KULTer.hu - Kozma Tamás László kisprózája
67334
post-template-default,single,single-post,postid-67334,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kozma Tamás László kisprózája

Ezüst

Ha a dolgok leglényegét tekintem, semmi nem változott;
ma is csak az anyám tudja, hogy királyfi vagyok.

1985 nyarán születtem erre a világra, amely összehasonlítási alap hiányában ugyanolyan joggal nevezhető átlagosnak, miképpen különlegesnek is. Ó, ó, hadd ne írjam le akkor, hogy milyen világ ez valójában! A történelemhamisítás vádjának összes lehetőségeit kiiktatandó az a tény önmagában is bőven elegendő, hogy ilyen és olyan úton, ilyen vagy olyan körülmények között, de végül is megszülettem, s hogy kétség kívül.

A tárgyilagosság mindenkor és egyedül üdvözítőnek tűnő útján továbbhaladva úgy adom elő ifjúságom legfontosabb paramétereit, miként ha pontokat vennék fel egy koordinátarendszerben. A kirajzolódó függvény jellemzésekor elmondható, hogy a család, amelynek bátyám után második, s egyben utolsó gyermekeként láttam meg a napvilágot, vidéki volt és keresztény, valamint  és ez ma kuszának tűnhet elegyes módon későszocialista és korakapitalista. Elegyes módon, írom, és ezt fölfejtendő kordokumentumnak idézem azt a fényképet, amely megörökíti, amint édesanyám a földre tesz, hogy a család vendégségbe érkezett, egyéb tagjai is gyönyörködhessenek benne, íme, a fiú már önállóan is meg tud tenni egynémely lépéseket. A kép könyörtelenül pontos; megörökíti, amint a virágokkal dús padlóváza felé lépek, s egyetlen jól irányzott fejmozdulat végén leharapom az egyik piros szegfűt… Amikor a képet előhívattuk, anyám büszkén mutogatta a vasárnapi mise után a templomlépcsőn, igazi királyfi, dicsekedett. Édesapám évekkel később is próbálta óva inteni mindhiába , hogy nem jó dolog ez viccnek, ki tudja, még a végén baj lehet belőle… Ha volt egyáltalán középosztály ebben az időben Magyarországon, s ennek megléte nem pusztán valamiféle romantikus legenda, az én családom minden bizonnyal ehhez tartozhatott, ennek is az alsó rétegéhez. Ha mindezt összegző igénnyel kell megfogalmaznom, akkor előadom, hogy ha nem is szenvedtünk különösebben hiányt semmiben, azért csak mégsem volt semmink. Aki ilyentájt tényleg alsó­középosztálybeli volt vidéken, az pontosan tudja, és érti is, hogy amely családban nap mint nap volt mit az asztalra tenni, az a család semmilyen körülmények között nem nevezhető szegénynek. Valahogy így és ekképpen. További koordinátákat megadni pedig azért tartom feleslegesnek, mert a függvény, amely korai éveimet írja le, már ennyiből is felsejlik, minek tehát a történelemírás szigorú figyelmét súlytalanabb pontokkal elterelni arról, amit mind közönségesen úgy nevezünk: lényeg. Verjünk is most erős hidat sűrű mondatokkal, amelyek biztonsággal ívelik át a következő 25 évet. Az következett, hogy Lacus, a bátyám, az egyetlen, sok százezer sors- és kortársával együtt néhány évvel ezelőtt kirepült a családi fészekből, s meg sem állhatott még a határnál sem, elhagyta az országot, hogy e sok százezer ember egyikeként valamely kényelmes nyugati nagyvárosban élhesse kényelmes magányát. Apámról annyit, köztünk van. Elmondható, hogy egészségnek örvend, de mint aki egész életében Jókait olvasott s mintha csak erről szólna az élete is –, fokozatosan érett a Jókai-regényvilág valamelyik szép öregévé, és hetven éves fejjel sem tudja, s valószínűleg nem is akarja majd soha elhagyni életének azt a rövid, romantikus szakaszát, amikor feltűnt a délibáb, amely sokakat hitetett azzal, hogy vagyunk valakik, hogy tartozunk valahová, és hogy megírt jövőnk van. Ritkuló asztali beszélgetések alkalmával, ha a nagyobbik fiáról kérdezik, válaszul ma is elmondja, Lacus kiment az NSZK-ba. Anyámról szólva előadom, néhány éve úgy felgyorsult körülötte a világ, hogy egyszerűen nem bírta követni, elmaradt tőle, elmaradt belőle is, és összeomlott. Három hónapra kórházba zárták, és a papír, amelyet ezt követően szegeztek a kezéhez, azóta egyre sárgább az évektől, s a kontrollok alkalmával rendre hosszabbító pecsét kerül a felirat alá, amely deklarálja, hogy a papír viselője mániás depressziós. Ehelyütt, hogy a kép ne szenvedjen csorbát, s a legkisebbel zárjam a sort, önmagam kontúrvonalaként rámutatok, én diplomás ember lettem és városra származtam. Ha van a mai Magyarországnak középosztálya, és ennek megléte nem pusztán valami velünk élő, romantikus legenda, mindenképpen ahhoz vagyok sorolható.

Némely alkalommal hazalátogatok a szüleimhez. A település időközben városi címet nyert, de ezzel együtt sincs az az elszármazott, aki hazatérései alkalmával ne „falura” indulna vissza. Utazás ez, s habár az ismeretekkel cicomás világ úgy véli tudni, utazni csak térben lehet, azért ne legyenek kétségeink. Legutóbb is az ötlött fel apámban, menjünk ki az erdőre. Ezt akkor már évek óta nem hallottam. Szinte el is felejtettem, hogy van egy kis darab, mintegy másfél hektáros, fás földdarabunk a TSZ-hagyatékból, amelyet falun senki sem átall erdőnek nevezni. Körbesétáltuk hárman: apám, anyám meg én. Ha Lacuska hazajön emeli lassú, íves mozdulatra kezét az apám , ez a tiétek lesz, ragaszkodtam hozzá mindvégig. Miközben felmérem a helyzetet, ahelyett, hogy bármit is mondanék, anyára tekintek, aki mellettünk lépked, és érthetetlen módon azt várom, sőt, akár a gyermek: elvárom, hogy ő szólaljon meg… De anya nem szólal meg. Most sem. Most is csak jön utánunk, lépked. Ahogy évek óta mást sem tesz, ezúttal is csak próbál követni, nehogy én is abba az áthidalhatatlan távolságba érjek tőle, ahol a világ van. Közelebb húzom és a szemébe nézek, ott megcsillan valami ezüstösen sötét, ami hiába akar, nem tud átszakadni, nem bír. Csendben vagyunk. Arra gondolok, az elmúlt 25 év, és egyáltalán 25 év az örök idő felől nézve igazán semmiségnek nevezhető, és hogy ezért igenis jogom van tudni, mit akar mondani. Azt, hogy fázik. Még közelebb húzom. Betakarom a palástommal.

Kozma Tamás László

szerző: Kozma Tamás László
honlap e-mail
Kozma Tamás László 1985-ben született Vásárosnaményban. A Debreceni Egyetem magyar-politológia szakán végzett, ezt követően irodalmat tanított a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban, majd a Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumában. Jelenleg kommunikációs vállalkozását viszi, emellett a Magyar Írószövetség íróiskolájába jár.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum