KULTer.hu - Ünnepvárás
67578
post-template-default,single,single-post,postid-67578,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ünnepvárás

2000, 2015/11.

A 2000 már csak jókora tervezett késéssel képes kiküszöbölni azokat a financiális nehézségeket, amelyek az NKA körüli bonyodalmakkal szaporodtak meg a kulturális folyóiratok háza táján. A novemberi szám kényszerű decemberre csúsztatása viszont megnövelte az aktualitását, hiszen jelenünk vallásossága és a szegénység témaköre összecseng az ünnepi időszak legfőbb üzenetével.

Az ateizmust értelmezik Herbert Schnädelbach és Hans Blumenberg írásai. Schnädelbach a valláshoz való viszony egyik módjának jellemzésére a „vallásos ateista” paradoxont alkotja meg. A cikk írója szerint „a vallásos ateista nem »Isten ellen« van: semmit nem utasít el, semmit nem tagad, és semminek az ellenkezője mellett nem kötelezi el magát, hanem egyszerűen nem rendelkezik azzal, amivel a vallásos ember rendelkezni vél – az Isten-hittel. Ezt vesztette el, és így tovább, és így csak arról tud, hogy mi az, amivel már nem rendelkezik.” Schnädelbach elkülöníti a hit jelentéseit, mert az lehet meggyőződés (ezt a latin opinio vagy az angol belief szó adja vissza), és lehet bizalmi viszony (ami az előbbiek szerint megfeleltethető a fides és a faith szavaknak). Izgalmasak a tudás és hit viszonyáról megfogalmazott gondolatai: „A tudásunktól, amelyről azt feltételezzük, hogy igaz és igazolt meggyőződésekből (beliefs) áll, csak a legritkább esetekben várhatjuk el, hogy bizonyos legyen; rendszerint be kell érnünk valószínű, és a tévedésnek kitett tudással. A vallásos hit ezzel szemben olyan bizonyosságokból áll, amelyek nem képesek tudást a rendelkezésünkre bocsátani.”

2000bor-nov-nyomda-page-001

Hans Blumenberg feljegyzései ugyan szintén tartogatnak intellektuális kihívást, viszont a töredékeket nehezebb kontextualizálni, néhol túl rövidre zárt a gondolatmenet. Több dolgot felvillant a szerző, mint például Jézus egyik kánonba nem került mondatának értelmezését, illetve ő is megemlíti a vallásos ateizmust. Beszél továbbá arról, hogy Isten létezéséről filozófiai alapokon nem lehet állításokat tenni, hiszen bizonytalanok a fogalmak: „Mi már nem tudjuk, hogy tudjuk-e, mit jelent a »létezés« (»Existenz«) szó. […] Az egzisztens minden esetben valami olyasmi, amihez beszélünk, amit kérdezünk, amihez könyörgünk, aminek esküdve és felkavarva válaszolunk. Ki kapott valaha választ Istentől?” – hangzik a felkavaró kérdés.

A keresztény ikonográfiának gazdag szakirodalma van, viszont kevesebb értekezés tárgyalja, milyen volt a képek helyzete a reformációban. Ezt könnyedén megmagyarázhatjuk azzal, hogy a reformáció a kép helyett a szó primátusát vallotta, aminek médiatörténeti összefüggései is vannak – a nyomtatás elterjedése és kiaknázása. A kérdést Robert W. Scribner tanulmánya kimozdítja ebből a szimplifikáló értelmezésből, ugyanis szemügyre veszi Martin Luther képi ábrázolásainak és legendaszerű történeteinek változását a 16. század elejétől egészen 1800-ig. Az éghetetlen és a csodatévő Luther korai ábrázolásai „nagymértékű folytonosságot mutatnak a hagyományos ikonográfiával.” Jellemző, hogy „kevés tiltás született a propaganda- vagy szekuláris célokra szánt képek esetében”, támogatták „a reformáció előtti vallási művészeti hagyomány folytatását, […] nem ellenezték a képek használatát vallási kontextusban”, inkább a tanító célzat vált hangsúlyosabbá. Ezen kívül „a lutheránus egyházvezető személyeit ábrázoló képek a hit példájául szolgáltak, mint a lutheri tanok tanúságtevői és az igaz egyház hitvallói, akik néha szenvedtek is a hitükért.” A Luther-képeknek nem kultikus, hanem emlékeztető (kommemoratív) és allegorikus funkciót szántak. Scribner arra jut, hogy a „lutheránus klérus esetében indokoltan beszélhetünk a katolikus formákkal történő szinkretizmusról, amely a képek és a reformáció előtti vallási kultúra elemeinek felhasználásában mutatkozik meg.” Ami azt jelenti, hogy a múlttal való szakítás nem volt olyan radikális, mint azt a reformáció története olykor láttatni igyekszik.

A vallási tárgyú cikkek mellett nagyszerű verseket is olvashatunk a 2000-ben, például Schein Gábortól. A Kavics címűben a kórházi látogatások idéződnek fel, a felépülés elhúzódó folyamatán túl arról a megrendítő tapasztalatról is szól, hogy a betegség miként képes biztonságot, otthonosságot nyújtani: „még sokáig visszakívántam a betegséget, / féltem, hogy elveszítem ajándékait, / körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.” Az Októberi reggel tűnődő megfigyelései, létösszegző gesztusa csakúgy elénk idézi a címbe rejtett Kosztolányi-verseket, mint a mindkét szöveget jellemző zeneiség és a nyelvi megformálás tökéletessége: „Télikabátom még a fogason lóg, / ázott álmait ismerem. / A biztatásokban már nem hiszek. / Híznak a sarak, hullnak a szók, / nincsekből él a nincstelen.” Verseket nehéz (talán célt tévesztő is) érdemben összefoglalni, Marno János szövegeivel erre nem is tennék kísérletet, csupán idézem a Csapda ironikus kezdését: „Hivatalos becslések szerint az / emberiség háromnegyede gonosz. / Németországban 83%-a. / Az egynegyed része tehát, ami / Németországban 8%-kal / kevesebb, komoly fenyegetettségben / gyakorolja az emberségességet”.

Kolozsi László epikája egy – talán túlságosan is kalandos – életutat tár elénk. Az alkoholista anya mellett töltött, nélkülözésekkel teli gyerekkor emlékei után megismerjük, hogyan emelkedik ki az énelbeszélő ebből a közegből a szorgalmával és lép aztán tudományos pályára, illetve azt is, hogyan válik szenvedélyes könyvgyűjtővé. A kissé eltúlzott elemek nehezítik a befogadást, ilyen a művelt, elszegényedett gróf alakja, aki nagy szerepet játszik az elbeszélő fejlődésében, a több európai nagyvárost érintő utazás, ahol az anya prostituált lett, vagy a kissé homályos zárlat. A szocializmus erőszakos társadalmi átalakításai – a nemesek eltüntetése, birtokaik elkobzása –, a gyerekként megélt nyomor megjelenítései viszont az elbeszélés pozitívumai.

2000bor-nov-nyomda-page-002

Az elmúlt két évben megrendezett szegénységkonferenciákon elhangzott szövegekből egy blokk áll össze a novemberi számban. Margócsy István a szegénységre fókuszálva tekinti át a magyar irodalmat a 18. századtól egészen napjainkig. Ha nem is rekonstruálja a tanulmány teljesítőképességét néhány revelatív gondolat kiemelése, de érzékelteti a történeti távlatban rejlő lehetőségeket. A felvilágosodás irodalmáról jegyzi meg Margócsy, hogy „mindig csak az olyan szereplőket látták meg, vették észre, csak olyan figurák kaphattak árnyalt megjelenítést, akik számára az erkölcsi választás lehetőségét a korabeli felfogás egyáltalán elképzelhetőnek tartotta, s akiknek erkölcsi megjelenítésével a művek valamilyen példát tudtak felmutatni […] – akik nem voltak részesei vagy alakítói az erkölcsi-társadalmi mozgásoknak, azok számon kívül maradtak, sorsuk nem érdekelte az irodalmat.” Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a 18. századi szegénységábrázolások még nem hasonlítanak a mai képzeteinkhez: a népet gyakran kíséri arisztokratikus gyanakvás, és legtöbbször komikus művekben találkozhatunk szegényekkel. A 19. század első felének népfelszabadító ideológiái sem foglalkoztak a szegények nyomorával, „a nép sorsának jobbítását szinte kizárólagosan a jogi egyenlősítésben” látták.

A már említett konferencia Borbély Szilárd életművének értelmezését is célul tűzte ki. Szilágyi Ákos a Halotti pompáról írt, melyet a szenvedés incarnatiója, megtestesülése, illetve a barokk felől közelít meg sodró erejű retorikus szövegében. „A barokk az esztétikai képzelőerő érzékileg mindent felfokozó, túlhajtó hatáseszközeivel azért naturalizálja a vallási Eget, mert máskülönben leszakadna vagy semmivé foszlana az űrben. Már csak így, esztétikailag lehet fenntartani az Eget, az üdvtörténet, a misztériumok teatralizálásával lehet fenntartani a szentségeket és szertartásokat.” Borbély műve ezt az eljárást alkalmazza a meggyötört testre, amelyet poétikailag „a vers hústestének ez a retorikai és poétikai gyötrése-csavarása” mutat; a szekvenciaköltészet középkori és barokk hagyományának továbbélését nagy gonddal elemzi Szilágyi. Akárcsak Szilasi László, aki a szemlében szóba nem hozott elbeszélése mellett a Nincstelenek című regénnyel kapcsolatban tett értelmezési javaslatokat. Dávidházi Péter nyomán a paraklétoszi szerep és a vindicatio hagyományának kettősében szemléli a művet. A Nincstelenek „beszélője mindvégig megvalósítja és végérvényesen összeolvasztja az emberekhez beszélő vindicator és az Istenhez szóló paraklétosz eredetileg közösségi, de itt szigorúan személyre szabott feladatait. Vele hordoz, helyette magányos.”

A 2000 egyetlen száma képes magas színvonalon fölmutatni a tárgyalt diszciplínák (irodalom- és társadalomtudományok) értékeit, összetettségét, kritikai pozícióját. Már ennek is elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a rendszerváltás idején indult lap ne kerüljön az ellehetetlenülés szélére. Reméljük, sokáig nem is lesz így.

2000 irodalmi és társasalmi havilap, 2015/11.

Bihary Gábor

szerző: Bihary Gábor
honlap e-mail
Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban, jelenleg Mátészalkán él, irodalomkritikus, a Szkholion szerkesztője. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként végzett alap-, majd mesterképzésen, aztán ugyanitt az Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolába járt. Az Alföld Stúdió kritikai műhelyének tagja volt. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum