KULTer.hu - A vízbemártó szék
70503
post-template-default,single,single-post,postid-70503,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A vízbemártó szék

Ian McEwan: Mézesmadzag

Amikor a regény főhőse, Serena egyik volt kolléganőjével és barátjával beszélget, aki időközben regényíróvá avanzsált, Shirley megemlíti neki legutóbbi sikerkönyve címét, ami így szól: A vízbemártó szék. „Hát persze. Ilyenbe ültették a boszorkányokat – ha megfullad, ártatlan, ha túléli, bűnös, mely esetben máglya általi halálra ítélik. Egy fiatal lány életének metaforája.” (301.)

Nos, Shirley regénye könnyen szolgálhatna ettől az irodalmi utalásoktól amúgy is sűrűn átszőtt regény főhősének, Serena Frome életének metaforájául. McEwan regénye, amely nagyszerűen ötvöz több műfajt is, a kémregényt, a történelmi regényt és a szerelmi, románcos történetet, egy fiatal, tisztes középosztálybeli családból származó, intelligens, de nem szikrázóan tehetséges lányt helyez a cselekmény középpontjába, melynek helye és ideje az 1970-es évek Angliája. Serena cambridge-i egyetemi mentora, az egykor szintén a hírszerzésnek dolgozó Tony Canning ajánlására kerül az MI5-hoz, és ügynök lesz. Persze nem kell rögtön szupertitkos bevetésekre gondolni, Serena először a legalsó pozícióban kezdi iratrendezőként, majd később sikerül egy szinttel feljebb lépnie. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Serena magánélete egybefolyik ügynöki munkájával. Miután a szeretője, Canning rejtélyes körülmények között elhagyja, egy szintén az ügynökségen dolgozó férfival, Maxszel keveredik viszonyba, majd pedig azzal bízzák meg, hogy az ügynökség hidegháborús „soft power” stratégiája keretében keressen fel egy írót, és vegye rá, hogy antikommunista kicsengésű regényeket írjon, ezáltal gyengítve a szovjeteket. Serena „természetesen” beleszeret a sussexi egyetemen tanító Tom Haleybe, és ebből a kapcsolatból – hasonlóan a vízbemártó székbe tett boszorkányokhoz – semmiképp nem jöhet ki jól; előbb-utóbb napvilágra kell kerülnie, hogy Tom írói munkásságát közvetetten az MI5 pénzeli, Serena pedig csak eszköz volt az akcióban. A regény végén azonban egy érdekes, posztmodern textuális fordulat – amely nem ismeretlen McEwan korábbi regényeiből sem – gyökeresen más megvilágításba helyezi a nő szerepét és magának a regénynek a státuszát.

Layout 1

A fordulattól eltekintve McEwan regénye lehetne akár „tisztes iparosmunka” is, egy alapvetően jól megkomponált, feszes ritmusú, részletgazdag realista kémregény. Igazán érzékletes az 1970-es évek válsághangulatának leírása, egy olyan évtized ez, amelyet a hatvanas évek kulturális forradalma és szabadsága után a stagnálás, az olajválság, az északír konfliktus, a baloldali kormányok tehetetlensége és a bányászok sztrájkja súlyosbított. Például Serena az újságban a következő olvasói véleményeket böngészi: „Birodalmunk és második világháborús győzelmünk eltékozolt esélyként vádol minket, de miért kell egy helyben toporognunk egykori nagyságunk romjai közt? Míg a bűnözés soha nem látott méreteket ölt, a kulturált hétköznapi érintkezés kiveszőfélben van, mocskosak az utcák, gazdaságunk megroppant, erkölcsünk megromlott, életszínvonalunk alacsonyabb a kommunista NDK-énál, megosztottak, rosszkedvűek és jelentéktelenek vagyunk.” (197–198.) Természetesen a korszak hangulatának visszaadása nem puszta háttér, hanem egyben a szereplők magánéletének a kivetülése is; ebben az értelemben mondhatja a Serenának hitt elbeszélő egy ponton, a válságjelenségek sorolása közben, hogy „Megpecsételődött a sorsunk.” (170.) Ez pedig elvezet az angol regényhagyomány egy alapvető műfajához, a nemzetdiagnosztikai regényhez, melynek célja, hogy olyan tág és mély merítésű legyen, hogy magába foglalja a széles társadalmi csoportokat, mintegy tükrözve az ország állapotát és ezzel szoros összefüggésben a szereplők sorsának alakulását. Ebből a szempontból a cselekmény 1970-es évekbe helyezése érdekes választás, hiszen pontosan ez volt az az évtized, amikor Nagy-Britanniában a regény „termelése” szintén stagnált, nem születtek kiemelkedő művek, és majd csak a következő évtized hozza meg a regény megújulását.

Szót kell ejteni McEwan regénye kapcsán az angol regényhagyomány másik alapvető műfajáról, amelyre szintén reflektál a szöveg, ez pedig a – Jane Austen nyomán jól ismert – etikettregény. A Mézesmadzag valahol félúton mozog az austeni hagyományokat követő novel of manners és a szintén a 19. században virágkorát élő fejlődésregény között. Talán ezért tűnik maga a szöveg „tisztes iparosmunkának”, hiszen néha valóban úgy hangzik, mint egy regényhagyományba jól beágyazott, már ismerősnek tűnő szöveg, egységes elbeszélői hanggal, ami egyben a főszereplőé. Maga a regény is azzal kezdődik, hogy Serena ismerteti születését, gyerekkorát, családját, lakóhelyét és így tovább. Tipikus fejlődésregényre utaló passzus például: „Canning megváltoztatta az életemet, de előbb kegyetlenül eltaszított. Csak jóval később derült ki, hogy önzetlenül is – hiszen hosszú útra készült, immár a visszatérés reménye nélkül. Még ma is nagyon keveset tudok róla, és ez azért van így, mert csak egy rövid útszakaszon kísérhettem el.” (23.) Ez egy az események utáni nézőpontból visszatekintő, bölcs, megfontolt, tapasztalatokkal felvértezett, a fejlődésen keresztülesett elbeszélői hang (legalábbis az elején azt hisszük). Ezen kívül a regényben rengeteg utalás történik a nyomaiban még ma is élő társadalmi etikettre, ahogy Henry Green – egy kevésbé ismert angol modernista író – fogalmazott, az osztálykülönbségek azon „félhangjaira”, amelyek a látszat ellenére is különbséget tesznek angol és angol között. Serena anyja, a lelkészfeleség például „bármely társadalmi közeg hangnemét nyomban eltalálta” (11.), a hetvenes évekről szólva az elbeszélő pedig rámutat, hogy „bár kulturálisan nagyot fordult a világ az elmúlt években, társadalmi antennáink épek maradtak. Egy perc, nem, még annyi sem kellett hozzá, elég volt három kiejtett szó, máris tudtuk, hogy Shirley alacsony sorból származik.” (51.) Nem véletlen, hogy néhány bekezdéssel korábban Serena éppen Jane Austenéhez hasonlítja feljegyzéseinek stílusát – és saját magát egy austeni szereplőhöz –, mely szerint a mondat így is hangozhatott volna: „Miss Frome-nak, miután elfoglalta parányi új szállását a londoni St. Augustine’s Road 70. alatt, évi ezer fontja sem volt, és bánat ült a szívén.” (51.) Az sem véletlen egybeesés persze, hogy Tom, Serena szeretője egyik nagyon nem hagyományos elbeszélésével épp az újonnan alapított Jane Austen-díjat nyeri el.

mcewan

Tehát ha Serena elképzelhető egy Jane Austen-regény szereplőjének is, akkor valójában mi az ifjú hölgy státusza? Hol helyezkedik el ő a szövegben? Ezen a ponton kezdődik egy érdekes játék a fikció és a valóság, a látszat és a realitás között, és ehhez kiváló hátteret nyújt a kémregény műfaja, hiszen a kémkedés és az ügynöktevékenység lényege valahol pontosan az ezen aspektusok határmezsgyéjén való egyensúlyozás. Jelentőségteljes, hogy Serena Tomot először szövegei alapján ismeri meg, és később is azon morfondírozik, vajon hol válik ketté Tom fikciós énje a „valóságostól”, illetve a „valóság” mennyiben táplálja az ő regényírói tevékenységét (lásd pl. a regényben Serena által elmesélt és Tom által novellaformába öntött matematikai feladványt). Serena, aki matematikusként végzett, görcsösen ragaszkodik a valóság elvéhez a fikcióban is, és ki nem állhatja az „elbeszélői trükköket” (ezért nem szereti a posztmodern szerzőket, maximum Margaret Drabble-ig és Iris Murdochig merészkedik el az angol irodalomban): „Szerettem szilárd talajt érezni a talpam alatt. Úgy véltem az írónak tiszteletben kell tartania egy íratlan szerződést, melyet az olvasóval kötött. Ez pedig úgy rendelkezik, hogy a képzelt világ egyetlen elemét vagy szereplőjét sem foszlathatja semmivé holmi szeszélyes szerzői önkény. A kitalált világ legyen éppoly szilárd és következetes, mint a létező. Ennek a szerződésnek ugyanis a kölcsönös bizalom az alapja.” (201–202.)

ian-mcewan_4691332

Azonban a kémszakma nem ilyen szabályok alapján íródott. Ott semmi sem „szilárd és következetes”, ahogy azt majd Serena a saját bőrén tapasztalja meg. A regény befejezése, azaz Tom levele olyan fordulatot tartogat, amely gyökeresen megfordítja a regény olvasása során alkalmazott kényelmes olvasói stratégiánkat, s ezzel kicsit Serenához válunk hasonlóvá (akinek a neve is tisztaságot, derűt, problémamentességet sugall) – rá kell jönnünk, hogy nem egy tisztességes, pontos történelmi időbe helyezett kémregényt olvasunk, hanem ahogy Tomot fűzte be Serena a „Mézesmadzag” akció keretében, majd ő vált vadászból űzött vaddá, úgy húzza el McEwan is az orrunk előtt a mézesmadzagot, hogy aztán egy, a regény korábbi részére utaló, meglehetősen ironikus befejezéssel zárja Tom levelét és magát a regényt.

A Lukács Laura igen gondos, élvezetes, sőt, jegyzetekkel ellátott fordításában megjelent új McEwan-regény, a Mézesmadzag, ha nem is tartozik az író legkiemelkedőbb művei közé, mindenképpen élvezetes olvasnivalót nyújt azoknak, akik nem annyira az Ian Fleming-féle kémtörténetek cselekményes fordulatai, hanem sokkal inkább az iránt érdeklődnek, hogy a megfoghatatlan, szóval és írással teremtett világ fordulatai hogyan befolyásolják azt, amit valóságnak hiszünk. Ahogy Tom írja a regényt záró levelében: „Ki mondja hát, hogy a költészet hatására nem történik semmi?” (323.)

Ian McEwan: Mézesmadzag, fordította Lukács Laura, Scolar, Budapest, 2015.

Tukacs Tamás

szerző: Tukacs Tamás
honlap e-mail
Tukacs Tamás 1979-ben született Nyíregyházán. A Nyíregyházi Egyetem Angol Nyelv és Kultúra Tanszékén dolgozik docensként. A Debreceni Egyetem angol szakán végzett 2002-ben, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2010-ben irodalomtudományból. Fő kutatási területe a modernista angol regény, különösen a késő modern korszakban. Megjelent kötetének a címe: A megrekedt idő - Az emlékezet válsága a késő modern angol regényben (2014).

KULTprogramok

<< 2018. feb. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum