KULTer.hu - Zsigerig ható
66639
post-template-default,single,single-post,postid-66639,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Zsigerig ható

Roman Szencsin: A Jeltisev család

Miközben az orosz irodalom nemzetközi szupersztárjai a meghökkentés, a fantasztikum, a hagyománytörés irányából közelítenek hol pimasz, hol reflektált tisztelettel a klasszikus orosz tizenkilencedik század nagy irodalmához, illetve annak alakjaihoz − olyan eredeti kreativitással, mint Szorokin a Kékhájban, vagy talán kicsit erőltetettebben, mint Pelevin a T-ben −, más szerzők kevésbé látványosan, de annál intenzívebben próbálják modernizálni, újraartikulálni ugyanazon realista próza szöveghagyományát.

Az újrealisták (vagy talán inkább új realisták?) egyik jelentős alakja Roman Szencsin, akinek A Jeltisev család az első magyarul megjelent regénye. Szencsin szöveg- és tárgyi világa részben-egészében más, mint ismertebb orosz kortársaié. Az ázsiai térfél, a krasznojarszki körzet és a Tuvai Köztársaság a meghatározó terei életének − utóbbiban született, előbbiben él. Városa, Minuszinszk, illetve „környéke” és az egész mindenséget körülvevő tajga az írásainak, történeteinek leggyakoribb színhelye.

742511F

A Jeltisev családban nincs neve a városnak, nem tudni, az a bizonyos Minusz-e, amely magyarul még meg nem jelent könyveiben szolgál helyszínként, vagy sem, de a földrajzi tér megnevezetten arrafelé van valahol. Nem mintha a magyarországi olvasó a regény topográfiai terét, tárgyi és természeti világát különösen egzotikusnak vagy távolinak érezné − még azzal együtt sem, hogy a radikális éghajlati viszonyok némileg formálják a cselekményt −, mert igazából a közeget mozgató és alkotó konstrukciók a lényegesek ehelyt. És ezek a konstrukciók nagyjában-egészében éppen olyanok, illetve részben ugyanazok, mint amilyeneket a magyar olvasó is ismer a maga valóságából − illetőleg esetenként a magyar realizmus szövegeiből. Nem véletlen, de nem is szerencsés minden ízében, hogy a fülszöveg Tar Sándorra hivatkozik − bár a szöveg nagyon más vétetésű, az alapprobléma az ismert világ összeomlásából eredeztethető.

Ha azonban azt hinné az olvasó, hogy posztszovjet traumatörténetet olvas, az csak részben és kevésbé reflektáltan következik be. A regénybeli család történetének legfeljebb csak áttételesen van köze a helyrehozhatatlan társadalmi−gazdasági kataklizmához, mely azt a vidéket sújtja, ahol élnek. Történetük emberi vétkek és bűnök láncolatából áll össze, ez vezet posztszovjet háttér előtt zajló „privát” katasztrófájukhoz. A nagy összeomlást nem tudni, hogyan, de átvészelték − csak később, jóval később kerülnek olyanok közé, akik nem, s akik addigra már bebiflázták a biztonsági öv nélküli létezés diktálta farkastörvényeket. Jeltisevék olyan családként jelennek meg, akiknek lehetett volna esélyük a jobb életre, mégis örökké a deklasszálódás pengeélén táncolnak – míg aztán le nem zuhannak a rosszabb oldalon. A szülők nagyjában-egészében iskolázatlanokként is boldogulnak: a férj a rendőrség kötelékében, az asszony a városi könyvtárban dolgozik. Nagyobbik fiuk céltalanul lézeng, nem talál olyan munkát, amelyben meg tudna maradni, s nem is nagyon érdekli semmi, mondjuk néhány könyvön kívül. (Érdekes játék ez a könyvvel: az, hogy olvas, nem jelenti, hogy a tudás vagy a művészet embere volna, még csak arról se tudunk, hogy iskolázott lenne, vagy hogy mi lenne a szakmája − mint ahogy az anya sem értelmiségi annak ellenére, hogy könyvtárban dolgozik, hiszen nem végzett könyvtáros −; egyik ügy sem igen lényeges itt, azért a magamfajta könyves ember persze felfigyel rá. Főleg, hogy a kortárs orosz irodalomban játszottak és kezdtek már ki „könyveseket”: hasonló, bár lényegesen szembetűnőbb kétessége könyvnek és könyvfalásnak Tatyjana Tosztoja Ksssz-ében látható). A másik fiú, a talpraesettebb börtönben van. Az ő története már a regény előidejében mutatja fel a hanyatlás kezdetét.

A hanyatlás katalizátora a munka, a lakás, a megszokott életkörülmények elvesztése, a visszatérés a „gyökerekhez”, a faluhoz s a létezésnek egy olyan minőségéhez, ahol az élni és élni hagyni elv helyett az egymáson élősködés gyakorlata érvényesül. Ebbe a városról hazakerült (bár igazából csak egyikük, az anya faluja ez) embernek bele kell szoknia. Az addigi életminőségük elvesztése, jelentős visszaesésese alapvetően azt a célt helyezi a regénybeli család elé, hogy szerezzék vissza az új környezetben − s az olvasó persze azt látja meg, hogyan vesztik el fokozatosan a hitet, hogy ez megvalósulhat. A fokozat mélybe vesző lépcsői pedig egyre kétségbeejtőbbek. Az orosz realizmus mesterei közül leginkább Tolsztoj munkál itt − úgy sorakoznak az egyre durvuló mélyütések, mint ahogy a nagy Lev osztotta szegény kis muzsikjait mondjuk a Polikuskában. Hogy az olvasó érti a mulasztást, a gyengeséget, amelyet büntetni kell, de a büntetés sokkol. Jönnek a szörnyű tajgai éjszakák, az egyre nyomasztóbb állapotok, melytől az olvasó megriad, ám valami mégis viszi egyre beljebb ebben a könyvben, noha tudja, hogy csak még rosszabb jön majd: látni akarja ezeknek az embereknek a pusztulását. Hogy minden lehetőség közül mindig a lehető legrosszabb történik meg velük.

rep260030-1

Sok mindenről szól Szencsin könyve, már-már példázatszerűen: hogy például meddig és mennyire tud elszakadni az ember a gyökereitől, mennyire tudja levetkezni alaptermészetét, és mennyi hiányzik hozzá, hogy az eluralkodjon rajta. Szencsinnek alapvetően komor a jóslata ez ügyben: nem lehet szabadulni. Mert hát úgy fest, hogy Jeltisevék alapvetően nem minden ízükben jó emberek, legalábbis a családfő, Nyikolaj kétes alak: kisstílű, hatalmaskodó, hatalmával visszaélő rendőrléte végnapjait látjuk, melyre – mármint a hatalmára − később olyan szívesen emlékszik vissza. A kisebbik fiú erőszakos bűncselekmény miatt ül, vagyis alapvetően az apához hasonló karakterű, míg az anya s a nagyobbik fiú csak sodródnak. Mindkettő maga taszítja magát egyre mélyebbre: az anya önként feladja városi állását, ezáltal kapcsolatát a világgal; Artyom pedig minden munkát felad, belesodródik egy rossz házasságba, de még akkor sem tudja kezébe venni az életét. A rosszabbaknak tekintett apósáék akarata jut érvényre mindenben. És ő hagyja. Ez például a Jeltisev család másik példázata: a gyengeség az erő tudatában. Mert gyengék − az együtt élő háromból kettő minden értelemben, míg a családfő, Nyikolaj leginkább a nyers, erőszakos ösztöneivel s a hétköznapi megalkuvásokkal szemben gyenge.

Különösen a nagyobbik fiúról mondható el, hogy − Szencsin világszemléletében, úgy érzem, sarkalatos pontként − afféle civilizációs gyöngeségben szenved: mert azzal a habitussal, beletörődő, sodródó, mindent feladó, céltalan életmóddal a városban még tudott volna élni, de a falun nem. Mind a kisebb fiú erejének bűvöletében élnek, neki azonban csak nagyon kicsi szerep jut a regényben. Kicsi szerep, mégis épp ez a végső nagy összeomlás elindítója − nem mellesleg, az olvasó talán egyetlen próbapontja: bár nyilván sejthető, hogy a nagy várakozás nem fog beteljesülni, vagy nem úgy, hiszen addigra az elbeszélő kíméletlensége már ismerőssé válik, mégis, ez a megjelenés és eltűnés az egyetlen olyan szál, ami nem látszik túlzottan átgondoltnak, inkább csak mintha röviden le akarta volna rendezni vele az ügyet a szerző.

M. Nagy Miklós fordítása remek ritmusú prózát ad a magyar olvasónak, igazából észrevétlenül, retorikáját mintegy visszavonva hagyja a szereplőket, az eseményeket és a világot hatni. Szencsin nyelvhasználata alapvetően eszköztelen. Kiegyensúlyozott tónusú szenvtelen szövegmondása roppant hatásosan keríti hatalmába a mű olvasóját, ahogy az egyre komorodó eseménysorhoz hangulatilag tökéletesen odahajlik. Nagyjából már a felétől valósággal fullasztóan nyomasztóvá válik a regény. Amiben a szerző a fülszövegben említett Tar Sándortól döntően különbözik, az például ez a hatásmechanizmus: Szencsin nem feltétlen a sejtetést vagy az elhallgatást választja, még ha megkerül vagy ki is hagy valamit, később visszatér hozzá. Nála éppen hogy a kimondásnak van súlya. Mondataiból a szereplőivel szembeni fanyar irónia hiányzik; külső, hideg, kontemplatív az ő elbeszélője, valósággal a kegyetlenségig. Szabályosan sokkolja az olvasót a regény vége: amikor a fizikai nyomor már beteljesedett, ad még egy nagy pofont a léleknek is. A komor szövegmondás vonzza az olvasót, valósággal falatja magát a szöveg, minden különösebb formai bravúr, váratlan elbeszélői megoldás nélkül. A történet viszi a prímet.

Szencsin regénye, amennyire lehet tudni, máris kortárs klasszikusnak számít Oroszországban − nem csodálom. A klasszikus realizmus, úgy tűnik, csak háttérbe húzódott (már ha egyáltalán) és erőt gyűjtött. Nincs katarzis, nincs feloldozás, nincs megváltás annak, aki egyszer lehetőséget kapott kilépni a testi-lelki nyomorból, és eljátszotta azt. A büntetés még a leszármazottakban is folytatódik.

Roman Szencsin: A Jeltisev család, fordította M. Nagy Miklós, Európa, Budapest, 2015.

Antal Balázs

szerző: Antal Balázs
honlap e-mail
Antal Balázs 1977-ben született Ózdon, író, költő. A Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, a Műút portál szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum