KULTer.hu - Kanye West sajnos nem Pablo Picasso
70615
post-template-default,single,single-post,postid-70615,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kanye West sajnos nem Pablo Picasso

Kanye West: The Life of Pablo

Kanye West régóta beígért új albuma az utóbbi két évben összesen négy névváltoztatáson és megszámlálhatatlan koncepciócserén ment keresztül. A lehetséges címekből és a kiadott single-ökből viszonylag tisztán látható, mennyire könnyen elmehetett volna teljesen más irányba a lemez. Az utolsó pillanatig kérdés volt, milyen dalok kerülnek fel az új LP-re – Kanye érezhetően nem akart ugyanabba a csapdába esni, mint a Yeezus (2013) esetén –, ugyanakkor a hosszú várakozás és pepecselés mögött nem Kanye perfekcionizmusa, inkább a döntésképtelenség állt.

Szerintem senkinek nem mondok újat azzal, hogy Kanye az utóbbi négy-öt évben teljesen megőrült. Normális esetben senkit nem érdekelne az új zenéje, a legtöbben megbotránkoznának kitörésein és nem vennék komolyan egyetlen szavát sem. Akkor miért nem ez történik? A válasz: mert Kanye egy zseniális zenész. Egy végtelenül tehetséges művész, aki meghatározó módon befolyásolta az utóbbi tíz év popkulturális történéséit. Nélküle teljesen más, talán sokkal rosszabb lenne Jay-Z, Drake, Chance the Rapper, Kid Cudi, Kendrick Lamar, Big Sean, Childish Gambino, Lupe Fiasco és még megszámlálhatatlan rapper zenéje, de nagy hatással volt Lorde, Lady Gaga, Lana Del Rey, Taylor Swift (!!!) és a teljes mainstream popzene alakulására. Emellett felrázta az egész pitchforkcore-t, miközben beemelte annak jellegzetes elemeit és előadóit a köztudatba. Főleg emiatt érzek ekkora csalódottságot az új lemezzel kapcsolatban.

Február 11-én a Madison Square Gardenből közvetített Yeezy Season 3 show-n hallhattuk először az akkor még tíz dalból álló The Life of Pablót (TLOP). Az eseményen másfél órán keresztül nézhettük Kanye ruhakollekcióját, ami főleg a kicsit posztapokaliptikusra sikerült színpadkép és koreográfia révén vált maradandó élménnyé. A dalok között hallhattuk a mestertől már-már elvárt „a világ csúnya és korrupt” jellegű monológjait, majd beharangozta hamarosan megjelenő videojátékát, amiben a játékos Donda Westet, Kanye anyukáját irányíthatja, miközben repül a mennyország kapuja felé. Később megerősítette, hogy tényleg indul az Egyesült Államok elnökválasztásán 2020-ban, majd visszasietett a stúdióba elvégezni az utolsó simításokat.

Mivel az album csak két nap múlva jött ki, tíz helyett tizenhét dallal, Kanye Twitterén végig figyelemmel kísérhettük a bővülés folyamatát. Az előadó Twittere egyébként is nagyon érdekes hely volt az utóbbi pár hétben, hiszen mindennap írt egy-egy címlapsztorira érdemes gondolatot, a sajtó pedig szorgalmasan le is hozta ezeket. Őszintén, nem tudom eldönteni, hogy a promó volt a cél, vagy Kanye gyerekes tantrumjai húzódtak meg a dolog hátterében, de végülis elérte azt, hogy a világon mindenki az új albumát várja. Na de lássuk, milyen lett a végeredmény!

Ha egy szóval kellene jellemeznem a korongot, azt mondanám, hogy más. Az eddigi albumok viszonylag gyorsan, általában Hawaii-on vagy ahhoz hasonló, izolált környezetben születtek. A The Life of Pablo viszont érezhetően hosszú idő alatt, egy manhattani stúdióban, rengeteg segédművész hozzájárulásával látott napvilágot. Kanye nem azért tökölt vele ennyit, mert finomítani akarta a dalokat, hanem azért, mert annyi különböző ember tanácsa és véleménye közül kellett válogatnia, hogy a végeredmény egy teljesen inkoherens, káoszos LP lett. A tanító áldozatul esett tanítványainak. A dalok nem feltétlenül rosszak (hamarosan beszélek róluk), de hiányzik a konceptualitás, az albumot átfogó stílusjegy, továbbá azok az apró elemek, amelyek ennyire kitűnővé tették Kanye West előző lemezeit (igen, még a Yeezus-t is).

A nyitódal, az Ultralight Beam (feat. The-Dream and Kirk Franklin) első pár másodperce egy Kendrick Lamar-szerű konceptalbumra készít fel, aztán Chance the Rapper-rel folytatódik. Chance hozza azt, amit hoznia kell, sőt annyira jó, hogy azt hittem, ez lesz Kanye nagy visszatérése a kétezres évekbeli világmegváltó minőséghez. A második és harmadik dal, a Father Stretch my Hands Pt. 1 és Pt. 2 konkrétan szíven ütött. Kezdjük ott, hogy az első sorok elég idétlenre sikerültek („If I fucked this model, she just bleached her asshole, if I got bleach on my T-shirt, I’ll feel like an asshole”), és a folytatásban – miközben Kanye a klórozott ánuszok mellett az apjáról mesél, visszaidézve az első három albumát, az autotune használatával pedig megadva jóleső 808’s and Heartbreakes érzést –kikerülhetetlenül megcsap minket a káosz szele. A dal folyamatosan változtatja a hangvételét, a tempóját, harapni lehet a bizonytalanságot, a túl sok ötletet és mindent, ami elvész közöttük.

A harmadik szám a lemezen a pár nap alatt hatalmas port kavart Famous. Kanye második soráról már oknyomozó riportok is születtek („I feel like Me and Taylor might still have sex. Why? I made that bitch famous”), és kicsit zavaró, hogy mindenki ezzel az egy sorral foglalkozik ahelyett, hogy meglepődnének azon, hogy Kanye mennyire élvezhetően sample-özi le Sister Nancy reggae-slágerét, a Bam Bamot. Rihannát is halljuk a számban, aki elképesztően jó minden alkalommal, amikor Kanye-val kollaborál. A Famous-ön leénekelt két sora simán veri az egész ANTI-t. Kicsit erőltetettnek éreztem ugyanakkor a sok visszautalást a Late Registrationre, Kanye második, Grammy-nyertes albumára, és ez a kijelentés az egész TLOP-ra érvényes.

Meg vagyok győződve arról, hogy Taylor Swift a „this. sick. beat.”-tel az ötödik dalra, a Feedback-re utalt, és sajnos itt el is kezd nagyon gyorsan gyengülni az album. Nagyon élveztem a muzsikát, de Kendrick Lamarék óta annyira megnőttek a rapszövegbeli elvárások, hogy ez a dal minden sorával pofára esik. A „name one genius that ain’t crazy” sort azért kiemelném, mert ez szinte önmagában megmenti a számot.

A következő két dalban, a Low Lights-ban és a Highlights-ban ugyanazokat kapjuk. Főhősünk nagyon szépre pofozta a zenét, a szöveg viszont még a túltolt önimádatát ismerve is szörnyű. A következő, Freestyle 4 című dal szintén alulteljesít, itt is nagyon érződik Kanye döntésképtelensége és zavarodottsága. Az I Love Kanye című trackben az előadó huszonötször rímelteti meg a nevét, közben beszól azoknak, akik szerették Kanyét, de már nem szeretik Kanyét, és hiányzik nekik a régi, kétezres évekbeli Kanye. Aztán elneveti az egészet. Fuck the haters. Shake it off. Picit szánalmas. A Waves és a FML végtelenül elegáns, a The Weeknd pedig végre csinált valami jót, talán először 2012 óta. Ja, és Kanye duettet énekel Larry Cassidyvel. Most már ebből sem szenved hiányt a világ.

A Real Friends zeneileg ugyanezt az irányt követi, sőt, kicsit emlékeztet a My Beautiful Dark Twisted Fantasy félelmetes ütemeire, Kanye viszont végig arról beszél, hogy minden negatív dolog mások hibája. Itt szerintem ugyanazt próbálta meg, mint Kendrick Lamar a U-ban, de a két dal összehasonlítása után egyszerűen csak kevésnek tűnik a Real Friends mondanivalója. Aztán egy erős váltással a Wolves-ban ugyanarra a hangulatra építve a feleségét hasonlítja Szűz Máriához. Ennél többet nem szeretnék mondani róla… Illetve annyit mégis, hogy Kanyénak annyira megtetszett az „I know there’s corny bitches you wish you could unfollow, I know there’s corny niggas you wish you could unswallow” szójáték, hogy ezt háromszor megismétli egymás után a dalban. Annyira azért nem jó ez, Kanye!

A 30 Hours meglepően unalmas zenéjére a klisés és már-már szánalmas „a blowjob is better than no job”-szerű szövegek kerültek. Körülbelül másfél percig élvezhető, öt perc huszonöt másodperc már sok belőle.

No More Parties in LA. Megérkezik a Kölyök, Kendrick Lamar, akinek szinte a legkevesebb köze van Kanyéhoz, mégis akaratlanul átvette tőle a képzeletbeli trónt. A kritikusok szerint az évtized, szerintem pedig minden idők legjobb rappere itt sem okoz csalódást, sőt, földbe döngöli Kanye szakaszát. A dal rajta volt az eredeti dallistán, aztán hirtelen lekerült róla, majd hozzáköltöttek egy kicsit (valószínűleg ezt a szakaszt: „I feel like Pablo when I’m workin’ on my shoes /I feel like Pablo when I see me on the news /I feel like Pablo when I’m workin’ on my house”), így pedig már bele merték tenni az albumba.

Az utolsó előtti dal, a Facts Kanye cipőbizniszéről szól, és meglepő módon ez az egyik legjobb szám az albumon. Sokkal jobban sikerült, mint az előzőleg single-ként kiadott változat; nagyon élvezhető, tipikusan Kanyés jamnóta. Szinte ugyanez igaz a zárásra, a Fade-re is, így ezt a két szerzeményt máris halálra hallgattam. Ha az egész album következetesen ilyen tudna lenni, azt mondanám, hogy ez egy új My Beautiful Dark Twisted Fantasy, és itt vége is lenne az albumnak. A legfőbb gond az, hogy ha nagyon megerőltetem magam, akkor sem találok összefüggést a számok között. Miközben hallgattam a lemezt, végig ott motoszkált a fejemben Dr. Dre Comptonja, mert szerintem a TLOP is hasonló módon készült: Kanye bevitte a barátait a stúdióba „majd csak lesz ebből valami” alapon.

Amikor a The Life of Pablo jó, akkor nagyon jó, de túl sok sebből vérzik ahhoz, hogy méltó legyen Kanye régebbi albumaihoz. Túldolgozott, mégis összecsapott. Kanye West a TLOP-on nem diktál, hanem követ. Elveszti saját vízióját, és megpróbál minél több ötletet válogatás nélkül belegyömöszölni a lemezbe. Teljesen más irányba húz, mint az eddigi avantgárd, merész, néhány vélemény szerint tökéletes LP-k kapcsán látszott. A hosszú várakozás, az embertelenül nagy hájp és a folyamatos sajtómegjelenések nem tesznek jót neki. Kicsit olyan, mintha az előadónak ezúttal nem lenne mit mondania. Ha nem ő adta volna ki ezt az albumot, akkor valószínűleg most az egekig dicsérném, de Kanye West több ennél.

Ja, én elhiszem, hogy te lehetsz generációnk Pablója, de ne csak mondd, mutasd is meg, miért. Nem vagyok megelégedve. Egy lemez nem csak dalok összessége. A The Life of Pablót egyelőre csak a Tidalon lehet legálisan meghallgatni, de hamarosan jön Spotify-ra és Apple Music-ra is.

Kanye West: The Life of Pablo, G.O.O.D. MUSIC / DEF JAM, 2016.

Kiemelt kép: The Verge

Balog Tamás

szerző: Balog Tamás
honlap e-mail
Balog Tamás 1994-ben született Szatmárnémetiben. Jelenleg Kolozsváron él és a Babes-Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció és PR szakának hallgatója. Főként a mainstream és az alternatív popkultúra hasonlóságai és különbségei érdeklik.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum