KULTer.hu - Megérteni egy tengerparti sétát
66429
post-template-default,single,single-post,postid-66429,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Megérteni egy tengerparti sétát

Interjú Kerber Balázzsal

Kerber Balázs szemlélődő alkat, s mint ilyen, olykor önmaga válik a szemlélet tárgyává: a figyelem működése, a látvány nyelvi szublimálása, egyáltalán, az írás eseménye. Az Alszom rendszertelenül szerzőjét készenlétről, a versek belső ritmusáról vagy épp szerepverseiről faggattuk. Műhelytitkok következnek.

KULTer.hu: A versíráshoz szükséges, hogy állandó készenlétben legyél? Állandó megfigyelés jellemez téged?

Igen; kezdetben még egy-egy határozott vizuális vagy gondolati csíra indította el a szövegeimet, de azután már egyre inkább részletmegfigyelések összességéből keletkeztek, sőt több kisebb verskezdeményből. Szerintem létezik ihlet, de ez sokszor nem valami egyszeri, minden előzmény nélküli felismerést vagy írásmotivációt jelent, hanem egyfajta állandó figyelemnek, sok kisebb gondolatmagnak, vizuális ötletnek a termékét; egy olyan állapotot, amikor a figyelem beérik. Ezért szerintem gyakran, paradox módon, épp a nyugtalanság és az idő hiánya kedvez az írásnak, mert olyankor az embernek folyton figyelnie kell, és reflektálnia a külvilágra. A figyelem szerintem épp akkor működik a legerősebben, ha az ember nem akarja görcsösen. Ha van valami mellékzörej, valami zaj, az néha épp a koncentrációt segítheti, legalábbis az írás terén.

kerber balazs

KULTer.hu: Az ismerős vagy az ismeretlen terek kedveznek az írásnak?

Ez nagyon változó; az ismerős vagy inkább otthonos terek is sok inspirációt adnak, főleg épp azért, mert otthonosak, és így az ötleteim szabadabban keletkeznek bennük, jobban átlátom őket, és azt is, hogy én hogyan mozgok bennük. Sőt gyakran épp az foglalkoztat, hogy mit jelent az otthonosság, vagy miért érzem magam jól, illetve ha nem is jól, de legalább ismerősen ezekben a terekben. Ugyanakkor egy ismeretlen térben meg épp az vonzó, hogy az ember úgy csöppen bele, és „bele kell dolgoznia” magát a nem ismert világba. Itt abból keletkezhet vers, ahogy a táj vagy a hely részesévé válok, illetve ahogy a hely „belém lép”. A környezet ilyenkor belső munka is, és a vers épp ennek az akklimatizációs folyamatnak a megjelenítője lehet. Egyébként nekem sokszor maga az írás tere is fontos; volt, hogy csak úgy tudtam befejezni egy szöveget, hogy visszamentem ugyanarra a helyre, ahol elkezdtem, és ugyanazt a képet néztem közben. Az ötleteim igen gyakran vizuális benyomásokból keletkeznek, így nem mindig mindegy, hol írok. Persze az esetek többségében azért elég, ha a látványt vagy a benyomást memorizálom magamban, és később, az írás közben csak visszaemlékszem rá.

KULTer.hu: Korábban említetted, Kukorelly, Marno voltak a tanáraid – konkrétan kitől mit tanultál? Hogy bomlanak le egy fiatal szerzőről a gyermekbetegségek?

Mindketten nagyon fontosak számomra; Endréhez sokáig jártam írószemináriumra, és itt rengeteget tanultam a mai irodalom beszédmódjáról, nyelvhez való viszonyáról, illetve arról, hogyan kell javítani, átdolgozni, külső szemmel nézni a szövegeket. A gimnáziumban kezdtem el verseket írni, és sokáig a Nyugat poétikája állt hozzám a legközelebb, eleinte Adyt és Babitsot olvastam a legtöbbet, akiket ma is szeretek, de nagyon izgalmas volt az Endrénél tapasztalt modernebb szemléletmód, illetve a közben megismert más kortárs költők hangjai is. Marno Jánoshoz szintén jártam szemináriumokra, illetve nagyon vonz a filozofikus, a szövegeket mélyükben elemző megközelítésmódja, és sokat tanultam tőle arról a figyelemről, ami a versek írásához szükséges. Sokat beszélgettünk személyesen, és a verseket, elméleti kérdéseket érintő beszélgetéseink is sok segítséget, támpontot adnak az írásban. Talán leginkább kettőjük szemléletmódjának köszönhető, hogy változni, alakulni kezdtek a szövegeim.

KULTer.hu: Harmath Artemisz szerint nehezen válaszolnál a kérdésre, hogy miről írsz verset. Tényleg így van?

Igen, és ráadásul szerintem nagyon változó is, hogy miről írok verset. De talán ami mindig vonzott, az a megfogalmazás, a kifejtés öröme. Ennek nem is annyira az eredménye érdekel, hanem a folyamata; a különböző jelenségek újrarendezése és megfigyelése. Azt szeretem, hogy a világ nyelv általi újrarakhatósága nemcsak tisztázhat, megvilágíthat, de újabb gubancokat is teremthet, és ezek újabb erdőkbe vezetnek.

KULTer.hu: Az Alszom rendszertelenül a látható és amögötti rejtett tartomány pontos megfigyeléséből építkezik. A konkrét, gyakran állóképszerű jelenetből valami önmagán túli tartalom körvonalai sejlenek föl. Mitől válik költőivé egy mindennapos látvány? Mire figyelsz, mikor egy városi séta, egy strandolás lesz témává?

Szerintem ez visszavezet ahhoz a problémához, hogy miről írok verset, és ezért elég nehéz kérdés. A strand, a város, a fények mindig a sokféleség, a sok elemből összetevődő világ tapasztalata miatt izgattak, plusz a szabadságélmény kérdése miatt. A strand például vegyes tér; barátságos és idegen egyben, hiszen a nyarat juttatja eszünkbe, viszont sok ismeretlen ember is körülvesz ott, ráadásul a part és a tenger embertelenül tágas; mit kezdjek ebben a hatalmas térben? A fény is mindig azért érdekelt, mert megvilágítja a sok ismeretlen elemet. De összességében mindig az alkotóelemek sokaságában rejlő tisztázatlanság vonzott; hogyan lehet bármit is újraalkotni, vagy a reflexió útján megérteni, akár egy tengerparti séta elemeiből.

kerber

KULTer.hu: Verseidet leginkább egy jól kihallható gondolatritmus teszi egyedivé – nincs feltétlenül végigmondva egy történet, én és a világ egymásra hatása, hanem különös (az élőszóbelit és a felülstilizált, álomszerűt) egybeoldó nyelvben mindig továbblibbenések viszik előbbre a verset. Íráskor mennyire hagyatkozol a belső hallásra? A kifejtés vagy a tömörítés ennek a lírának a főbb sajátossága?

Általában szerintem a konkrétumok és az absztrakciók közti hullámzás alkotja a szövegeim gondolati ritmikáját, és a kettő folyamatosan egymásba olvad, illetve megy át. Talán leginkább a dolgok ki-bejárhatósága érdekel, ahogy az érzékelés és az ember tulajdonképpen hánykolódik a világban, belefogódzik a különböző tárgyakba, anyagokba, és ennek a belefogódzásnak a természetétől, a látástól függ, hogy hogyan rendszerez, hogyan látja át a környezetét. Ennek az állapotnak, vagy inkább állapotkeresésnek a megformálására nyelvileg-retorikailag is törekszem, és ha nem is használok igazán kötött formákat, fontos számomra a versdallam. Nem is a vers hangzása érdekel elsősorban, hanem, hogy legyen egyfajta belső zenéje a szövegeknek, amihez nyilván a hangzás is hozzátartozik; legyen egyfajta tánc- vagy énekszerűségük. Ezért írás közben sokszor visszaolvasom, kimondom magamban, amit írok, hogy lássam az ívét, a tartását a versnek. Azért is fontos ez, mert a versek gondolati részét is valóban „továbblibbenősen”, zeneszerűen képzelem el; az érdekel, ahogy külső, belső, értelmezés és anyagi konkrétum ritmikusan cserélik egymást.

KULTer.hu: Az alanyiság – bármit is jelentsen ez a kortárs lírában – erős a versekben. Egy közhelytárat fel lehetne erre húzni. Mi teszi élővé ennek a jól bejáratott modalitásbeli, retorikai  eszköztárát? Hogy kerülhető el az anakronizmus csapdája?

Az az igazság, hogy versírás közben nem is igazán viszonyulok ehhez a csapdához, mert az írás folyamatában nem érdekel az alanyiság kérdése. Mindig is inkább az általad is említett gondolati-álombeli hullámzás izgatott, egyfajta értelmező költészet létrehozása, és a szubjektum kérdésével elég keveset foglalkoztam. Ugyanakkor meg valahol én is azt gondolom, hogy alanyi líráról (is) van szó, mert ezek a reflexív szövegek mindig valami konkrét élményből, lecsapódásból indultak ki, és ez szerintem helyenként erősen érződik, illetve a szerelmi témájú szövegek nyilván alanyibb természetűek. Mélyükben egyébként én is jóval szubjektívebbnek gondolom a szövegeimet, mint amennyire a felszínükön, az analizáló hang miatt, érződnek. De érdekes, hogy mások épp azt emelik ki, mennyire nem szubjektívek a verseim. Pedig szerintem a szövegeim gyakran eléggé belső drámákat, problémákat is kifejeznek, csak ezek a vizualitásban, vagy az alatt összegződnek. Úgy gondolom, hogy ezek nem pusztán reflexív szövegek, mert az elemzés mikéntjében a személyes problémák, bánatok, tépelődések is meglátszanak.

KULTer.hu: A kötet izgalmas részét képezik az Enzot beszéltető szerepversek és 8. századi kínai költőket parafrazeáló költemények? Nem gondoltál arra, hogy ezekből önálló kötetet alkoss?

De, legalábbis a kínai témájú vagy referenciájú szövegekből mindenképp szeretnék. Nagyon érdekel a klasszikus kínai költészet világa; vonz, hogy egy egészen eltérő kultúra irodalma, a miénktől nagyon különböző nyelvvel, de még fontosabb, hogy nagyon szimpatikus számomra a kínai költők habitusa, az íráshoz való hozzáállása, az, ahogy magukról és a világról beszélnek; például a sejtető, intuitív, mozaikos látásmód, az egyszerű kifejezésmód és a gyakran dísztelen nyelv mögötti filozófiai bonyolultság, illetve a „láthatatlan tartomány” folyamatos keresése és bejárása. Épp az vonz, hogy a régi kínai költészetet, akár a Tang-kori szerzőkről beszélünk, akár a jóval régebbi, a kínai irodalom kezdetének számító Dalok könyvéről, mindig a rejtély foglalkoztatta, de ez nem feltétlenül misztikus rejtély, hanem az a mögöttes titok, ami a mindennapi létezésben rejtőzik; az emberi kapcsolatok, az idő telése, a magány kérdése, és ezek a látszólag „kis” témák vezetnek el a legnehezebb problémákig. A legnagyobb egyedüllétet, a legfeszültebb érzelmeket gyakran egy könnyű, cifrázatlan természeti kép fejezi ki, de jóval hatásosabban, mintha valami „galaktikus” magányról lenne szó. Pedig arról van szó, csak egészen sallangmentesen, néha humorosan.

A kínai szerintem kezdettől fogva erősen a reáliák mögé tekintő, légies költészet, mert a konkrétumokat mindig a mögöttes sejtelmek kifejezésére használja. Magyarul sok és sokféle stílusú fordítás létezik a kínai költők műveiből; Kosztolányi és Weöres Sándor például részben a nyugatos, illetve posztnyugatos nyelvre, ritmikára próbálták átültetni a szövegeket, míg Képes Géza a kínai szótagszám és tömörség megőrzésével kísérletezett. A fordítások nagyon eltérőek, többször tartalmilag is, viszont a sajátos hangulat és szellemiség mindegyikből érződik, így elkezdett foglalkoztatni, hogy a saját költői nyelvemen megpróbáljam megcsinálni az „eredetimet”, valahogy a saját eszközeimmel megközelíteni ezt a világot. A sorozatot szeretném folytatni, és kötetté bővíteni. Az Enzo témájú verseimmel is vannak terveim; ezek sokkal inkább olasz élményeimet idézik fel, a tengerpart és a strandok könnyűségét. Enzóban számomra az izgalmas, hogy nem tudni, kicsoda; lehet a beszélő alteregója, kivetülése vagy akár egy barát is. Furcsán oszcilláló karakter, így elképzelhető, hogy még előkerül ő is a verseimben.

kerber

KULTer.hu: Sokat emlegetik nálad az olasz költészet hatását? Valóban van ennek nyoma?

Igen; az olasz költészetben is főleg az eltérőség vonz, persze ez nem annyira távoli hagyomány, mint a kínai versek világa. Az olasz költői nyelv, a versek irányultsága a huszadik században nagyon különböző attól, ami felé a magyar irodalom ment; erősebb egyrészt az avantgárd és neoavantgárd hagyomány, jobban szervesült és hatott az irodalomban (például gondoljunk a Gruppo 63 szerzőire), és ez sokszor a többnyelvűség, a kultúrák közötti játszótér jelenségét, illetve a nonsense- vagy a kombinatorikus költészetet hozta el. Ez olyan szabadságot, humort eredményez, ami szerintem nálunk elég ritka. Ráadásul a neoavantgárd néha ötvöződik a legklasszikusabb hagyományokkal; Sanguineti versei például sok ógörög szövegfoszlányt tartalmaznak. Mostanában elkezdtem egy a számítógépes játékok világát és nyelvezetét használó elbeszélő költeményt írni, és itt ennek a hagyománynak nagyon sok hasznát veszem. Emellett, épp ellenkező hatásként, a mai olasz költészetben a formakedvelés és a hagyományok őrzése, integrálása sem ritka; nagyon szeretem Alberto Bertoni verseit, melyekből fordítottam is magyarra, illetve a fiatal olasz költőknél sem ritka a régi értelemben vett alanyiság keveredése a modernebb hangokkal. Szintén izgalmas tapasztalat, hogy az olasz költők még ma is jóval gyakrabban engednek meg maguknak patetikusabb, érzelmesebb hangot, nem riadnak vissza olykor a „nagy szavaktól” sem, melyeket a mai magyar líra már vagy iróniával kezel, vagy tartózkodik tőlük. Nyáron fordítottam egy kötetbe verseket Giuseppe Contétól, akinek tengerről szóló himnikus (néhol persze ironikus) szövegei eléggé megkérdőjelezték a versekhez való eddigi nyelvi hozzáállásomat. Emellett maga az olasz világ miliője is erősen hatott a szövegeimre, plusz nagyon szeretem Dino Risi Il sorpasso (Előzés) című filmjét, mely sok tengerpartos vagy mediterránabb, táncszerű versemhez adott ihletet.

KULTer.hu: Nemrég jelentél meg az R25 antológiában. Mennyire érzel a kötetben generációképző (poétikai) hatásokat?

Szerintem két ellentétes, de együttesen létező vonás is érvényesül az antológia szerzőiben; egyrészt ez egy stilisztikailag és hangilag eléggé széttartó generáció; mondjuk, a Telepesekkel ellentétben nem érződik egy egységes tendencia. Sok kísérletezés és hagyománykeresés zajlik, s ezen belül az egészen klasszikus hangvételtől (persze annak egy köznyelvibb, modernebb változatától) a testpoétikákig minden akad. Másrészt valahol nyelvileg mégis egységes világ, mert a Telepes beszédmód hatása, a Telepesek képisége azért általában érződik a verseken. Viszont ezeken az alapokon másféle utak kezdenek kirajzolódni, például ismét kezd visszatérni az érzelmesebb szerelmi líra, néhol megőrizve a „szervi” hasonlatokat, metaforákat.

KULTer.hu: Milyen tétje van egy ilyen antológiának manapság?

Az, hogy a rendszerváltás óta eltelt huszonöt év apropóján egy antológiába kerültek az azóta született fiatal szerzők, szerintem pozitív dolog, mert a kötet kommunikálja, megerősíti azt, hogy felnőtt és alkotni kezdett egy újabb irodalmi generáció, és hogy ezek a szövegek bizonyos értelemben a kortárs irodalom „legfiatalabb” versei. Másrészt jó rendszerezési és összehasonlítási alapot is ad, hiszen így könnyebben lehet majd erről a generációról mint egységről gondolkodni, hasonlóságokat és irányokat keresni, ahogy ez részben már meg is történt. Szerintem a könyv leginkább egy jelzés, vagyis egy eddig szétfolyó történésnek, a fiatal szerzők indulásának bemutatása. A rendszerváltás mint történelmi esemény pedig személyes élményt valóban nem igazán adott már ennek a generációnak, viszont olyan szempontból izgalmas kiindulópont, hogy egy valóban megváltozott Magyarországon, egy eddig sosem létezett történelmi szituációban felnőtt fiatal költőkről van szó. Ebben az értelemben, ha maga a rendszerváltás nem is, de az azóta eltelt évek jellege, életmódja mindenképp valahol identitásképző erőt jelent.

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum