmód garancia az üzenet pontos prezentálására. A közös munkánk első lépése a Fight for Love című dal, mely a Petőfi Rádióban debütált, és amelynek a videoklipje a napokban jelent meg. Ami pedig a jövőt illeti: befejezzük a meglévő dalainkat, újakat írnék még hazai és külföldi zenészekkel, január 22-én pedig élőben is bemutatkozunk az A38 Hajó színpadán.

A borítóképet Fülöp Péter készítette.

Takács Dalma

szerző: Takács Dalma
honlap e-mail
Takács Dalma 1994-ben született Kaposváron. A Corvinus Egyetem angol nyelvű média és kommunikációtudomány szakán diplomázott. A KULTer.hu popKULT rovatának szerkesztője. Fő érdeklődési területe a szubkultúra-kutatás, a pszichológia és a művészetterápia.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum