KULTer.hu - Mítoszok sugárútján, alkonyatkor
64823
post-template-default,single,single-post,postid-64823,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mítoszok sugárútján, alkonyatkor

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Neil Gaiman dolgozószobája feltehetően mondakörök törésvonala fölött fekszik. Meséi kihalt helyeket népesítenek be, felégetett labirintusokat építenek újra. Harmadik novelláskötetében jól esik bolyongnunk, de arról sem hallgathatunk azért, hogy szívesebben kószáltunk volna ezúttal egy karcsúbb útvesztőben.

Gondtalan gyermekkorából alighanem számos olyan esetet tudna felsorolni minden kedves olvasó, mint amikor a sietve elfogyasztott ebéd és a rettegett uzsonna közötti játszós időben mítoszokat mixelt össze kisszobája szőnyegén. Az utcabéli cimborákkal, unokatesókkal folytatott világszimuláló (és rendetlenséggeneráló) délutánok során – a szerző saját praxisából úgy emlékszik – nem igazán számított, hogy a mozgatott-beszéltetett karaktereknek sem a mérete nem volt egymással kompatibilis, sem az anyaga, sem pedig az, hogy melyik mondakörből vétettek, identikus funkciójukról nem is szólva. Magától értetődött ennek okán, hogy kedvenc Tini Nindzsa Teknőcünk egy lengyel piacon vásárolt tömörgumi sztegoszaurusz tüskés hátán igyekszik csatába, a G.I. Joe-figurák Matchbox-autók (később Bburago!) tetején utaznak, s az sem volt ritka, hogy a Transformerek a méretüket jócskán meghaladó nagyságú műanyag kávéscsészék mellett ejtőztek. Az afféle gyakori eseteket, hogy a harc hevében Cindy-baba jókora tockost vágott valamelyik tiszteletlen ólomkatona tarkójára, már csak a gender studies-zal foglalkozó pályatársak kedvéért említem.

Hogy a puszta nosztalgián túl miért idézem mindezt? Csak jelezni kívánom, hogy a műfajok és mitológiák termékeny összekeverése kapcsán mindnyájan számos tapasztalattal rendelkeztünk már jóval azelőtt, hogy az úgynevezett posztmodernitásról szóló, önmagukat (túl) komolyan vevő tanulmányokat adtak volna a kezünkbe. Ha pedig elfeledni készülnénk mindezt a pompás tudást, szerencsére segítségünkre siet egy népes forgatókönyvíró-csapat, amely – igaz, a számunkra a játékok szünetében szervírozott pirosaranyos, főtt tojásos szendvicsénél némileg nagyobb költségvetési tétel fejében – a mozitermekben nem rest emlékeztetni bennünket egy-egy (néha eleve egy mítosz re-, vagy dekonstrukcióján alapuló) történet újramondásával.

felkavarotartalom

Apropó, újramondás. A fentebb körülírni próbált kreatív káosz tökéletes tárgyiasulását véleményem szerint Karácsonyi László No Mercy (Az Apokalipszis lovasai) című installációja jelenti, Karácsonyi munkáján ugyanis sallangmentesen forrnak az örök visszatérés mítoszának identikus egységébe az igen-igen különböző mitológiákból kölcsönvett hősök. Neil Gaiman Felkavaró tartalom című novelláskönyve mégsem a No Mercy puhaborítók közé kényszerített alteregója. Aki ismeri a gótikus fantasy göndör fürtű, sötét hercegét, Gaimant, nem hiszem, hogy túlságosan meglepődött volna a cikk felütésén. A brit szerző életművének szinte mindegyik darabjára jellemző ugyanis, hogy ötletesen ölt össze különféle hagyományokat. A legkomplexebb mitologémahálózatot talán a – sok szempontból egyébként is az eddigi pálya csúcspontjaként tételeződő – Sandman-sorozatban építi ki Gaiman. A kultképregény képkockáin mások mellett egyiptomi kultuszok, okkult és hermetikus szimbólumok, szépirodalmi karakterek és toposzok, DC-képregények, valamint a mindennapi élet törvényeinek összehangolására tesz kísérletet a szerző. Nemkülönben figyelemre méltó (ebből a szempontból is) az Amerikai istenek című regénye, de tényleg, jószerivel a szerteágazó oeuvre szinte valahány tételének fontos szervezőeleme, hogy különféle kultúrák archaikus históriáit és archetipikus alakjait hozza egy tető alá. A Felkavaró tartalom című kötet írásainak zömében sincs ez másképp.

Gaimannek elsősorban a képzelőerejét szokás dicsérni. Éleslátását, aminek köszönhetően felismeri a hétköznapi helyzetekben rejlő fantasztikumot és mesterségbeli tudását, amellyel eléri, hogy a teljességgel szokatlan elemek is természetesnek hassanak elbeszélései szövetében. A vidéki Britanniát eddig is több ízben itatta már át mágiával, s kedvelt alaphelyzete legújabb kötetében is szellemes szövegeket eredményezett. Az igazság egy barlang a fekete hegyen egy lassan kibomló pszichodrámát mesél el. Főhőse jellegzetes Gaiman-karakter. Rátermett, ravasz, küldetéses ember, aki nem utolsósorban annak köszönhetően oldja meg a feladatát, hogy bejárása van (legyen bár ez áldás vagy átok) az istenek világába. Az igazság… alacsony, jó kötésű hőséhez hasonlóan különös szerzet az Amerikai istenekből ismert Baldur „Árnyék” Moon is, akit a Fekete kutya című elbeszélésben látunk viszont, hogy az ebben a novellában elbeszélt derbyshire-i kaland kis híján az életébe kerüljön, de valahol az angol vidéken téved el a balladaszerű Holdlabirintus hőse is.

Míg a Fekete kutyával Gaiman saját mesevilágát építi tovább (s, ha jól értem, egy újabb nagyepikai kalandot is előlegez), a Holdlabirintus – noha a reflektált életmű ismerete nélkül is jól működik – bevallottan hommage is, egy Gene Wolfe nevű sci-fi- és fantasy-szerző munkássága előtti tisztelgés. Főhajtásokból egyébként jó néhány akad a Felkavaró tartalomban. És e kvázi fanfiction-szövegek közül azokat találtam különösen szórakoztatónak, amelyek a megidézett szerzők és életművek ismerete nélkül is életre keltek. A Közömbösség Rásegítő rideg, szófukar apokalipszisát megismerve egyből érdekelni kezdtek Jack Vance Haldokló Föld-könyvei, a Semmi óra olvasása közben pedig fokozatosan ismertem ki a Doctor Who jópofán anarchikus törvényeit, olyannyira, hogy kedvet is kaptam a sorozathoz.

A fikcióba öltöztetett ismeretterjesztés misszióját vitathatatlanul teljesíti tehát a kötet, azt viszont már nem olyan könnyű megítélni, hogy az említett elbeszéléseknek javukra válik-e a „Gaimanoverzumtól” tartott távolság (amit sejthetően éppen az indokol, hogy belépőül, bevezetőül szolgálhassanak Gaiman olvasói számára, ablakot nyitva a mester mestereire) vagy sem.

Fentebb a művek magabiztosan felépített referenciahálózatát méltattam, nem hagyhatom viszont szó nélkül, hogy a kötetben több gyengébben sikerült darab is helyet kapott. Az Aki elfelejtette Ray Bradburyt például inkább egy néhol kínosan el nem bújtatott, összekacsintópontokkal teletűzdelt himnikus esszé, semmint novella. Referenciaszörny, ha tetszik. A Narancs kifacsart elbeszéléstechnikája egy okos kriminek bizonnyal jól állna. Jelen formájában azonban sem nem elég tréfás, sem nem elég félelmetes, ezért aztán nem is elég izgalmas. Kidolgozatlan stílusgyakorlatnak hat, mint ahogy érzésem szerint a Kalandos történet is figyelemfelkeltő felütéssel induló, ki nem bomló ötlet marad, emlékezetről és az emlékek összekeveredéséről szóló ujjgyakorlat.

Nem egyszerű megítélni a Mesenaptár című ciklus mikronovelláit, amelyeket – ahogy a bevezetőből kiderül – a BlackBerry megbízásából írt Gaiman, a cég egy közösségimédia-kampányának keretében. Szintúgy a szerzőtől tudjuk, hogy a szövegek Gaiman Twitter-követői körében további alkotásokat inspiráltak. Ha innen nézem, marketingtörténeti sikersztori és tankönyvbe illő példa, ha viszont önmagukban tekintek a jobbára felépítetlen ötletpetárdákra, úgy érzem, e skiccek ebihalak csupán a Gaiman-óceánban. Egy-egy enigmatikus mondatuk megmutat valamicskét a mágiából, elkápráztatni azonban véleményem szerint nem képesek a szerző nagyobb kompozícióit ismerőket.

Bár Gaiman – ahogy arról esett is már szó – legtöbbször pontosan építi fel a kisformák dramaturgiai vázát, úgy éreztem, a Felkavaró tartalom novellái itt-ott nem futják ki magukat. Azt hiszem, hatásosabb lenne a kötet, ha élesszemű (élesszikéjű) szerkesztők kimetszettek volna belőle néhány szöveget. Úgy tűnik, túl sok mendemonda szorult a fedőlapok közé.

Nem a műfaji-terjedelmi heterogenitás zavaró tehát – aminek a kapcsán bevezetőjében Gaiman előre szabadkozik (ezt megérti, sőt kedveli mindenki, aki legalább egyszer vitt már fel LEGO-platformra Playmobil-figurákat, vagy rendelkezett 501 in 1 játékkonzollal), sokkal inkább a minőségbéli egyenetlenség. Félreértés ne essék, az általam most szigorúbban megítélt munkák is okozhatnak kellemes perceket, csakhogy a könnyed elbeszélések közé ékelve – úgy látom – vaskossá, roskataggá teszik a kötet felépítményét. Mintha földközelben tartó homokzsákok volnának, ballasztot képeznek. Érződik rajtuk, hogy avatott mesélő alkotásai, azonban arról tanúskodnak, hogy amint a mágiát, úgy az írást sem lehet félvállról venni, mert olyankor a hökkenet is lényegesen kisebb.

A Felkavaró tartalom túlontúl sok mitologémát mozgat véleményem szerint, túlságosan is sok zsánert és toposzt ír újra, ezért széttartóvá válik. Aki becsülettel végigolvassa, szétnézhet Neil mágus alkimista laborában, de azzal számolnia kell, hogy lidérces fényű briliánsok mellett furcsa lombikokban ázó, kifejletlen történetsejteket is lát majd. Mindenesetre elő fog azért fordulni, hogy ránk esteledik a könyvvel.

Az éjjelt márpedig Gaiman úgy tudja megjeleníteni prózában, mint Guillermo del Toro vagy Tim Burton a mozgókép médiumán keresztül, Gregory Crewdson fotón, vagy Mednyánszky László a vásznon. Különös szerzetek kelnek életre nála a holdfényben. Ha kutya- vagy pókszerű sziluettek settenkednek is a sötétben, az árnyakat azért – bár le sosem írja, mert szemmel láthatóan élvezi járni a mítoszok sugárútját alkonyatkor – mégiscsak a megvilágítás szüli. Ahogy a borzongást okozó szavak (a felkavaró tartalom) is csak fényben látszanak. Nincsen tehát egészében sötét. Ahhoz elég világos van például, hogy észrevegyük, a rajongó Gaimant olvasva Gaiman-rajongókból észrevétlenül Gaiman-olvasókká válunk. És hát a varázstalanítás különös varázslat. A meséket ugyanis – jobbakat, rosszabbakat – mégiscsak muszáj olvasni!

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom, Agave Könyvek, Budapest, 2015.

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Fő kutatási területe a hazai punk és az underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

KULTprogramok

<< 2017. Júl. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum