KULTer.hu - A boldog(talan)ság burkában
73084
post-template-default,single,single-post,postid-73084,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A boldog(talan)ság burkában

Michel Houellebecq: Behódolás

A csúcson 2001-es megjelenése idején főleg a botránykeltéssel fonódott össze Michel Houellebecq neve, egészen szeptember 11-ig, mikor az iszlám terrorizmus ál­tali fenyegetettség már nem egy tőlünk kellően messze fekvő közel-keleti ország mindennapos állapota volt, hanem mintegy a nyugati ember szeme előtt zajló ese­ménnyé vált. A szerző látnoki képességeit minden bizonnyal a legújabb regény, a Behódolás (Soumission) után fogják csak igazán emlegetni, ami érthető, tekintve, hogy a könyv utóélete már a megjelenése napján összefonódott a muzulmán és a nyugati világ feszültségének (vallási szentség vs. — a könyv kifejezésével élve — „humanista ateizmus”) újabb tragikus fejezetével. A Charlie Hebdo-ügy a könyv fe­lől nézve persze csak meglehetős csúsztatásokkal volna bármiféle jóslat beteljesü­léseként olvasható, még akkor is, ha a Behódolás — bizonyos értelemben — valóban az iszlám „fenyegetését” viszi színre. Csakhogy jelentős különbség, hogy a muszlim kultúra térhódítása a regényben sokkal inkább az irányt vesztett nyugati civili­záció túlélésének (noha első pillantásra fenyegetőnek tetsző) esélyét jelenti — en­nek tükrében meglehetősen különös a nemzetközi sajtó értetlenséggel vegyes fél­remagyarázása, már ami a burkát viselő Mona Lisát ábrázoló magyar borítót illette. Meglehet, a könyvbe a muzulmánok elleni izgatást vizionáló reakciók Houellebecq előélete felől is magyarázhatók: a Behódolás igencsak meglepő annak a szer­zőnek a tollából, aki jó tíz évvel ezelőtt még nyíltan az iszlám vallás ostobasága mellett foglalt állást. E pálforduláson azonban talán kevésbé hökkennek meg a szerző korábbi műveit jól ismerő olvasók, amennyiben a Houellebecq-életmű egyes darabjait a nyugati ember egyetlen valódi téttel bíró egzisztenciális kérdésé­nek megoldási kísérleteiként olvassák, nevezetesen hogy mi vezet (ha vezet egyálta­lán) tartós boldogsághoz. A regényekben azt láthatjuk, miként fulladnak sorra ku­darcba a nyugati civilizáció által kínált, az életet élhetővé tevő lehetséges alternatí­vák, míg a hősök belsejében végleg el nem uralkodik a jeges űr, aminek sem a tu­dósi vagy művészi hivatás sivár érzelemmentessége (Elemi részecskék, A térkép és a táj), sem a meglelt intimitás fájdalmas törékenysége (A csúcson, Egy sziget lehe­tősége), sem a jóléti társadalom céltalan kompenzációja (Lanzarote) nem tud gátat szabni. A Behódolás innen nézve nem pusztán a muzulmán hatalomátvétel elgondol­kodtató politikai-társadalmi utópiája (melynek létjogosultságát az sem kérdőjelezi meg, hogy annak tényleges közeljövőbeli megvalósulását társadalomtudósok vél­hetőleg ezernyi cáfolattal tudnák ellátni), hanem a houellebecq-i világ egy hallat­lan találó fejleménye. A napnyugati kultúra vallásról megfeledkezett, fogyasztói lé­tében önmagát felszámoló embere számára ugyanis a könyv tanúsága szerint mégiscsak létezik egy kiút az életnek nevezett lassú öngyilkosságból, csakhogy ennek a terjeszkedő iszlám akceptálása volna a feltétele.

Az új Houellebecq-könyv legfőbb törekvése tehát, hogy ezt az európai szem­mel elfogadhatatlan alkut nemhogy legitim, mondhatni — a regény által felvázolt politikai viszonyrendszerben mindenféleképp — észszerű választássá avassa, de az iszlámnak való alávetettség, a keleti kontextusban távolról sem negatív tartalmú behódolás mint a boldogságkeresés legversenyképesebbnek bizonyuló alternatívá­ja egyenesen vágyott állapotként mutatkozhasson meg a kiábrándult européer szá­mára. Mindezt háromszáz oldalon az olvasó előtt is hihetővé tenni nem kis írói tel­jesítmény: Houellebecq metszően okos logikai okfejtés során apró téglánként bontja le a kulturális idegenség keltette, bennünk nyugvó zsigeri ellenállást, míg végül azon kapjuk magunkat, hogy a főhőshöz, François-hoz hasonlóan talán már mi magunk is képesek volnánk megmártózni a párizsi Nagymecset vizében. Ta­gadhatatlan, persze, hogy ebben az átgondolt szerkezetben a kulcs a központi fi­gura végletes távlattalansága, ennek köszönhetően végeredményben akadály nél­kül megy át a muzulmán hitre áttért, újonnan kinevezett, karizmatikus egyetemi vezető, Rediger érvelése.

Ha van a Behódolásnak vitatható eleme, akkor talán az, hogy a houellebecq-i struktúra kicsivel kimódoltabb a kelleténél: a kikezdhetetlen építmény nem hagy lehetőséget arra nézve, hogy másképp alakulhassanak a dolgok, minthogy a gya­korló nihilista François életének utolsó esélyét megragadva visszatér az immár mu­zulmán Sorbonne katedrájára. A történet kikerülhetetlenül kulminálódik a végki­fejlet felé, így az eseményeket és a benne szereplőket látva olyan érzésünk lehet, mintha nem egy regényt, hanem egy matematikai egyenletet olvasnánk, ahol előre meghatározott elemekkel folytatott műveleti sor végén készen kapjuk a megoldást. Ezt a benyomást az sem írja felül, hogy eléggé elnagyoltak a regény mellékszerep­lői (pl. Alice, aki állítólag a „barát” szerepét töltené be a magában élő François életében), és igazán nem tűnik fontosnak a regényben, hogy a társadalmi változás az ő életükön is mérhetővé válhasson (egyedül a végtelenül unalmas fiatal oktató­ról, Steve-ről hangzik el egy rövid utalás, hogy az áttérése után feleséghalmozóvá lépett elő). A fontosabb figurák szerepeltetése és ábrázolása pedig merőben funk­cionális: legtöbbször a háttérben zajló politikai események, viszonyrendszerek tisztázása a feladatuk az eleinte merőben apolitikus főhős (és persze a francia bel- és külpolitikában kevésbé jártas külföldi olvasó) számára, s belőlük pontosan annyit ismerünk meg, amennyi az adott szerep szempontjából feltétlen szükséges. Bár igaz, hogy a regényszerűség alapvető fenntartása miatt jó megoldás egy-egy szak­értő szájába adni a választások körüli (nagyjából a kötet harmadát kitevő) hatalmi átrendeződés bonyolult dinamikájának a kérdését, mégis a bennfentes kolléga Lempereur-rel vagy a hírszerzésnél dolgozó Tanneurrel folytatott, rendre egyolda­lú beszélgetés óhatatlanul (noha rendkívül érdekfeszítő) esszéjelleget ölt magára, és bár a főhős átalakulását készítik elő, a „véletlen” találkozások ismétlődő struk­túrája túlzottan mechanikus ahhoz, hogy egy fiktív világ szereplőit, ne pedig egy-egy gondolatfutam „szócsöveit” ismerjük fel bennük.

Borito

Ám még ha a regény ellen is fordítható az a laboratóriumi precizitás, amellyel a főhős iszlám kultúra felé tartó útja ábrázolódik, kétség sem férhet az átállás lélek­tani hitelességéhez, ez pedig mégiscsak a regény sikerültsége mellett szól. Houellebecq ezúttal is mesterien lakja be a maga által kijelölt — a valóság és egy elképzelt vagy elképzelhetőnek tetsző fikció különös egyvelegéből épülő — regényteret. Eh­hez a hibátlan logikai felépítettség mellett nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy ko­moly gyakorlatra tett szert a kiábrándult középkorú értelmiségi figurájának megraj­zolásában, ami nagyon is lényeges, lévén a regény sikerültsége nagy részben épp a főszereplő motivációinak, érzéseinek, világlátásának megértetésén múlik. Annak a visszatérő olvasói benyomásnak, hogy valamiért Houellebecq regényeiben egy­szerűen jó benne lenni, alighanem nem kevés köze van a központi alak autenticitásához. A Behódolásban a korábbi művekhez hasonlóan érzésem szerint azzal együtt is jól működik az énelbeszélő önreflexív magatartásán nyugvó prózapoétika, hogy ezúttal sincs különösebben túlbonyolítva a háttérül szolgáló világlátás, sőt bizonyosan lesznek e jellegzetesen „konyhakész” houellebecq-i filozófiának szép számmal bírá­lói is. Ugyanakkor François folyamatos törekvése, hogy megértse a világot és ön­maga hozzá és a benne élőkhöz fűződő viszonyát, közel hozza a főhőst, miközben az őt körülvevő történések, az azok kiváltotta érzések fölötti hol melankolikus, hol (s ez láthatóan az író egyik egyre kedveltebb stíluseszköze) ironikus lamentálás szépen magához igazítja az olvasás dinamikáját. E lassulás nyomán pedig már-már elfogadjuk az egyoldalúan pesszimista, de tagadhatatlan igazságokat is tartalmazó summázatot, hogy az élet nehézkedésénél fogva, rövid felíveléseket követően valamiképpen mindig lefelé tart.

Mindebben természetszerűleg akadnak „áthallások” (drasztikusabban szólva: ismétlések) is, de a korábbi kötetek emlékezete mégsem telepszik rá zavaró mó­don a Behódolásra. Köszönhetően részben a főhős kilétét illető remek választás­nak: ezzel ugyanis Houellebecq nem csupán ismeretlen vidékre, az autonóm, ám a bölcsész (és különösen az irodalmár) olvasók előtt ismerős egyetemi világon belülre merészkedett, de lehetővé tette hőse számára, hogy az irodalom mint a lét­értelmezés terepe válhasson kitüntetetté. Ez lényeges fejlemény, annál is inkább, mivel a való életben sincs ez másként azoknál, akiknek van módjuk életük alakí­tásánál meghatározó olvasmányélményekbe kapaszkodni. S hogy itt épp egy pro­fesszionális olvasó (Huysmans-szakértő) megtéréstörténetét követhetjük végig (aki­nek sorsa nem meglepően számos párhuzamos vonást mutat a századforduló ná­lunk kevéssé ismert alakjával), az rögvest összetettebben engedi láttatni a behódolás eseményét is annál, mintsem azt leegyszerűsíthetnénk a könnyű feleségszerzés kézenfekvő magyarázatával. A diákokkal és escort lányokkal folytatott alkalmi kap­csolatokba belefáradt François-nak a boldogság elsődleges feltételét a Behódolás végére egyre inkább a tartós intim viszonyulás kezdi jelenteni („egy nő kellett vol­na, ez volt a klasszikus, bevált megoldás, persze egy nő is része az emberiségnek, de egy kicsit különböző embertípust testesít meg, behozza az életbe az egzotikum illatát” — 213.), nagyban köszönhetően Huysmansnak, akinek művészi és ezzel párhuzamos magánéleti „fejlődéstörténete” nem mást példáz, mint hogy a polgári boldogság „olyan fájdalmasan elérhetetlen egy agglegény számára” (291.). François vissza-visszatérő megértésre irányuló törekvése értelemszerűen csak részben érinti a francia szerző útkeresését (nem is csoda, elnézve az egyetemi előmenetel iránt teljesen közönyös, önmagát szakemberként egyáltalán nem pozicionáló főhőst). Az Huysmans mozgatórugóit megfejteni vélő s azt a történet során nagysza­bású tanulmányban ismertető irodalmár voltaképp saját élettörténetének hasonló zsákutcáit leplezi le, azaz a távlattalan kicsapongás és a gondtalan, de épp annyi­ra céltalan elvonulás végletei közti ingamozgás folytathatatlanságát és a magány vállalhatatlanságát, amelynek tanulsága alapjaiban akkor sem áll távol a hagyo­mányos polgári családrend értékrendjétől, ha (Rediger példáját látva) delejezőn hat rá a muzulmán többnejűség lehetősége. „És óhatatlanul is elgondolkodtam az életén: egy negyvenéves feleség a konyhába, egy tizenöt éves az egyéb dolgok­ra… nyilván van még egy-két köztes korú felesége is” (270.).

Noha az odaadó, kívánatos, szeretetteli zsidó diáklánnyal, Myriammal való kap­csolat nem éppen azt példázza, hogy a nyugati családmodell képes lehet az együtt­élés izgalmát megőrizni, a keleti világ vonzerejét azonban talán mégsem a szexu­ális ingerek változatossága jelenti elsősorban (jól mutatja ezt a főhősnek az igény­be vehető szolgáltatások iránti, szembeötlően növekvő érdektelensége). Sokkal fontosabb annak az ígérete, hogy a fiatalabb feleségek révén, ha nem is legyőzhető, de ideig-óráig kijátszható lesz a férfi boldogságra való képességét folyamatosan szűkítő idő. Míg a korábbi regények azt mutatták, hogy a szerető társ képes ellen­súlyozni a magány és a halál fenyegetettségét, a Behódolásban már csak néhány meghitt pillanat jut a főhős és Myriam számára, akiket legalább annyira a választá­sok alakulásának kényszerűsége, mint az elérhető boldogságba vetett hit megin­gása választ végül szét. Ennek pedig abban lehet a magyarázata, hogy az új könyv a korábbiakhoz képest hangsúlyosabban reflektál a boldogság testfüggőségére, s másfajta összefüggéseket is megmozgat, mint a testet az öröm lehetőségeként elgon­doló A csúcson vagy épp a (női) öregedés problémáját felvető Elemi részecskék. A nyugati férfiaknak immár nem pusztán a hanyatló női test keltette csökkenő vággyal kell megküzdenie (ahogy a nőknek annak a tragédiájával, hogy idővel meg­szűnnek a vágy tárgyai lenni), hanem immár kimondottan saját, egyre gyakoribbá váló betegségek általi testi kiszolgáltatottságával is: mindezt a szexualitás fokoza­tos háttérbe szorulásával, esetleg megszűnésével övezett tartós kapcsolat jelentette bensőségesség biztonsága tudja úgy-ahogy elviselhetővé tenni. Ezért lehetséges, hogy Houellebecq hőse ezúttal hiába szembesíti magát a vágy törékeny egyensú­lyával, azzal, hogy egy esetleges együttélés milyen visszafordíthatatlan romboló hatást tud gyakorolni két ember egymás iránti vágyódására („az együttélés nagyon hamar a nemi vágy kihunyásához vezetne, és mi túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy a kapcsolatunk túléljen ilyesmit” — 117.), az egyre növekvő szomorúság folyamato­san jelzi, hogy az intimitás távoztatása sem jelent megoldást. François útja a mé­lyen átélt magány pillanatain át — s a profi escort lányokkal töltött örömtelen együttléteken keresztül — a regényben ambivalens módon mégiscsak ahhoz a felismerés­hez vezet, hogy „a testi hanyatlás egy bizonyos szintjétől […] már csak a házastár­si kapcsolatnak van igazi értelme” (189.).

Houellebecq új regénye — s ez az eddigi könyvek tükrében valóban jelentős fejleménynek tűnik — voltaképp a testiségen túl keres megoldást az élet élhetővé tételére, ami tartósan ellensúlyozhatná az idővel egyre gyorsuló halálba tartó moz­gást. Ez kiváló lehetőséget teremt a nyugati civilizáció kritikájára: a szerző megle­hetősen borús, de azt is mondhatnánk, némileg sarkított elgondolása szerint egy jómódú francia értelmiséginek alig van lehetősége arra, hogy az életben értelmes célt tűzzön ki maga elé. Igaz, a főhős deprimáló távlattalanságával szemben akad a regényben ellenpélda is a kényszernyugdíjazott Tanner és volt egyetemi oktató felesége személyében, akik vélhetőleg különösebb akadály nélkül lépnek majd vidéki házukban életük — gasztronómiai élményekkel kecsegtető — új szakaszába. Ezzel együtt világos a regényben zajló politikai események példaértéke. A fiktív, mérsékelt iszlám párt, amely végül baloldali koalícióval kiegészülve megalázó vereséget mér a Marine Le Pen vezette szélsőjobb Nemzeti Frontra, győzelmében éppen a nyugati világ válasznélküliségét használja ki, azaz nem képes megnyugta­tó megoldást nyújtani az ember alapvető egzisztenciális szorongására. Úgy tűnik, a karrierbe való belefeledkezésen túl nem áll módjában azon, erre igényt tartó keve­seknek, hogy „igazolják létezésüket” (47.). Az iszlám valójában két lényeges terü­leten hagyja tehát maga mögött a nyugati kultúrát, ez pedig az ember spiritualitás iránti vágya, valamint a szexualitás fenntarthatósága. Utóbbi különbség a keleti és nyugati nők életviteléből szinte egyenesen következik, s erre a Behódolásban szá­mos szöveghely hivatkozik is. Houellebecq ismételten kissé direkt módon, ám cáfolhatatlanul szemlélteti François egyetemi barátja, Bruno és felesége, Annelise példáján a nyugati társadalom életképtelenségét. A tökéletes dolgozó, anya, háziasszony és szerető (hamis) elvárásán alapuló polgári családmodell az egykori baráti összejö­vetel felidézésekor látványosan omlik össze, és amellett, hogy működésképte­lenként tünteti fel milliók rohanó életvitelét („Mostanra Bruno és Annelise bizo­nyára elváltak már, így megy ez manapság”, 98.), értelemszerűen az iszlám mal­mára hajtja a vizet. „A gazdag szaúdi nők, akik egész nap áthatolhatatlan fekete burkát viselnek, este paradicsommadárrá változnak” (95.).

A Behódolás tehát — utalva a könyvben többször is felmerülő Nietzschére — az „értékek átértékelését” végzi el hasonló ellenpontozások során, meglehetős transzparenciával mutatva fel, hogy míg az egyik megbízható út az öngyilkossághoz, a másik, ellenkezőleg, egy a fájdalmakat elviselhetővé tevő, ám szelíd örömöket is magában hordó élet lehetőségét rejti magában. Miközben tehát egy François-hoz hasonló, sokak gondtalan életét élő francia számára a rocamadouri, turistáktól hemzsegő zarándokhely vagy a csak keveseket magába fogadó ligugéi apátság je­lenti az átlényegülés, az escort-szolgáltatás vagy az öregedő társba való belenyug­vás pedig a szexuális fantázia kiélésének csekély esélyét, addig a másik oldalon — ahogy Rediger fejtegeti — az Istennek való behódolás ihletett extázisa, valamint a többnejűség által kínált gyönyörök kertje áll, meglehetősen egyszerű választás elé állítva a regény végén az intenzív pillanatokat csak elvétve átélő főhőst. Nem vé­letlen, hogy a könyv utolsó mondata („És nem kell megbánnom semmit”) az élet eme kitüntetett területeinek a rendeződéséből nyeri jogosultságát — mindez az (ön­kéntes) alávetést és ajánlattételt (alkut) is jelentő eredeti címbeli kifejezés (Soumission), és nem pedig az inkább a politikai vonatkozásokat előhívó magyar fordítás felől látható be. Egyfelől tehát az áttérési szertartás, a behódolás korántsem köteles­ségszerű, hanem valódi misztikus revelációval járó eseményéből, abból, amelyhez foghatót távolról sem tudott a rocamadouri Fekete Szűz előtti, napokon át tartó kényszeres ücsörgés előidézni. „Ekkor csend támad körülöttem. Csillagképek, szupernóvák, csillagködök, galaxisok képe fut át az elmémen. És források, sziklás, fel­töretlen pusztaságok és hatalmas, szinte érintetlen erdők képe; és lassanként egész valómat áthatja a kozmikus rend nagysága.” (307.) Másrészről — egyszerűen szólva — a kölcsönös szerelem ígéretéből, mely az odaadásra és kedvességre nevelt muszlim lányok jóvoltából egyenesen kulturális (s az olajmilliárdokból finanszírozott egyetemi struktúrát látva — nem mellékesen — anyagi) garanciával bír. „Bármelyik lányt, még a legszebbet is boldoggá és büszkévé teszi majd, ha őt választom, és ki­tüntetésnek érzi, hogy megoszthatja velem a nyoszolyámat. Méltók lesznek a sze­relmemre, én pedig képes leszek szeretni őket.” (309.)

Könnyen lehet, hogy bármennyire élvezetes olvasmány is a Behódolás, nem ezt a regényt fogja az utókor a Houellebecq-életmű csúcsaként emlegetni. Más kérdés, hogy az irónia szembetűnő jelenléte összetettebb struktúrát sejtethet, mint amit el­ső pillantásra látni vélünk. Bár vannak kétségeim afelől, hogy maradéktalanul kiik­tatható lenne a regényből a melankólia, tagadhatatlan, hogy az eseményekhez kapcsolt modalitás legalábbis bizonytalan (s innen nézve akár a behódolás transz­cendens revelációja is az ellentétébe fordítható): elég csak utalni a François testi bajainak ironikus reflexiójára („Meglepő volt, hogy a lábujjaim, ezek a dundi, ab­szurd kis húsdarabok ilyen gyötrő szenvedést képesek okozni nekem.” — 212.), vagy épp szórakozott kollégájának a „behódolási” ceremóniájára, ahol kiderül, még neki is sikerült feleséget találnia. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a könyvben nem minden esetben megoldott az amúgy sokszor a maga egyszerűségében is revelatív gondolatfutamok és azok fikcionális beágyazottsága, így néhol (mint pél­dául a pornó zsánerének ironikus kifigurázása során) túlontúl illusztratív s nem eléggé integratív szerep jut a kifejteni szándékozott belátásnak. Ahogy számomra az sem kérdés, hogy a történetnek is jót tett volna még néhány tíz oldalnyi plusz — amellett, hogy egy gondolattal több helyszínt, szereplőt és ezekhez kapcsolódó szituációt bele lehetett volna foglalni a regénybe, szívesen olvastam volna még többet az amúgy bátor és ötletes alaphelyzetről is, nevezetesen: mi lesz még Fran­ciaországgal a muzulmán vezetés alatt az egyetemi átrendeződésen és azon túl, hogy néhány üzlet (és női ruhadarab) kicserélődik. De részemről ezeket a hiá­nyosságokat bőven pótolja a politikai súlypontváltás körüli, apránként adagolt fe­szültség, ami Houellebecq írói felkészültségét is mutatja, és persze az olvasást nagyban meghatározó — a kitűnő Tótfalusi Ágnesnek köszönhetően magyarul is — gördülékeny és mindenekelőtt érzékeny prózanyelv. Az elmagányosodásnak alig­ha van ma hitelesebb tolmácsa Houellebecq-nél, és ezt bizonyítja a Behódolás is: finomra hangolt emberismeretről árulkodó, emlékezetes részletek egész sora kísé­ri végig François-t a magány egyes stációin, a beteljesülésben való bizakodástól a Myriamról való lemondáson át egészen az életakarat már-már önveszélyes lecsökkenéséig. Houellebecq eközben egy remekbe szabott utópiát tett az asztalra — s még ha mindez a valóságban nehezen is valósulhatna meg, a könyv szerint legalábbis nem elképzelhetetlen, s ebben lehet némi igazság.

Michel Houellebecq: Behódolás, fordította Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/3. számában.)

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum