KULTer.hu - 2015 KULTkönyvei (TOP 10)
68332
post-template-default,single,single-post,postid-68332,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2015 KULTkönyvei (TOP 10)

Könyvek, melyek miatt jó lesz visszaemlékezni 2015-re

Ennél sem leszünk már fiatalabbak – búcsúszik az ember kissé fájó szívvel az elmúlt esztendőtől, de abban legalább vigaszra lel, hogy 2015 legjobb verseit is idős emberek írták az öregedésről. A „legjobb” kezdetű minősítésekben persze van valami szubjektív: az efféle toplisták összeállítását mindig befolyásolják olyan tényezők, mint a listaállító saját ízlése, az (esetemben sajnos egyre zsugorodó) idő, amit olvasással tölthet és a rendelkezésére álló recenziós példányok.

10. Nick Thorpe: A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig (Scolar) „Akik beleszeretnek a Dunába, szeretik egész valóját”

A listát egy olyan művel kezdem, amely több szempontból is kakukktojásnak számít: külföldi szerzők kiadványait egyébként nem szoktam felvenni a listára, mert éppúgy kérdéses, hogy van-e értelme ebben a kontextusban értékelni egy olyan könyvet, amelynek nincs még magyar fordítása, mint egy olyat, ami esetleg sok év késéssel jelent meg magyarul. A Dunát azonban angolul is csak nemrég, 2013-ban adták ki, s a magyar vonatkozásai – a szerző, aki a BBC tudósítója, maga is hosszú ideje Magyarországon él – miatt mégiscsak ide kívánkozik. Nick Thorpe műve az útleírások igencsak komoly és tiszteletre méltó angolszász hagyományait folytatja: nem jellemzi az a fajta játékosság és fikciós szövegformálás, ami Esterházy Duna-regényét vagy Claudio Magris Danubióját, de utazója alapos felkészültséggel, jó humorérzékkel és kíváncsi tekintettel járja be Kelet-Közép-Európa eldugott szegleteit. Útvonalának különlegességét pedig az adja, hogy a megszokottól eltérő módon, a torkolattól a forrásig követi végig a Dunát – folyásiránnyal szemben, akárcsak a könyv titkos főszereplője, a tokhal. Miközben a Ceaușescuék által elsüllyesztett, Jókait még megihlető Ada Kaleh szigetéről, Románia ukránok által lakott halászfalvairól vagy az utolsó európai lepratelepről olvasunk benne, ráébredhetünk: olyan helyekkel és közösségekkel köt össze minket a Duna, melyeket egyébként világok választanak el tőlünk.

konyvek.0284.exact726w

9. Szeles Judit: Ilyen svéd (FISZ) „csak a kutyák ugatnak továbbra is / a boldog északon”

Ha már a személyes érintettség folytán JAK-os könyveket nem vonultathatok fel a listán, jöjjön egy kiadvány a másik fiatal irodalmi szervezettől: a FISZ Hortus Conclusus sorozatában jelent meg Szeles Judit Ilyen svéd című verseskötete, amely üde színfoltot jelentett az idei év líratermésében. Aki szerette a Boldog Északot, örömmel forgatja majd a könyvet, a szcéna azonban ezúttal Svédország, s nem Norvégia: a svéd gyermekversek, országismertetők, szociológiai elemzések hangvételét egyaránt imitáló prózaversek azt járják körül, hogy miben is áll a „svédség”, felvonultatva annak számos emblémáját, a közös mosókonyhától az alkoholfogyasztási és halevési szokásokon át egészen az öngyilkossági statisztikákig. A csak látszólag eszköztelen, egymáshoz szorosan kapcsolódó szövegek  a retorikai finomműködés, a nem-identikus ismétlések, felcserélések, khiasztikus szerkezetek révén viszont szembesítik az olvasót bármiféle nemzetkarakterológiai diskurzus önjáróvá válásával is („Svédországban mindenki svéd / svéd az, aki svédül beszél / a bevándorlók nyolcvan százaléka beszéli a svédet / a húsz százalékuk soha nem hagyja el az otthonát”).  Ráadásul ezeknek az ironikus költeményeknek a svédjeiben, számijaiban vagy épp a versbeszélő hozzájuk való viszonyulásába beíródó distanciában magunkra, magyarokra is ráismerhetünk („Svédországban nem lehet igazán jó vedelni / ordítozni pedig egyenesen tilos”). Egyébként pedig rég találkoztam olyan „felnőttvers”-kötettel, amelyben az illusztrációk (Császár Norbert munkái) ennyi szellemmel és eleganciával értelmezik a mellettük álló költeményeket – s teremtik meg ennek fordítottjára is a lehetőséget.

Szeles Judit_Ilyen svéd_borito-page-002

8. Závada Péter: Mész (Jelenkor) – „beolvadni a tájba, / rajtaütni a gyanútlan érkezőkön”

Závada Péter egy nagyon tudatosan összerakott második kötettel jelentkezett idén – helyenként már-már túlzóan kiszámítottnak éreztem az irodalomelméleti iskolázottságot tükröző, metareflexív sorokat, de egyébként kifejezetten vonzóvá tette számomra a verseket a címadásban, az alternatív olvasási útvonalakat felkínáló „tagekben” is érzékelhető átgondoltság. A korábbi, jóval improvizatívabb Ahol megszakadra jellemző elzsongítás, hangulatgenerálás helyett a Mészben a képi-szemantikai síkon való történésekre helyeződik a hangsúly: például az absztrakt képzeteket és konkrét, testies, fizikai érzékleteket egymásra vetítő, majdhogynem erőszakos, kizökkentő hatású képalkotásra. A kötet csúcspontját jelentő szövegek – így például a Nyest – olvasásakor a líra nyugtalanító, sőt, kísérteties hatásából tapasztalhatunk meg valamit.

ZavadaPeter_Mesz_300dpi

7. Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra (Magvető) „meg egy határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés”

A szerző új novelláskötetét forgatva első benyomásom az volt, hogy nem hozott radikális változást az előző művekhez képest: már ismerős lehet a novellákban ábrázolt gyermek-szülő-testvér kapcsolatrendszer szűkös és fojtogató világa, akárcsak a bizarr, elidegenítő hatású nyelvi invenciók, a befogadó testi reakciójára, undorára rájátszó effektusok, no meg az olyan ütős mondatok, mint „[a] szégyent nem én hozom, adják.” (64.) Persze, egy sajátos, védjegyévé váló hangot kialakító szerzőnek az önmagában nehezen róható fel, ha ezen nem akar gyökeresen változtatni. A másodszori olvasás során pedig azért a finom elmozgások is kirajzolódnak: az előző könyvekhez képest Az ország legjobb hóhérja több szempontból is letisztultabbnak tűnik számomra. A kötetbe összegyűjtött írások a rejtély-kód túlburjánzása helyett erőteljesebben fókuszálnak olyan, alapvető antropológiai mintázatokat kirajzoló vágyakra és félelmekre, mint amilyenek például egy gyermektelen nőt köthetnek egy csecsemőhöz – ahogy az a címadó, hangsúlyosan záró pozícióba helyezett, kiváló novellában történik.

ujszo_14381540939402_33

6. Garaczi László: Wünsch híd (Magvető) „egy nyers, megmunkálatlan kövön név és évszám helyett csak annyi, mennyország.”

Garaczi László új könyve lazán összefüggő kisprózai szövegek gyűjteménye, melynek egy-egy különösen sikerült darabját akár költeménynek is tekinthetjük. A kötetben uralkodó, egy-egy pillanatra fókuszáló, rendkívül lirizált, érzéki benyomásokkal, emlékképekkel, asszociációkkal játszó elbeszélésmód másféle olvasót kíván meg, mint a legutóbbi prózai mű, a jóval regényszerűbb narratív megoldásokkal élő Arc és hátraarc. Azaz a Wünsch híd nem az a könyv, amelyet felütünk az első oldalnál, s aztán le sem tesszük az utolsóig: az ember sokkal inkább szemezget, előresiet, meg-megáll, visszatér egy-egy kedvencéhez (számomra ilyen például a Nem lehet megunni megunhatatlan szerelmi idillje vagy a Lassan, Bogár súlyos sorai a rendszerváltásról). Különösen sokatmondó a szöveg múltszemléletét tekintve a cím, melynek jelöltje a földalatti egykori állatkerti megállójának helyét jelző, sehova sem vezető, felesleges szépségű városligeti hidacska: „Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek.” (55.)

wunsch borito

5. Krusovszky Dénes: Elégiazaj (Magvető) „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”

Aki eddig is követte Krusovszky Dénes pályájának alakulását, az hamar felfigyelhetett az Elégiazajban bemutatkozó megszólalásmód újszerűségére, az „elégia” műfajmegjelölése által is sugalmazott emlékező modalitás és személyes hangoltság felerősödésére, sőt, a szerző korábbi műveitől különösen idegen dalszerűség (lásd például a kötetben a Csengery utca, ott érjen el-t) helyenkénti jelenlétére. A címben szereplő kifejezés második tagja által jelölt poétikai effektusok kikezdik ugyan, de nem számolják fel teljesen azt a benyomást, amelyet egy olyan banális megállapítással tudnék megfogalmazni, hogy az Elégiazajban szép verseket olvasunk. (Noha ez a szépség cseppet sem megnyugtató. Ahogy A madarak ellenben versénje jelenti ki: „Soha kétségbeejtőbbnek nem éreztem, ami szép”.) A terjedelmi korlátokkal folytatott kísérletezés különösen termékenynek bizonyul a kötetben. Az egy vagy néhány soros szövegeknél a redukált forma valóban  jelentéssűrítő erővel bír, az allegorikus értelemlehetőségeket felkínáló hosszúversek esetében pedig az okoz feszültséget, hogy elmaradhatatlan alkotóelemük az érzékletes, részletgazdag leírás, melynek minden mozzanata elidőzésre késztet, s ezáltal épp az allegória kiépülésének ellenében hat (lásd például A sár partjait). A hol beazonosíthatatlan, hol pontos földrajzi referenciával ellátott helyeket, parkokat, épületeket (az OPNI itt is előkerül) szerepeltető szövegeknél lebilincselt az, ahogy a tereket átható atmoszférát a maguk közegében színre vitték – anélkül, hogy a rosszízű „hangulatlíra” címkéjének emlékét hívnák elő. Minden valószínűség szerint az életmű egy új szakaszának emlékezetes, remek nyitánya ez a könyv.

krusovszky-elegiazaj-vedo

4. Schein Gábor: Svéd (Kalligram) „a határoknál jobb megállni”

Valószínűleg csak a véletlenek összjátékának köszönhető, hogy több északi témájú könyv is született mostanában, de azért Schein Gábor friss regényének olvasásakor feltámadt bennem a gyanú: mintha szükségünk lenne erre, a közkeletű gondolkodás szerint a miénktől jelentősen különböző habitust, világhoz való viszonyt jelölő skandináv metaforára ahhoz, hogy megértsünk valamit magunkról. Ebbe az értelmezési irányba vitt el az is, hogy a címben nincs névelő: így nem vagy nemcsak egy szereplőre utal (akkor sem lenne könnyű eldönteni, hogy melyikre), hanem egy sajátos minőségre. A pszichiátriai problémákkal küzdő, hithű kommunista anya ’56 után Svédországba kerülő, örömtelen új családja árnyékában bizonytalan felnőtté cseperedő kisfiának története a konstans identitásválság fogalmával írható le. Ami ennél különösebb, az az, hogy az örökbefogadás problémáját a lehető legrosszabbul kezelő svéd szülők sem keltik azt a benyomást, hogy otthonosabban mozognának saját életükben, mint az első éveinek emlékétől megfosztott Ervin: a szereplők között mintha egyfajta eredendő és megszüntethetetlen idegenségtapasztalat teremtene kapcsolatot. Miközben a Svédben egymásba érnek a személyes és a kollektív emlékezet kérdéskörei, most csak azt a fontos mozzanatot emelném ki, hogy a regény reflektál közelmúltunk egy nagyon súlyos következményekkel járó, és máris már-már elfeledett eseményére, az OPNI bezárására is. A könyv külön erénye a nagyon finom arányérzékkel megkomponált befejezés, másrészt viszont maradt bennem egyfajta hiányérzet – ez a sűrű történetanyag ennél a karcsú kötetnél talán tágabb kereteket is elbírt volna. Szőcs Petrának nemcsak a borítót díszítő fotóját találtam lebilincselőnek, a kötetben itt-ott felbukkanó fekete-fehér képek is hasonlóan erősek.

$-SCHEIN-G_Sved_COVER.indd

3. Marno János: Hideghullám (Magvető) „képzeletem is halott, mint te”

Különös, de Marno Jánosnak csak most jött ki az első Magvetős kötete: a Hideghullám kifejezetten vaskos, majd’ kétszáz oldalas versgyűjtemény, melynek talán nem teljesen egyenletes a színvonala, de legjobb darabjai – hogy a címbeli metaforánál maradjunk – hatalmas hullámokat vetnek. Az új költemények kissé más regisztereket mozgatnak meg, mint amit a Marno-lírától eddig megszokhattunk: jelzésérzékű például, hogy csak egyetlenegy ponton bukkan fel a korábbi szövegek központi alakja, Nárcisz, viszont megnő benne a szerepe az önkifejezést, közvetlenséget imitáló lírai megszólalásnak. Különösen izgalmasak ebben a tekintetben a Vasderes ciklus sűrű prózaversei, illetve a tovatűnt családtagokra emlékező, archeológiai metaforák köré szerveződő művek: a húg, a nővér, a nagymama szorongató, mégis vágyott kísértetként bukkan fel újra és újra a kötetben. Ezek a szövegek tehát kevésbé, avagy inkább másképp „intellektuálisak”, mint sok korábbi Marno-opus, az elvont jelentéssíkokra koncentráló nyelvjáték helyett nagyobb tér nyílik bennük, a kifejezetten érzéki, illatokat, színeket, fizikai észleleteket különös harmóniába rendező képek számára. Van a Hideghullámban valami felkavaró és nagyon friss, még akkor is, ha a versek énje halálvágyról és betegségről duruzsol – humorérzékét szerencsére megőrizve – a néma Úr vagy a rég eltávozott költőtársak fülébe.

marno-cimterv-102-page-001

2. Térey János: A Legkisebb Jégkorszak (Jelenkor) „Ami egyre inkább feltűnt nekik, az a sötét volt.”

Térey János a kortárs irodalom azon alakja, akiről egy publicisztikai fordulattal azt mondhatnánk, hogy az utóbbi években igencsak rajta tartja a kezét az ország – és a korszak – ütőerén.  Az Asztalizenéből és a Protokollból jól ismert világ közeljövőjét úgy vetíti ki elénk A Legkisebb Jégkorszakban, hogy jó érzékkel játszik rá mindarra a frusztrációra, bizonytalanságra, a popkultúra által is forgalmazott vágyfantáziákra és katasztrófaképzetekre, amelyek meghatározzák azt, ahogy korunk (nemcsak) magyar állampolgára az elkövetkező évek felé tekint. Teszi ezt az összes eddiginél regényszerűbb művében, melyről gyakorlatilag elmondható minden, ami a tizenkilencedik században olyan népszerűvé tette a műfajt: izgalmas cselekményszövés, mindannyiunk számára ismerős, jellegzetes típusokat megtestesítő (teljesen mégsem kiszámítható) karakterek, a társadalmi közbeszéd kérdésfelvetéseihez kapcsolódó reflexiók, az aktuálpolitika felől is dekódolható, de azért az egyértelmű megfeleltetések elől ki is sikló történetformálás. A rendkívül részletgazdagon kidolgozott „legkisebb jégkorszak” ötlete hasonló alkotói fantáziára vall, mint a Jeremiásban a jövőbeli Debrecen alatt végigfutó metróhálózat szcénája, az Izland pusztulását vagy az éjszakai sílesiklást megjelenítő szövegrészekben pedig rálelhetünk a titokzatos, megbabonázó nyelvi erőre, amely a Térey-lírának is sajátja. A könyv legizgalmasabb kérdése az, hogy vajon disztópiát vagy inkább utópiát olvasunk – rettegjünk-e a közelgő fagyoktól, vagy van abban valami jó, amikor egy ország hetekre behavazódik?

Terey,J_ALegkisebbJegkorszak_300dpi

1. Oravecz Imre: Távozó fa (Magvető) „a csontjaimat kivéve szinte már eggyé váltam a földdel”

Rég találtam ennyire nehéznek azt a feladatot, hogy józan és távolságtartó irodalomkritikusként forduljak egy könyvhöz, háttérbe szorítva számomra is már-már gyanús megrendültségemet. Miközben igyekeztem feltérképezni a versek poétikai jegyeit – a megszólalásmód korábbról már ismerős tárgyilagosságát, a katalógusok, felsorolások, anaforikus-ismétléses szerkezetek szerepét, az epikus, leíró és gnómikus szövegrészek viszonyát, a korábbi kötetekhez való, jól érzékelhető kapcsolódásukat –,  az járt a fejemben, hogy mégiscsak valami mással kéne kezdeni: például azzal a kérdéssel, hogy az Egy láthatási nap felidézése olvasása közben miért szorul el a torkom. S tényleg, miért? A felvillanó élethelyzetek, a magány, az öregedés, a halálfélelem magától értetődően szorongató képei váltják ezt ki belőlem? Lírát olvasok-e még akkor, ha az idős édesapa és kisfia szerzői interjúkból is feltáruló viszonya foglalkoztat? De ha nem, akkor miért térek vissza újra és újra ugyanazokhoz a sorokhoz, miért érzem azt, hogy egy olyan szomorúság kapott itt nyelvet, amelyet nem ismertem előtte? Szeretjük mostanában hangsúlyozni, hogy valami „zsigerit”, valami húsba vágót várunk az irodalomtól – nos, a jelenlétnek ezt az élményét nem egy felforgató testdiskurzust működtetve, az undor és a vágy mechanizmusait előhívva váltják ki az Oravecz-vers egymás mellé koppanó szavai. Sokkal inkább azáltal a kiolthatatlan feszültség által, mely a pontosságra törekvő, saját hatóerejét elleplező nyelvhasználat és az elbeszélt történetek zavarba ejtő személyessége között létesül. Ezek a versek ráadásul nem hagyják feledni, hogy amiről beszélnek, úgy személyes, hogy közben mindannyiunkra vár – „évek óta az öregségre készülök, / mégis váratlanul ért, / hogy ilyen szemérmetlenül és közönségesen megérkezett”.

oravecz-tavozo_fa-b1

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum