KULTer.hu - 2015 KULTfilmjei (TOP 10)
67599
post-template-default,single,single-post,postid-67599,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2015 KULTfilmjei (TOP 10)

Az év legigényesebb filmjei, amelyeket érdemes újranézni

A mögöttünk álló esztendőben is mindenki megtalálhatta a neki tetsző filmeket a mozikban. Visszatértek a Bosszúállók és a dinoszauruszok, a Terminator, Mad Max, James Bond és Ethan Hunt ügynök, befejeződött Az éhezők viadala és elkezdődött A szürke ötven árnyalata. Olyan klasszikusokat nézhettünk meg a vásznon, mint a 2001: Űrodüsszeia vagy a Volt egyszer egy vadnyugat. Egy magyar film világhódító útra indult, míg az év végét egyértelműen a Star Wars uralta.

Kellemes élményeket tartogatott az Agymanók, Az U.N.C.L.E embere, a Titanic Filmfesztiválon látott Csadoros vérszívó, egy baszk gyurmahorror (Megszállva), a Cinefesten vetített Dope, a Tangerine és a Kosok. De meg kell említenem az Amy című dokumentumfilmet is, ami a műfajában valódi remeklés. Sorozatok terén hadd legyek patrióta: az Aranyélet a valaha elkészült legjobb magyar széria. De nézzük szubjektív listám első tíz helyezettjét…

10. Büszkeség és bányászélet (Pride)

Az angolok az utóbbi ötven évben igen jók voltak a kisrealista stílusú, ún. kitchen sink drama műfajában. Ebben gyökerezik a Pride című alkotás is, mely ráadásul meglepő, ám valós eseményeket dolgoz fel, nyakon öntve egy jó adag humorral, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megmutassa, milyen is a tolerancia. 1984-ben vagyunk, a ködös Albiont a konzervatív Vaslady irányítja. A sztrájkoló walesi bányászok segítségére siet egy melegekből álló apró szervezet (Lesbians and Gays for the Miners), ám egyik oldalon sem könnyű legyőzni az előítéleteket. Miközben a két társaság tagjai felfedezik sorsukban a közös vonásokat (a többségi társadalom kirekesztő magatartása) és a másikban az értékes embert, addig gimnazista főszereplőnk is tudatára ébred másságának, az egyik bányászfeleség pedig saját sorsának kovácsává válik. A remek színészi alakítások (Bill Nighy, Imelda Staunton, Dominic West) adják ennek a könnyes-nevetős, lélekmelegítő filmnek a sava-borsát.

9. Az ajándék (The Gift)

Gyönyörű, méregdrága, modern házba költözik a gazdag házaspár. Csupa ablak minden. Azokon néz be gyakran Gordo, a férj régen látott osztálytársa, aki kéretlen ajándékokkal és szívességekkel kötelezi le a vele nem szívesen barátkozó párt. Amikor kiadják az útját, furcsa és ijesztő dolgok kezdenek történni. Joel Edgerton thrillere ügyesen adagolja a feszültséget, a néző – a sérülékenységében Gordóra hasonlító és vele valamelyest szimpatizáló feleséggel együtt – egyre több mindent tud meg a két férfi múltjáról, ami alaposan átrendezi az erőviszonyokat. Megismerjük Gordo félszegen erőszakos viselkedésének okait, mint ahogy a férj jellemének sötét oldalát is, mely például egyedi karrierépítési stratégiájában nyilvánul meg. Hogy hová fajul mindez, azt spoilermentesen már nem lehet elárulni. Tessék megnézni!

8. Ex Machina

Csavaros thriller, elgondolkodtató sci-fi és klausztrofób kamaradráma egyszerre a kiváló látványvilággal rendelkező Ex Machina. Két férfi és egy mesterséges intelligenciával rendelkező női robot gubancolja időről időre össze a cselekmény egyenes szálát. Calebnek (Domhnall Gleeson) vizsgálnia kell a robotot (Turing-tesztet végez rajta), de az idő előrehaladtával a hatása alá kerül. Egyre nehezebb eldönteni, ki manipulál kit, és hogy (a babaszépségű Alicia Vikander által alakított) Ava mennyiben gép és mennyiben ember. Nathan, a zseniális tervező (Oscar Isaac) lazasága, nonkonformizmusa ellenére sem tűnik szimpatikusnak, napi rendszerességgel leissza magát, ám a film legviccesebb jelenete (egy táncra kell figyelni) mégis hozzá kapcsolódik. Caleb őrlődik: a főnöke utasításait vagy Ava kéréseit teljesítse inkább. Sajnos ez a kiváló film nem került magyar moziforgalmazásba, a Titanic Filmfesztiválon és még egy-két vetítésen lehetett elcsípni.

7. A csend képe (The Look of Silence)

Joshua Oppenheimer elkészítette előző dokumentumfilmje, Az ölés aktusa folytatását, melyben továbbra is az indonéz népirtás problémakörét járja körül. Egy fiatalembert kísér a stáb, akinek a bátyját annak idején szintén kivégeztek a kormányerők, ő pedig csak e szörnyűség után született meg, talán, hogy szülei számára pótolja a testvére hiányát. Sok emberrel beszélget: saját családja tagjaival, a kommunistának kikiáltott és szívfájdalom nélkül kivégzettek hóhéraival, azok rokonaival. Nem vádaskodik, türelmesen kutatja a miérteket és hogyanokat. Sokszor elővigyázatosságból nem árulja el a valódi nevét és lakhelyét, mert még ennyi év elmúltával is bajba kerülhet a sok kérdezősködés miatt. Hiába váltak reszketeg nyugdíjassá az akkori gyilkosok, hatalmukban állhat eltűntetni a kényelmetlen kérdéseket feszegető férfit. A stáblistán az indonéz munkatársak jó része nem merte felvállalni a nevét – megrendítő szembesülni a most is létező félelemmel.

6. Mocsárvidék (La isla mínima)

Véget ért a Franco rezsim Spanyolországban, az andalúziai mocsárvidéken pedig egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. A két nyomozó (ahogy lenni szokott) most dolgozik először együtt, és különbözőbbek nem is lehetnének. A True Detective-vel is hasonlóságot mutató, bivalyerős atmoszférájú, gyönyörűen fényképezett (felejthetetlen és gyönyörű színekben pompázó madártávlati képek a Guadalquivir folyó kanyarulatairól és a közeli településekről) krimi nem csak a kellően titokzatos bűnügyi szál vagy a baljóslatú, szárazságtól fuldokló helyszín miatt érdemes a figyelmünkre, hanem az érintett politikai-társadalmi kérdések okán is. A fiatal, forrófejű nyomozó büntetésből kerül az ország déli sarkába (ugyanis szocialista elveket vall), de mi a helyzet az alvászavarral küzdő, szabályokkal nem törődő idősebb kollégájával, aki talán hithű és buzgó tagja volt a Franco-diktatúra rendőrségének? A kibírhatatlan hőségben egyre fokozódik a feszültség, miközben a nyomozók élete is veszélybe kerül.

5. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman or [The Unexpected Virtue of Ignorance])

Bravúros film, több szempontból is. Emmanuel Lubezki, korunk egyik legjobb operatőre úgy rögzítette a jeleneteket, mintha vágás nélkül vették volna fel a teljes filmet. (Ez a különlegessége a Victoria című figyelemreméltó német filmnek is, melyet – alkotói szerint – tényleg vágás nélkül rögzítettek.) A kamera a helyszínt adó színházban és környékén mozog, köröz, követi a szereplőket. A történet komoly kritikát fogalmaz meg Hollywooddal szemben, az Akadémia mégis a keblére ölelte, és megkapta tőle a legjobb film díját. Egy szeretetre és (szakmai) elismerésre vágyó színész (Michael Keaton) kétségbeesett próbálkozását követhetjük nyomon, hogy egyenesbe hozza az általa rendezett Broadway-darabot és ezzel párhuzamosan a szintúgy problémás magánéletét. Szuperhős-allúziókkal megspékelt sodró lendületű egotrip a legjobb fajtából.

4. Sicario – A bérgyilkos (Sicario)

Fel a kézzel, aki még nem látott közép- vagy dél-amerikai drogkartellről szóló filmet. Denis Villeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) mégis új szemszögből képes bemutatni a drogbárók elleni harcot. Egy fiatal és idealista FBI-ügynöknőt (Emily Blunt remek alakítása) sorai közé fogad a sokat tapasztalt, félhivatalosan eljáró kormányzati csapat, melynek célja az egyik mexikói kartell lefejezése. A néző lassacskán, a főhőssel együtt kezdi összerakni, hogy ki kicsoda, milyen indítékok mozgatják. A cél szentesíti az eszközt, az eszközeik pedig nem különböznek az általuk üldözött bűnözőkétől. De egyre gyanúsabb, hogy a céljuk nem épp az igazságszolgáltatás. Roger Deakins gyönyörű képei néhol meditatívak, máskor szépségükkel egyszerűen ellenpontozzák az emberi cselekvéseket. A bűnös, határ menti mexikói város, Juárez képe nekem örökre bevésődött, mint a napon elnyúló modernkori Ninive. „A szörnyű város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.”

3. Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road)

George Miller három évtized után rebootolta legendás trilógiáját. És milyen jól tette! A harag útja visszavett a mindent eluraló CGI-ból, a kinézete mégis pazar lett, igazi látványorgia, brutális energiadózis, őrült rohanás szinte a teljes játékidőben. Történés nem sok van, de így is simán bírja naftával a film. A forgatókönyvírók helyett a kaszkadőröket és látványtervezőket illeti a legnagyobb dicséret. Max (Tom Hardy kiváló választás volt a szerepre) most másodhegedűs, Furiosa (Charlize Theron is brillírozik), a félkarú renegát az igazi főszereplő. Az ő vezetésével egy kisebb csapat nő lázad fel a testük kizsákmányolása ellen, többet akarnak az élettől, mint Halhatlan Joe utódait megszülni. Sivatagi üldözésük során furcsa járművekből, bizarr szereplőkből és adrenalindús akciókból sincs hiány. Annyira fontosnak éreztük 2015-ben ezt a filmet, hogy kettős kritikával áldoztunk vérmocskos, rozsdás oltárán.

2. Aferim!

Radu Jude Berlinben díjazott filmje első látásra a western műfaji jegyeit hordozza. A pandúr és fia keresi a bojár szökött cigány rabszolgáját. A szélesvásznú, remekbeszabott fekete-fehér képeken megidéződik az 1830-as évek Havasalföldje. Sokkal inkább egy road movie-val állunk szemben, ahol a monoton lovaglást kihasználva az idős pandúr tanácsaival az életre igyekszik nevelni cingár, katonának beadott fiát. A korabeli világ legfontosabb színtereit (ortodox kolostor, vásár, fogadó, parasztház és bojár porta) és szereplőit (cigányok, pópák, kurvák, utazók, bojárok, parasztok, pandúrok) bemutató tabló a maga visszafogott, a közeliket szinte végig mellőző, lassan csordogáló ritmusával is emlékezetes maradna. Ám attól válik igazán jó filmmé, hogy erőlködés nélkül, a legnagyobb természetességgel, mégis tűpontosan mutatja fel, hogy milyen mélyen gyökereznek a múltban a jelenünkre jellemző babonák, sztereotípiák, hatalomgyakorlási technikák. A pandúrnak egy olyan – végletesen alá-fölérendeltségi viszonyokba belemerevedett – világra kell felkészítenie fiát, ahol az emberséget, igazságot vagy épp az írott törvényt a hatalmasoknak eszük ágában sincs betartani. Mintha semmi sem változott volna azóta…

1. Saul fia

Hagyjuk most a raklapnyi díjat és elismerést, amit ez a film szerzett, és hagyjuk az esélylatolgatást is, hogy a Mephisto után ő lehet-e a következő Oscar-díjas egész estés magyar játékfilm. Egy merész koncepció makacsul, de egyben lehengerlően hatásos megvalósítása pereg a vásznon. A kamera végig Saul mellett, mögött van, szinte mindent az ő szemével látunk. Így nem az utókor valamelyik holokausztnarratívája mentén tekintünk a haláltábori hétköznapokra, hanem a sonderkommandós Saul tekintetével. Ő pedig – mintha megőrült volna – csak azzal törődik, hogy valamiképpen megszerezze és eltemesse a fiának mondott fiú holttestét. Csak mellesleg, a kép szélein, elmosódva és a hangkulisszából szűrődik át a gázkamrák rettenete, a Sonderkommando embertelen napi rutinja. Ebből a vég nélküli pokolból szabadul ki Saul lelke azzal, hogy egy fontos – ám elérhetetlennek tűnő – célt talál magának. Nem túlzok, ha azt írom: az utóbbi évek legjobb magyar filmje.

Váradi Nagy Péter

szerző: Váradi Nagy Péter
honlap e-mail
Váradi Nagy Péter 1979-ben született Nagyváradon, a KULTer.hu vizuálKULT rovatának szerkesztője. A Debreceni Egyetemen végzett magyar, illetve mozgókép- és médiakultúra szakon. Több mint egy évtizedig egy fővárosi iskolában tanított. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. Írásai a KULTer.hu-n kívül a Prae, a Szépirodalmi Figyelő, a Debreceni Disputa és a Hitel folyóiratokban, valamint a Hamlet.ro és a Magyar Játékszín oldalakon jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum