KULTer.hu - Nem csak a jelenben segített eligazodni
70787
post-template-default,single,single-post,postid-70787,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nem csak a jelenben segített eligazodni

In memoriam Umberto Eco

Mikor úgy húsz éve olasz barátaimat kérdezgettem, kit ajánlanak a kortárs olasz irodalomból, kit tartanak olvasásra érdemesnek, meglepődve kellett megjegyeznem, hogy Umberto Eco neve soha nem volt a listán. Miközben mi tőle, A rózsa nevéből, a Foucault-ingából, no meg A nyitott műből, továbbá az Elbeszélés határaiból és a Hat sétából tanulgattuk épp, mi is a posztmodern, s olaszosként faltuk a L’Espresso magazinban hetente hozott okos tárcáit, melyekből a fogyasztói társadalom kérdéseivel ismerkedhettünk. Hazai fogódzók híján, külföld, Itália felé tájékozódva ő volt az egyik, aki segített, megérteni azt a (mind kevésbé) szép világot, amibe nemrég csöppentünk, illetve ami épp azokban az időkben sarjadt körülöttünk. Tegnap este fél tizenegykor, 84 évesen elhunyt Umberto Eco filozófus-író-szemiotikus.

De nem csak a jelenben segített eligazodni, mert az olasz irodalom és kultúra történetével ismerkedve nem lehetett elmenni a Szépség és művészet a középkori esztétikában mellett; döntő szerepe volt és mai napig van abban, hogy olyannak látom a középkort, amilyennek. Ahogy nagy művelődéstörténeti regényei, a Holnap szigete, vagy nemrég a Prágai temető is jócskán gazdagították a régmúlt időkről való tudást, miután kezei között nevelkedve tudtam manőverezni a fikció és az irgalmatlan mennyiségű tudós információ között.

eco

Az éles szemű olasz irodalmárok, a magas orrú kritikusok, az ifjú titánok számára túl sikeres, túl népszerű volt, ciki lett szeretni az akkor már gigasztári magasságokban lebegő, az előző, legyűrendő generációhoz tartozó kulturális celebritást.

Mikor a Prágai temetővel az itáliai sztrádák benzinkútjainál is lépten-nyomon találkoztam, immár a Facebookon okoskodtam egy rövidke sort az Eco-jelenségről. Volt bennem sztereotip irigykedés, hogy bezzeg a digóké ilyen kultúrnemzet, hogy náluk még a benzingőzben is megél a magas kultúra (vagy mi), bezzeg nálunk… És volt bennem sznob gőg is, hogy na, tessék, ide jutott az öreg. Azért persze elolvastam, szerettem, és hasznosítottam, használtam is, mert érdekes, tanulságos szöveg ez a mai olasz kultúra alaposabb megértéséhez.

Most, miután reggel halálhírére keltem, úgy látom, jól esett kicsit savazni, kicsit pimaszkodni, kicsit tiszteletlennek lenni a Mesterrel, akiről már el is feledtem, hogy mennyit adott, mennyit köszönhetek neki – merthogy annyira belém épült, annyira sajáttá lett, hogy az eredet már nem is volt érdekes. Hasonlóképp intéztem el magabiztos, gyors ítélettel tavalyi megjelenését a Velencei Biennále olasz kiállításán. Anno a Kulterre írt szövegemben is felemlegettem, hogy az viszont áll-leejtő élmény volt, ahogy a vetített filmben végigkalauzolta a nézőt labirintusszerű lakásán, mintha az a bizonyos, A rózsa nevés borges-i könyvtár kelt volna életre.

umberto-eco

Személyesen persze nem ismertem (bár ha kicsit hamarabb indul az Erasmus, és már akkor van egyetemünknek kapcsolata a Bolognai Egyetemmel, akár el is csíphettem volna valamely kurzusát diákként), de most látom csak, hogy az egyik nagy tanítót tisztelhetem benne, aki úgy volt a közelben, úgy formálta a világról való képemet, hogy csak szavai, többnyire írott szavai jutottak el hozzám, de azok a szavak úgy épültek belém, ahogy apám és anyám, meg életem legfontosabb pedagógusainak, tudósainak tanításai. Azt hiszem, ezért is lehettem vele szemtelen, ezért is lehetettem vele pökhendi. Olyan intim volt a kapcsolat, hogy még a pimaszságot is megengedtem magamnak, azt a fajtát, ahogy szüleinkkel vagy az igazán tisztelt mesterekkel szemben tudunk puffogni.

Mert fontosak nekünk, a tekintetükkel mérjük magunkat, a szemük fényében próbálunk valakik lenni, s a leváláshoz, az elkülönbözéshez kell az is, hogy távolabbra taszítsuk őket. Mintha el lehetne tépni ezeket a kötelékeket. Aztán eljön az a pillanat, amikor rá kell jönni, hogy bizony elválaszthatatlanul fonódunk össze velük. Ilyenkor van a hála és a megrendelülés − nem is csak a veszteség, hanem a felismerés miatt.

A veszteséget még nem érzem, hiszen úgy itt van velem, ahogy eddig is itt volt, nincs mese. Dehogynem, mese mindig van, benne meg mindig az olvasó-farkas, ezt is tőle tanultam hajdanán. Sikerült neki az, ami az elmúlástól rettegő embert (az általa oly jól ismert középkori és barokk embert kiváltképp) mindig űzte-hajtotta: kicselezte a mulandóságot azzal, hogy szavakba, szövegekbe, olvasók élményeibe, emlékeibe mentette, menti át magát. A felismerés, hogy okos tekintete, sokszor biztosan tévedő, vitatható, de mindig éles ítélete, hatalmas tudása és a tanítás minden sorában élő gesztusa él és eleven, még akkor is, ha épp nem őt olvasom, idézem, ez a felismerés viszont most keményen megteker.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum