KULTer.hu - Szeicz András novellája
68625
post-template-default,single,single-post,postid-68625,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szeicz András novellája

Elhallgatott Éva

Egy templomról álmodtam azon az éjszaka. Én még sose álmodtam templomról, se zsinagógáról vagy mecsetről, Istennel se volt soha különösebb kapcsolatom, vagy legalábbis nem gondolkodtam rajta. Arra viszont néha gondoltam, hogy Istennek van bőven hol laknia, tele vagyunk templomokkal, pont olyanokkal, amilyenről álmodtam.

Nem voltam meglepődve a történteken, reggel kisétáltam a régi diófa alá, leültem a tövébe, és mivel az ősz végére elvesztette leveleit a kerítés melletti sövény, láttam a szomszédot, és láttam annak kislányát, és a novemberi dáliát, melynek épp csodájára keltek. Igazából tudtam, hogy eljön ez a nap. A nap, amikor testem fellázad a sok évnyi némaság ellen, amikor libabőrős leszek, miközben meztelen testem nézem a tükörben, és templomokról álmodom, amint a kor lazítani kezdi elmém gondosan felépített zugának gyámköveit és tartógerendáit.

A férjem két éve halt meg, és nem hiányzik. Még csak megszokásból sem. Nem is szokhattam volna meg, hiszen nem éltem vele, csak a testem volt ott neki, de minden mást elrejtettem előle, és ő az elején még sokat kedveskedett és törődött velem, de aztán megcsömörlött és dühös lett, és egy darabig még megsimogatott előtte, később viszont már csak szó nélkül meghágott, és én csak akkor nyögtem egy picit, ha épp fájt.

Utoljára kint a verandán hágott meg, pont egy olyan őszi napon, mint ez a mostani, csak én akkor hasammal az asztalra dőlve bámultam a diófát – aminek most a tövében ülök –, és nem gyönyörködött a szomszéd lánya a sötétlila dáliában. Emlékszem, a diófát bámultam akkor, s Évára gondoltam. Arra, ahogy gyerekkorunkban kacagva feküdtünk a májusi esőben a domboldalon, a meztelen testünkre, mely tiszta sár és bogár volt, a kicsi és kerek melleire, melyek még épp csak érni kezdtek, de a hűvös esőtől megkeményedtek mellbimbói, és én ezt nem tudtam nem észrevenni, ahogy a koszban is aranyló haját sem.

Tudtam, hogy el kell mennem a templomhoz, nem halaszthatom tovább. Alkalomhoz illő viseletet öltöttem magamra, figyeltem, hogy a dekoltázsom ne legyen túl mély, de annyira azért igen, hogy látszódjon a Szent Kristóf kereszt a nyakamban, amit tőle kaptam még gyerekkoromban.

Éváról az egész falu hallgatott, de isten szolgái főleg. Nem mondták ki a nevét sem, legfeljebb a helyi iskola hittanóráján, amikor a teremtéstörténetet tanították, de bele is vörösödtek a magiszterek, hangjukat pedig suttogóra fogták, mintha azt akarták volna, hogy az átadott tudást minél hamarabb homály fedje. Rettegtek ettől a névtől.

A nővér már várt rám. Épp a papi stallum melletti mécseseket gyújtotta meg, és ennélfogva háttal állt nekem, de tudta, hogy itt vagyok, hogy eljött az a nap, amikor templomokról álmodom, és amikor eljövök hozzá. Pontosan tudta.

Végignéztem a klasszicista és rokokó faragványokon, a szószékkoronán és a feszületen, és pont olyan libabőrös lettem tőle, mint amikor meztelen testemet nézem a tükörben. Éreztem a félelmet és az izgalmat és azt is, ahogy az izzadtságcseppek melleim közé csurognak.

Le akar ülni?  – Kérdezte hirtelen a nővér.

Nem szóltam semmit, csak elindultam utána, ő pedig átvezetett a dormitóriumba, majd kezével jelezte, hova üljek le.

Engem csak a község perifériájára száműztek, de Éva más volt. Ő Isten szolgája volt, és mint ilyen, bűnhődnie kellett. A verbális terror és a rejtett üldöztetés végül szétszakított minket, Évára pedig egy harmatos tavaszi reggelen talált rá a szomszéd község papja mise előtt. Az oltárral szemben lógott, ruhák és fanszőrzet nélkül. Kihűlt testét a nővérek vágták le, és napokon belül megtartották a temetést is, melyen zavartan mondott beszédet a pap, én pedig egy közeli diófa alá behúzódva figyeltem, ahogy hamis szavakkal vesznek búcsút az én Évámtól.

A nővér feszülten figyelt engem, én azonban nem tudtam megszólalni, hiába álmodtam templomról és bosszúról, nem jöttek a szavak, bennem ragadt az évtizedes gyűlölet, pedig ordibálni szerettem volna, az arcába üvölteni, hogy ha ezen a szennyes helyen feszületeket dugnak fel magukba, és szájjal könnyítenek a pap cölibátusán, akkor az én Évámat miért? De csak a diófára tudtam gondolni, és a bogarakra, melyek csiklandozták esőtől áztatott testünket gyermekkorunkban, és a szavaira, melyek, ha a Bibliából származtak is, de ő töltötte meg őket igazi tartalommal és érzésekkel. Azt hiszem, vallásos lettem Éva mellett, de nekem sose az egyházhoz vagy Istenhez, egyedül őhozzá kötődött a hitem, és persze sokszor féltem és vívódtam, de Éva volt számomra a biztosíték, hogy mind egyformák vagyunk a teremtő színe előtt.

Sokáig ültem a nővérrel szemben. Ő rám figyelt, én pedig magamra, de végül felálltam, odasétáltam hozzá és a fejére tettem a kezemet. Úgy álltam ott fején a kezemmel, mint aki feloldozásra vagy a végső ítélet kihirdetésére készül, de végül csak végigsimítottam a haját, majd a nyakát, ujjbegyeimet pedig finoman végighúztam a füle alatti íven, majd megcsókoltam. A nővér nem viszonozta a csókot, nem kereste nyelvével a nyelvemet, én azonban nem tűrtem ellentmondást, és végül is ő sem ellenkezett különösebben, elfogadta sorsát.

Mohón és vágyakozva vettem le ruháit, érezni akartam az ízét, érezni akartam a punciját, mely talán a bűn legfőbb forrása volt, és én éreztem rajta a tömjént, és az állott testnedvek szagát.

A nővér sóhajtozva suttogta az imákat, combjaival pedig egyre erősebben és erősebben szorított, aztán hirtelen elernyedt minden izma, én pedig csak néztem, ahogy reszket a teste, és hagytam, hadd pihenje ki a gyönyör fáradalmait. Mikor csillapodni kezdett sűrű pihegése, odahajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam, hogy kötelet nálam mindig talál, ha szüksége lenne rá, majd visszahúztam lecsúszott ruhámat, és elindultam haza, tudva, hogy nem álmodom többé templomokról, és nem leszek libabőrős, ha a meztelen testemet nézem a tükörben.

Borítókép: Neckartailfingeni Márton templom

Szeicz András

szerző: Szeicz András
honlap e-mail
Szeicz András 1989-ben született Budapesten. Kommunikáció és média szakon diplomázott, 2011 nyarától 2014 teléig a Népszabadság külsős újságírója volt. Jelenleg szabadúszó, illetve egy hazai cégnél marketing menedzser. Verseket inkább csak a fióknak ír, novellákat viszont mindenkinek, aki örömet lel bennük. Első novellája a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum