KULTer.hu - Nagy Kata verse
66193
post-template-default,single,single-post,postid-66193,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nagy Kata verse

Egy rokonunk távozása

A tér megáldására gyűltünk össze aznap este.
Az alapszabály az volt, hogy az beszél, aki
először megszólal, kérdésként a csend után szavak helyett
hozzám érsz.

Izgatottan néztelek, ahogy a földre fekteted
a lantfarkú szárnyast, és ahogy magamhoz
vettem végre a szót, halkan megjegyeztem,
ki nem találnád, melyik a legszomorúbb nyelv a világon.
Se te, se én nem gondoltunk a jelekre, igékre,
de még az énekekre sem. Azt, ami nincs velünk,
észlelni nem tudjuk, de a hiány nem a nem létezővel
azonos.
A tagadásra külön szavunk van, így keletkeztek régen
a lyukak is az éjszaka függönyén.

A madár hangját fölkapta a szél. Szép volt,
ahogyan utánozni tudta a láncfűrész zaját, az emberállat
beszédét, mi mégsem ezért hittünk benne.

Páfrányokkal, üvegekkel és gyertyákkal
raktuk körül, mint egy színpadot,
narancsokat, fügét dobáltunk az égbe.
Akkor mégis felborítottad a mondatod szórendjét,
amikor az egyik gyümölcs fennakadt az ereszcsatornán, és
mintha csak erre várt volna az idő,
hamarosan esni kezdett.

Nagy Kata

szerző: Nagy Kata
honlap e-mail
Nagy Kata 1986-ban született Dunaújvárosban, költő. Jelenleg Budapesten él. Az ELTE-n végzett magyar és filmelmélet szakon. 2006 óta publikál folyóiratokban, kötete még nincs. Irodalmat és médiát tanít egy középiskolában.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum