KULTer.hu - Mechiat Zina novellája
66320
post-template-default,single,single-post,postid-66320,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mechiat Zina novellája

Amire a test sem emlékszik

A tenger közelségét nem a szél jelzi. Nem is a leanderbokrok, vagy a kavicsos talaj. Az angolnavér szaga mutatja a helyes irányt. Ezt kerestem én is, szárazföldi hajótörött voltam, akinek a part a fulladás, a víz a biztonság.

A birkózó tanácsokat adott, ő mondta el, hogyan lehet legegyszerűbben megtalálni a tengert. Dörzsöljem be indulás előtt mentával a mellkasomat, inhaláljak citromfű teával, és legyenek annyira tiszták a légutaim, hogy előbb ismerjem meg a szúnyogot a szagáról, mint szárnya zizegéséről. Azt mondta, az angolnavér illata könnyen felismerhető. Kiszárad tőle a torkod, eszedbe juttatja a hínárt és az algát, mégsem mocsárra, hanem inkább a sós vízre emlékeztet. Hiányzik belőle a folyami halak mocska, megértheted tőle, mit jelent: nemes egyszerűség. A tisztaságban semmi bonyolult nincs, rögtön fel fogod ismerni, ha a közelébe érsz.

Elképzelhetetlen volt, hogy valaha odaérek, humbugnak tűnt ez a mese az angolnával meg a vérével. Hogyan ismerhetném fel, hiszen azt sem tudtam eddig, hogy léteznek angolnák. Bekötöttem a szemem és megpróbáltam elfeledkezni a szélről, a bokámat karcoló bozótról, és minden hangról, ami megzavarhatta figyelmemet. Koncentráltam a hajszálerekre az orromban, a nyálkahártyára, a pihék finom mozgására. Egy erdőbe érhettem, mert éreztem az avar súlyát a cipőmön. Aztán egyszer csak megéreztem. A zsurlók és zuzmók kipárolgásai közé keveredett néha valami lágy, idegen illat. Csak egy pillanatra volt jelen, aztán elmúlt, mint egy kiáltás. Mégis sikerült követni. A villanásokból később állandó közeg lett, egyre sűrűbb és súlyosabb: körülvett az angolnavér óvó illata. Aztán már úgy éreztem, rá is ült a mellkasomra, ingerelte hörgőimet, vörös vértesteim mintha nem oxigént, hanem angolnaesszenciát szállítottak volna. Beoltott a tenger, ideje volt levenni a kötést: lepusztult házak és viskók labirintusában találtam magam. Nincs anyja annak az embernek, aki ezt a tájat festi.

Lágy fényben tündököltek a sima épületek és a szellemszerű alakok. Téglaszínűre mázolt agyagházak vettek körül. Ajtajuk több méter széles, ablakaik lőréseket idéztek. Sem üveg, sem deszka nem védte az odúkat. Mintha betört kirakatok előtt sétáltam volna, bennük nem plüssök vagy nippek, hanem emberek pihentek. A nap világított, a por puha volt és lágy. Ezek az emberek a szemem előtt éltek.

Csak az enyém előtt, mert egyedül én lestem be otthonukba, figyeltem a selyemruhás nőket a rokka előtt, a halkéseket élező férfiakat. Mindegyiket külön: egy térben mindig csak egy ember ült. Nem törődtek egymással, mindegyikük saját bolygóján élt. Másként fordult számukra a szél, másként ment le a nap, és másként csillant meg a fény a fémen. Csak a tekintetük csillogott egyformán. Lassan rájöttem, hogy nem látták egymást, csak valahol nagyon mélyen tudták, hogy nincsenek egyedül. Apró jelek emlékeztették őket arra, hogy egy olyan fajhoz tartoznak, amelyiknek több példánya is él a közelükben. Zavartan konstatálták, ha valaki odébb tett egy virágosládát, macskáik szőrét simította, vagy kávéfoltot ejtett a szőnyegen. Nem ügyeltek rá, hogy ne essenek egymás látószögébe, útjaik mégsem kereszteződtek. Pedig nem voltak kevesen. Annyian éltek itt, amennyien kikerülhették egymást. Pontosan ki volt számolva a négyzetméterre jutó emberek száma, az egymást nem keresztező pillantások és útvonalak lehetősége. Ebbe a tökéletes rendbe léptem be én, és felborítottam az egyensúlyt. Kereszteztem a párhuzamosokat, megnöveltem a találkozások lehetőségét. Máshogy verem vissza a fényt, és más a szagom. Nemcsak nyomaim kerültek szemük elé, hanem én magam is.

De volt egy nap az évben, amikor kiléptek ebből az elszigeteltségből. Találkoztak, érintkeztek, mindent megtettek egymással, a beszélgetést kivéve. Amikor hidegre fordult az idő, eltüzelték a partra sodort, kiszáradt hínárt és az elszáradt rákpáncélokat. Halmokba hordták a tenger tetemét, és ahogy körbeállták az elszáradt dombokat, tekintetük találkozott. Pedig csak egyszerre csinálták, nem együtt. Érkezésem után néhány órával kezdték gyűjteni a száraz növényeket, csonkokat.

Azt hittem, ez valamiféle termékenységi rituálé, aminek köze lehet a halakhoz meg a tűzhöz, és furcsa díszletet húztak fel a szeretkezéshez. De ahogy néztem őket, rájöttem, hogy szó sem volt szertartásról, lázas készülődésről. Mintha hirtelen felfedezték volna az élet lehetőségeit és a bennük lappangó ösztönöket. Később kiderült, hogy minden évben összegyűltek. Érintették egymást, aztán elfelejtették. Csak a bőrük emlékezett. Az sikított fel ilyenkor, és vette át az irányítást minden porcikájukon. Húsuk és vérük ellentmondást nem tűrően hajtotta őket a találkozás felé.

Mindenki a tűz köré gyűlt. Engedtek a megmagyarázhatatlan sugallatnak, száraz gallyakat, szakadt halászhálókat dobáltak a lángokba. Elkerülhetetlen volt, hogy összekoccanjon könyökük, érezzék a másik leheletét kézfejükön. Amint összetalálkozott tekintetük, már nem tudtak szabadulni egymástól, láthatatlan damil húzta őket egymás felé.

Megláttam a tömegben azt a nőt, akit délután lestem meg. Akkor órákon át szőtt, végtelen nyugalmat árasztott magából. Minden hajszálából kifinomultság sugárzott. Most galambszürke rakott szoknyában, orosz nyakú blúzban szította a tüzet. Dauerolt haját feltűzte, finom csuklóját kecsesen mozgatta a narancsos fényben. Ő volt az egyetlen, akinek hófehér volt a bőre. Egy idős férfit szúrt ki a tömegben. Talán hatvan-hatvanöt lehetett, jó kötésű, magas ember, karakteres arcéllel. Vonásai olyan határozottak voltak, mint egy karikatúrának. Mindketten ledermedtek, amikor egymás szemébe néztek. Nem voltak meglepettek. Inkább olyanok, mintha hirtelen megértették volna a világ működését. Talán minden eddigi tűzrakásnál egymáshoz sodoródtak, és most emlékeztek elfeledett együttléteikre. Fél óra is eltelhetett, mire egymáshoz értek. Minden lépésük bátorságot igényelt, és minden megtett méter után újra földbegyökerezett a lábuk. Aztán amikor már csak néhány centi választotta el őket, összeérintették homlokukat, és összeroppantak a találkozás súlya alatt. Remegtek, ziháltak, talán zokogtak is. Szegények. Ezt a pillanatot gyászolja bőrük egy éven keresztül. Nem akartam hagyni, hogy megint felejtsenek. Be akartam zárni őket ebbe a percbe.

Mert nem lehet ez az egyetlen nap, amikor egymásra néznek, amikor összeérnek a pihék arcukon, és finoman szeretkeznek a tűz körül. Nem felejthetik el másnapra, amikor teljes természetességgel fésülik ki hajukból a pernyét, rázzák ki alsóruháikból a homokszemeket. És nem lehet, hogy csak egy pillanatra villanjon át rajtuk a másik közelségének emléke, mondjuk, amikor megkeverik a kávét, vagy lenyalják szájuk széléről a joghurtot. Hiszen eddig így volt… Ezt hívták déjà vu-nek.

Eldöntöttem, hogy szép lassan hírt adok magamról. Azt akartam, hogy szorongjanak a jelenlétemtől, és végre csináljanak valamit. Szűköljenek a sarokban, kapaszkodjanak egymásba, vagy szorítsanak a falhoz. Még akkor is megéri, ha megölnek. Magányos voltam, élő embereket akartam magam köré.

De nem ronthattam be hozzájuk, finoman kellett ingerelnem őket, lassan érlelni bennük a félelmet, nehogy összeroppanjanak a meglepetéstől. Még a végén kihullana a hajuk, vagy elveszítenék eszméletüket. Óvatos voltam hát, ők pedig csupán egy-két nap után érezték meg jelenlétem. Kereszteztem a halászok útját a tenger felé, megragadtam karjukat, amikor elbotlottam a cipőfűzőmben, elcsentem a sálakat, amiket az asszonyok kötöttek. Felvettem az elesett idegen szerepét. Összezavarodtak. De egy idő után nemcsak velem akadtak össze, hanem egymással is. Elviselhetetlen volt ez a felelősség, mégsem tudtam elmenekülni, ekkora hatalom még sosem volt a kezemben. Mindent meg akartam változtatni, bele akartam őket merevíteni találkozásaik pillanatába. Azt akartam, hogy nézzenek egymásra, zuhanjon rájuk összes szeretkezésük emléke, jöjjenek rá, hogy elpazarolták életüket. Ébredjenek fel végre.

Elbújtam a konyhaszekrényekben, az ágyneműtartókban, hozzásimultam kazánházak falához. Aztán a legváratlanabb pillanatokban előugrottam, ráköptem a tarkójukra, végigkarmoltam a gerincükön. Volt, aki összegörnyedt, volt, akinek csak az arcizmai rándultak meg. De mindenki segítségért kiáltott. Eddig nem hallották egymást, de most hirtelen olyan frekvencián szólaltak meg, amelyet bármely élőlény meghallhatott a vidéken. Elrántották egymást, vagy engem gáncsoltak el. Parazita voltam, mint egy hatalomittas Kupidó.

Állatias volt a közösség, amit teremtettek. Akárhányszor összesodortam őket, minden porcikájukon egyszerre futott át a találkozás és a magány emléke. Megérkeztek a jelenbe, és képtelenek voltak elviselni. Belevesztem szorongásukba, kiszolgáltatottságuk megrészegített.

A galambszürke szoknyás nőt, és a karakteres férfit terelgettem a legtöbbet. Ha a férfi a hölgy kapuja elé ért, kavicsokat helyeztem a rokka alá, vagy pengével vágtam meg a nő Achilles-ínát. Sikoltása még a porszemeket is maga köré vonzotta. Lehetetlen volt nem ránézni. Körülbelül a tizedik ilyen jelenet után vettem észre, hogy már együtt élnek. Néha kiülnek a verandára, és nézik egymást. Elirigyeltem a közösségüket, pedig tudtam, hogy értetlenül figyelik a másikat, nem értik, hogy lehetnek egyszerre társak, és mégis egymástól függetlenül létező emberek.

Ők voltak az elsők, akik ajtót szereltek a házukra. Nem lehetett többé figyelni őket. Aztán lassan minden épületre deszka került, már csak a lőrésméretű ablakokon tudtam belesni. Ezekben az odúkban őszültek meg. Csak élelemért merészkedtek ki. A tűz már emlék volt csupán.

Szellemvárost csináltam a tengerparti településből, a tiszta angolnavért pedig erjedt gyümölcsök és testnedvek szaga váltotta fel. Már nem úgy csókolták egymást, ahogyan az őszi égetések idején. Nem dermedtek le az öleléstől, így nem is ölelték egymást. Idegenebbek lettek, mint valaha.

Néztem őket és azon gondolkoztam, mi lesz velük, ha elmegyek. Lesznek-e legendáik, szertartásaik, vagy visszatérnek-e az álomba, amit elvettem tőlük. Nekem lesz róluk mesém, ebben biztos voltam. Aztán rájöttem, hogy már mindenről van, csak magamról nincs. Úgyhogy elindultam összetákolni a saját történetem. Egy olyan partot kerestem, ahova nem vezetnek szagok, ahova nem lehet betolakodni. Ahol nincs semmi. Csak én, a só, meg a kagylóhús.

Mechiat Zina

szerző: Mechiat Zina
honlap e-mail
Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. Író, költő, kritikus. Első verseskötete 2011-ben jelent meg az Ambrobook kiadó gondozásában, e-bookban. Jelenleg Budapesten él. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének és a Hermaion Irodalmi Társaságnak. Szövegei jelentek meg többek közt a Műút, Kalligram és a Műhely folyóiratokban.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum