KULTer.hu - Az emberfeletti emberek országa ez
67494
post-template-default,single,single-post,postid-67494,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az emberfeletti emberek országa ez

Beszélgetés Kiss Lászlóval

Kiss László egyszer(re) tanár, egyszer(re) író-szerkesztő. Legutóbbi könyveinek hátterében hol a hosszúmondatos kisvárosi nosztalgia, hol a zúzós metál taktusai sejlenek föl. A szerzővel a debreceni Újkerti Könyvtárban beszélgettünk egy jót.

KULTer.hu: Egyik interjúdban beszélsz az írás szükségszerűségéről. Az elsőéves bölcsészhallgatóknál ez amilyen természetes, felnőttkorban olyan sokan feledkeznek meg róla. Nálad mitől maradt ez meg? Hogy határoznád meg az írás szerepét az életedben?

Nem létszükséglet, de mostanában megfigyeltem, hogy ha hosszabban elmarad, ingerlékennyé, feszültté válok. Amikor épp nem csinálom, melónak tűnik, sőt el se tudom képzelni, milyen, mikor beindul, mikor újra lesz. Néha azt se, hogyan fogjak hozzá – de ha benne vagyok megint, akkor már többnyire színtiszta öröm, s természetes is. Azt hiszem, nem szoktam még rá, szóval szerencsére messze a leszokás.

KULTer.hu: Ma már a tanárság és a szerkesztői feladatok mellett kell valahogy íróként megmaradnod. Mennyire okoz nehézséget a különféle tevékenységek összehangolása?

Egyre nehezebb. Tíz éve többen mondogatták, hogy elképesztő, hogyan lehet bírni. Nem volt elképesztő, úgy alakult. Meg hogy majd tíz év múlva meglátom, mennyire nehéz lesz. Mostanában látom meg. Fizikálisan bírom kevésbé, talán mert közelítek a negyvenhez. De ez nem érdekes. Érdekesebb és felháborítóbb az elmúlt évek nagy pedagógiai programja, helyesebben ennek néhány következménye, mint az óraszám-emelkedés, ami néha azt az érzést kelti bennem (és, gondolom, sok más pedagógusban is), mintha direkt akarnának tönkretenni bennünket. Mára számomra egyértelművé lett: 20 óránál többet nem lehet megtartani rendesen egy héten. Miközben persze meg lehet, csak valami nagyon rámegy. Vagy az óra és minősége, vagy te és a környezeted – és jó néhány „vagy” jöhetne még. Szóval vissza a maximum 20 órát, eltörölni a horrorisztikus fél nyolcas órakezdést, és le a napi hat meg hét órákkal. Ennek ellenére a három tevékenység nagyon szépen összefonódik, s gyakorlatilag akkor írok, amikor akarok. Legfeljebb egyes dolgok rovására teszem. És itt jönne még néhány „vagy”.

KULTer.hu: A suliban mennyi olvasód van? Különleges státuszt jelent ott az írólét, vagy ezzel nem különösebben foglalkoznak a diákok? Szoktak íróként megkeresni, hogy olvasd el a novellájukat?

Szoktak megkeresni, de ha nem írnék, szerintem néhányan akkor is bizalommal fordulnának hozzám, ahogy gyakran szokás a tanárokhoz. Különleges státuszt semmiképpen sem jelent. Azt persze lehet látni-tudni, hogy sokaknak van fogalma arról, mit csinálok a sulin kívül, de semmi különös. Más meg karnagy vagy képzőművész és ezer minden. Nem tudhatom, mennyi olvasóm van, sose kérdeznék rá, mit olvastak tőlem, ahogy értelemszerűen sose viszek be saját szöveget sem, nem mutatom magam íróként – de nagyon jólesik, amikor az írásról kérdeznek, és láthatóan komolyan érdekli őket, ahogy jólesett a könyvheti dedikálás is, sok diákkal a sorban, főleg hogy közülük nem is mindet tanítottam.

12189757_892741054136931_741148267091399367_n

KULTer.hu: Szegedre jártál magyar-történelem szakra. Hogy látod az ottani közeg szerepét abban, hogy íróvá váltál? Voltak önképzőkörök, alkalmak, ahol megmutathattad magad?

Törisként kezdtem, aztán csúszott be a magyar, de nem tudtam mit kezdeni vele, magyarosként is töris voltam. Eleinte elképzelhetetlen volt, hogy írni fogok. Távolról figyeltem az ún. körök munkáját, nem merészkedtem a közelükbe. Láttam a folyosón azokat, akikről lehetett tudni, hogy írnak, irigyeltem és bámultam őket, de amikor jöttek az első mondatok, volt egy olyan érzésem, hogy előbb-utóbb szóba állnak majd velem. A Tiszatáj szerkesztőségén, Olasz Sándor tanár úr biztatásán túl Bíró-Balogh Tamás barátsága segített sokat abban, hogy elindultam, mozdultam valamerre.

KULTer.hu: Tervezted, hogy hazamész Gyulára, vagy egyszerűen így alakult? Lehet azt mondani, hogy – részben a Bárka révén – Békés megye ideális terep ahhoz, hogy az ember azért bekerülhessen az irodalmi vérkeringésbe?

Terveztem: Gyula volt az alfa és az ómega, minden héten, gondolatban pedig csaknem naponta hazajártam. Nem akartam Szegeden maradni, mert bár elviselhető a léptéke, s volt benne izgalom és kihívás, de nem vált az otthonommá. Anélkül pedig nehéz. A Bárka bónuszként érkezett, nem írófejjel gondolkodtam, amikor elhelyezkedtem egykori gimnáziumomban, az Erkel Ferenc gimiben. Fontos volt, hogy középsulisoknak beszélhetek irodalomról és történelemről, ráadásul abban az alma materben, amelybe maga Kereskényi Miklós invitált, a gimnázium akkori igazgatója, volt tanárom, s ha ezt más nem olvasná kettőnkön kívül, úgy mondanám: példaképem.

KULTer.hu: Korai köteteidet, úgy tűnik, nem szívesen vered nagy dobra. Mai fejjel máshogy kezdenéd a pályát?

Nem csupán szívesen beszélek róluk, de ha volna lehetőség, olvasnék is föl belőlük, bárhol és bármikor! Nem kezdeném másképp. Mindent ugyanúgy, mindent vissza.

KULTer.hu: A megye vidéki miliőjének és a benne élő emlékezetes figuráknak szenteled legutóbbi könyvedet is (Ki mondta, hogy jó volt). Mit találtál meg, amit eddig hiába kerestél? Egyáltalán, szerinted mitől lesz hiteles egy prózai szöveg?

Megtaláltam, hogyan válhatnak egységesebbé az egymás mellé rendelt szövegek, amelyek erről a világról szólnak. Megírtam azt a könyvet, amit szerintem több mint tíz éve akarok. Hogy mitől hiteles a próza? Ha azt érzed olvasás közben, hogy igaza van, hogy – precízebben – aha, akkor biztosan hiteles. Vagy ha azt, hogy na, ez most már mehet, publikálható. Akkor biztosan hiteles, még ha hülyeségeket állít is.

KULTer.hu: A hosszúmondatos prózanyelvnek megvannak már a mesterei, mint Krasznahorkai vagy Hrabal. Mennyire okozott nehézséget a kikülönülés ebből a mezőnyből?

Mindkettőt nagyon szeretem, nem tagadom a hatásukat, de nem akartam a követőjük lenni. (Vagy csak titokban.) Lökést adtak, a megfogalmazás szabadságát kaptam tőlük. Számomra fontos hosszú mondatokkal Kiss Ottónál is találkoztam, Szövetek című regénye nagy szerepet játszott abban, hogy leírtam az első történeteket, és úgy, abban a hiszemben írtam őket, hogy az, amit éppen csinálok, irodalom, és nagyon bízom benne, hogy szerethető irodalom is.

KULTer.hu: A regényedben egyik történet folyik a másikba. Mi szab gátat ennek a prózaritmusnak, hogy lehet mederben tartani a túlzott csapongást?

Ez mindig attól függ, milyen történetekről van szó, s ezek milyen kapcsolatba hozhatók egymással. S mivel kapcsolatba hozhatók, csak látszólag csapongnak. A Ki mondta, hogy jó volt írásakor-összeállításakor az egyik legkomolyabb fejtörést az okozta, hová és mikor tehető ki a pont. Jófajta munka volt.

KULTer.hu: A dolgok megélése vagy újraélése történik a narrációban? Mi volt a cél: menteni, ami menthető a gyerekkor érzéseiből, vagy elfogadva a távolságot reflektálni rá?

Ha az utolsó fejezet narrációja nem olyan volna, amilyen, nagyon könnyen meg tudnám válaszolni ezt a kérdést. Ha viszont megválaszolnám, kiborítanám azokat, akik még csak ezután jutnak el az utolsó fejezethez. De újraélés és megélés közé ebben az esetben talán kitehető az egyenlőségjel.

12191480_892741057470264_2127697226902332898_n

KULTer.hu: A könyvben jó benne lenni – ez a narráció sikerültségén túl a szereplő szerethetőségén szokott múlni. Szerinted miért lehet szeretni a regény főhősét? Az ismerősség miatt?

Én azért szerettem, mert azonosulni tudtam a bukdácsolásával, röhögni a groteszk helyzeteken, amelyekbe belecsöppent, sajnálni, ha megcsúszott, és bosszankodni, ha úgy érezte, nem képes továbblépni. Magamra ismertem benne. És amikor ez bekövetkezett, már biztos voltam abban is, hogy megérte megírni a könyvet. Amikor meg mástól érkezik ilyen visszajelzés, még biztosabban ezt érzem.

KULTer.hu: Az életszagú figurákat, helyzeteket látva felmerül a kérdés: volt, aki magára ismert a könyvet olvasva? Vannak ilyen élményeid?

Vannak, persze, kezdettől fogva. Ezt eleinte érdekes volt megélni, talán értettem is. Ma már nem törődöm vele különösebben, s néha nem is értem. Hogy miért jobb tudni egy hősről, kicsoda igazából – hát nem az, akinek olvassuk? Rá tudnék bökni egy-egy szereplőre, tudnám, kikből tevődik össze, fel tudnám idézni, melyik sztori miből indult ki a könyv valóságán kívüli valóságban: előfordul, hogy ami megtörtént, s novella lett belőle, fikcióként jut eszembe, amit meg a fantázia szült, valóságos élménynek tetszik. Ez pedig azért lehet, mert a két valóság között az égvilágon semmi különbség nincs.

KULTer.hu: A könyv legfőbb sajátja a hamisítatlan humor és irónia. Ez vajon az anekdotikus szemlélet sajátja, vagy a megszépítő messzeségből fakad, ahonnan már könnyebben látjuk a nehézségek humoros oldalát?

A könyvbeli humorosabb helyzetek az adott – gyerekkori – pillanatban is humorosnak tűnnek fel, a keményebbek pedig nagyon lesújtóak – a távlat ezen aligha segít. De segít az iróniának, hogy mindezt egyszerre láttassa. Az anekdotikusság természetesen nem választható le a könyvről, szövegszervező funkciója szándékos, ezek a groteszk kistörténetek így, ebben a formában adták magukat, hosszabb mondatostul, nagy levegőstül.

KULTer.hu: Hamis nosztalgiáról többször szólsz az interjúkban. Hogy érted ezt? Nem valós mégis az az érzés, ami a gyermekkorban a rossz dolgokat is szépnek tudja láttatni, és ami leginkább a pillanatok intenzív megélésére való akkori képességünkből ered?

A kötet címe érthető úgy, hogy a nosztalgia eleve hamis. A gyerekkori élmények újraélése, az illúzió, hogy mindez problémátlanul fölidézhető: hiábavaló és reménytelen. Csak vesztesek lehetünk. Ám legalább akkor röhögjünk rajta. És ezt írjuk is meg.

KULTer.hu: A címben szereplő mondat egy hajléktalan nő szájából hangzik el. Miért épp egy ilyen figura mondja ki ezt a tételmondatot?

A Ki mondta, hogy jó volt vidéken játszódik, azon az ún. vidéken, amit közmegegyezésesen a szegénység jellemez, munkanélküliség, alkoholizmus, elesett emberek, akik ráadásul rosszul is festenek, leszedáltak, gyűröttek, nem alszanak, mert ez egy olyan ország, ahol arra szokás büszkének lenni, ha valaki keveset alszik és pihen, de közben azért a szart is kihajtja magából. S ha mindezt szerény jövedelem ellenében csinálja, még nagyobb a taps. Az emberfeletti emberek országa ez. A könyvem nem nagyon megy rá erre a tematikára, viszont a hajléktalan, összevert és részeg nő akkor bukkan fel, amikor a főhős a barátnőjével szakítás után kétségbeesésében a vidéknél is vidékebbre utazik egy barátjához. Menekül, hátha. Hát, nem.

KULTer.hu: Hogy látod, miért nem mehet vissza az elbeszélő a nagymama házához, és miért megy vissza mégis?

Azt tanultam írás közben, hogy azért nem, mert az a ház már nem az, amelyikben felnőtt, s azért megy vissza, mert nem tehet mást. Talán el sem mozdul onnan.

557602_0_1_ektomorf

KULTer.hu: Zúzósabb téma: az új köteted, az Outcast, az Ektomorf metálzenekar frontemberének életéről szól. Komoly írói kihívás lehetett, hogy mint Farkas Zoltán szólalj meg egy életrajzi könyvben. Mennyire ment könnyen a Farkas Zolivá válás?

Körülbelül 20 éve figyelem Zoli munkáját, s az első koncertektől éreztem, hogy valamiért közel áll hozzám az, amit csinál, amit képvisel. Sokszor gondoltam arra, hogy ha ez nekem nem fog menni zenészként, majd megy tanárként. Aztán hogy a könyv írása során valóban Farkas Zoliként szólaltam-e meg, vagy úgy, ahogyan Zoli is beszél, beszélhetne, majd eldöntik az olvasók. Ők garantáltan Zolit fogják hallani, én meg garantáltan vele együtt somolygok a háttérben. Kicsit Esti Kornél-os az alaphelyzet.

KULTer.hu: A munkafolyamat érdekelne: Zoli mennyire kontrollálta az írást?

Leültünk, beszélgettünk, ment a diktafon, ment az írás – ment a munka. Zoli nagyon figyel arra, hogy tudatosan építse a karrierjét, tudatosan (de természetesen!) írja a zenéjét és a szövegeit, erre több utalás is van a kötetben, így nagyon figyelt arra, mi jelenik meg egy olyan könyvben, amely az életéről szól. Az első pillanattól elégedett volt, örült, hogy eltaláltam a hangot, a stílust, ebben az örömben nyomtuk le ennek az évnek a kétharmad részét.

KULTer.hu: A felemelkedés-történetnek megvan a maga regényszerűsége. Igyekeztél tudatosan kidomborítani ezt a vonatkozást?

Igen, és nagyon határozottan azt éreztem, működik. Azóta várom is a hangot, hogy súgjon egy jó sztorit, mert kezdeném a következőt. Lesz is.

KULTer.hu: Jóhiszemű laikusként kérdem: mit szeretsz a metálban?

Nem mindent.

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum