KULTer.hu - Marton-Ady Edina kisprózája
68630
post-template-default,single,single-post,postid-68630,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Marton-Ady Edina kisprózája

Titkok

Elgémberedett a lába a zsámolyon. Utoljára nyolc évesen ült hasonlón, a nagymamánál.  Aprócska konyha, a sarokban kredenc. Soha nem volt szabad belenyúlni. A rengeteg fiók, ajtó, üveglap mögött titkok rejtőztek. Papírok, a nagymama kiismerhetetlen betűivel, dobozok, amikből furcsa, édeskés szag szivárgott. Engedelmes gyerek. Nem ment a bútor közelébe. A fából kifaragott, apró székről találgatta, miket rejtett el a nagyi. Vágyott a cikornyás betűkkel teleírt lapokra, az öreg, zsírfoltos levélborítékokra, amiken furcsa bélyegek őrizték az elfeledett emberek nyálmintáit. Neki kevés kincs jutott. Üveggolyó, pár apró kő, meghajlított, virág mintába feszített ólomdarab. Már tudta, a felnőttek más dolgokat őriznek. Mint az anyja. Az éjszakai ablak mellé kuporodó nőalak. Minden héten ott ült, a papírra bámulva, amit az apró, kék-fehér korondi vázába rejtett. Kíváncsi volt, mi lehet a papíron, de hiába mászott fel a görgős dohányzóasztalra. Mire az új terv készen állt, a korondi eltűnt a helyéről. Pedig milyen pontosan kiszámolta a magasságot.

Furcsán jókedvű lett azokban a napokban a ház. Az édesanyja harangos, bő szoknyákba öltözött, feltűzte a haját. A szombati ebédre májgombóclevest főzött, vadas marhát zsemlegombóccal, desszertnek pitét sütött és házi fagylaltot adott mellé. Ott ültek azon a délelőttön, ketten, a konyhaasztalnál. Az anyja kötényt kötött a ruhája elé. Friss, fehér, keményre vasalt anyag, a mell vonalában apró fodrokkal. Gyors mozdulatokkal dolgozott. Felvágta a marhahúst. Az éles kés könnyen szaladt a bordó rostok között, a szeletek szépen, egyenletesen feküdtek fel a deszkára. A zöldségeket karikára szelte, a fűszereket a tűzhely mellé készítette. Elkaparta a májat. Érces, kemény szag, vastagon ült meg az orrában. Szerette az anyát, aki főz. Egészen más volt. Határozott, erős, tévedhetetlen. Boldogan figyelte a feszes vállakat, a ruganyos lépteket. Elgondolkodva csipegette a frissen dagasztott levestésztát. Ma nem csapott a kezére az asszony. Kedvelte a nyers, nyúlós textúrát, a karcos, sós ízt, ami megmaradt a szájpadlásán. Az ételekből kiáramló gőztől izzadó konyhában elálmosodott. Nem emlékezett rá, mikor vitte be az anyja a szobába. Az ő ágyában ébredt. Puha, krémszínű, anya illatú párnák között. Később megtanulja majd, hogy a szerelemmel együtt használódik el az ágynemű, egyre többször marad ott a fej lenyomata a párnán, az izzadt test szaga a lepedőn, hogy minden eldeformálódik, kifordul, átalakul, és a veszteség mindig belül kezdődik el.

Ébredéskor az apja ült mellette. Mosolyogva hívta ebédelni. Mindig így emlékszik a férfira, ahogyan abban a pillanatban látta. Lentről néz fel, erős, férfias állkapcsa van, csupa él, borosta sötétlik az arcán, hiába a reggeli ceremónia. Mindig pamaccsal viszi fel az illatos habot, az aranyszínű borotvába új penge kerül, serceg minden húzásnál, a nagyapja is ezt használta, meséli minden reggel, rekedten, ugyanúgy. Szeretett ott állni, hallgatni a hangokat, a legyilkolt szőrszálak különös surrogását, az apa dörmögését. Képzeletét nem ragadta meg a mesékben feltűnő harcos katona, a magányos hős. Egy nap, amikor az apja nem figyelt, megsimította a borotválkozó pamacs puha szálait. A famarkolat gömbölyű ívébe belefeketedett az idősebb férfiak ujjnyoma. Rápróbálta a sajátját. Az alig érezhető mélyedésekben elvesző gyermekujjak látványa. Furcsa, bensőséges pillanat volt, mintha tárgyakon keresztül is szerethetne, elég egy könyv, egy ékszer, egy krémes tégely csavaros tetejébe szorult illat, egy öreg ecset. Az óvodában irigykedve nézte a fiukért érkező apukák lehajló, görbe alakját, kezük ölelő ívét. Elképzelhetetlen intimitás. Az apja egyenruhája jutott eszébe, a váll-lapok fénye, a kemény anyagú, címerrel ellátott sapka. Volt már, hogy felpróbálhatta. Kezét a lábára téve ébresztette aznap. Kemény volt a tenyerén a bőr, szinte fájt, ahogyan végigsimított az ő puha gyerekbőrén. Nem nézett rá, az akasztós szekrény leszakadt gombját nézte, ami hónapok óta ott állt az íróasztalon, az esküvői kép mellett. Sajnálta az apját, de nem ismerte a vigasz mozdulatait. Együtt mentek a konyhába, az asztalon ünnepi volt a teríték. Remek ízű az étel.

Pár nap múlva az anyja nem jött haza. Minden nélküle töltött napot bejelölt a naptárban, vastag hegyű, fekete filccel húzta át őket. Négy hónap múlva ecetet csepegtetett a műanyag henger belsejébe, de nem írt, soha többé. Ha az anyjára gondol, már csak Winnetou jut az eszébe. Hónapokkal később, egy októberi reggelen vette meg, a trafikban. Úton voltak az óvodába. A zsebében csörgette az aprót, markába szorítva a nehéz forintokat. Egész éjjel ébren volt, hiába olvasott fel az apja a Nagy Indiánkönyvből. Szigorú, kemény hangja mindig belelágyult a történetekbe. Akarta azt a műanyag figurát, az aprólékosan kidolgozott, színes tolldísszel a fején, egyedül ő hiányzott a gyűjteményből. Minél hamarabb meg akarta szerezni. Legyen az övé. Csak az övé. Örökre. Egyesével számolta le érte az érméket, az apja ott állt mellette, türelmetlenül topogott. Ő büszkén fogta a kezében az apró papírzacskót, benne a kisujjnyi, piros indián. Hiába kérte az apja, hagyja benne a papírzacskóban, adja oda neki, majd este, együtt előveszik, amikor eljön a közös játék ideje. Nem engedett. Meg akarta mutatni az óvodában. Bizonyítani. Teljes a készlet. Minden a helyére került. Nem emlékszik, hol veszett el. Talán a szekrényéből emelte ki egy csoporttársa, vagy az udvari játéknál, a homokozóban épített várak egyike temette maga alá örökre, soha nem derült ki. Nem vett több műanyag figurát.

A folyosón hangosan csapódik az ajtó. A surranó hangja csattogva közeledik. Visszagörnyed a kondérok fölé. Barnák az ujjai.  Lassan gyűlnek a csupaszított gumók a tálban. A kés éles pengéje gyakorlottan jár a kezében. Gúnyosan mosolyog a lassan serkenő borosta alatt. Olyan, mint az a parasztlányból lett hercegnő. A krumpli héja olyan vékonyan penderedik ki a keze alól, átdereng rajta az ablakon beszűrődő fény. Gondos hercegnő. Megmentenek majd. A kinyíló ajtóban már ott áll, vörös a feje. Üvölt. Az egyik nadrágszár kilóg a trehányul befűzött bakancsból. Felugrik. Vigyázzba áll. Érzi a kezdetben apró tűszúrásokat a vádlijában. Néha ráfröccsen az őrmester nyála. Elnéz a vörösen izzó arc mellett, éhesen kémleli az üres, félhomályos folyosót. Egy percbe sem telne végigfutnia. Mindig jó volt futásban. Próbálja elnyomni a késztetést. Féloldalas a mosoly az arcán. Kitisztuló tekintetét az őrmester szemébe fúrja. Kioldotta már az alkohol a kék színt, valami vizenyős, sötét tócsa maradt a helyén, nem tükröz vissza többé semmit az a tekintet. Halott víz. Egyre nehezebb egyenesen állnia, az egész lábára kiterjedt a furcsán zizegős érzés. Ha most összeesik, vége. Semmissé válik a hónapok alatt megnyert, számtalan, apró győzelem. Csend. Az őrmester berúgja maga mögött az ajtót. Érzi a közeledő férfi erős pézsmaszagát. Erősebben szorítja a kést. Gyűlöli a titkokat.

Marton-Ady Edina

szerző: Marton-Ady Edina
honlap e-mail
Marton-Ady Edina 1979-ben született Dunaújvárosban. Nyolc évesen írta az első történetét. Szülei sokat költöztek, így már fiatalon megismert több tájegységet. Szereti a képző és iparművészetet. Mezőtúron keramikusnak tanult, majd Budapestre költözött. Dolgozott CAD-munkatársként, optikusként, oktatási és kulturális ügyintézőként. 2011-ben beiratkozott a Magyar Író Akadémiára, napi szinten kezdett foglalkozni az írással. Publikált többek közt az Élet és Irodalomban, online naplót vezetett a Literán.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum