KULTer.hu - „Egyéni intuíció és kölcsönös kontroll”
70855
post-template-default,single,single-post,postid-70855,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Egyéni intuíció és kölcsönös kontroll”

Interjú Formanek Csabával

Hogyan került kapcsolatba a színházzal, és mi vezeti azóta is előre a maga által kijelölt úton? Formanek Csabával a budapesti Radikális Szabadidő Színház alapítójával és rendezőjével beszélgettem, többek közt arról, hogy miért jött el egészen Debrecenig, hogy diákokkal dolgozhasson.

KULTer.hu: Mikor kezdtél el a színházzal foglalkozni? Mi vezetett a színházhoz? Van köze az esztétika szakhoz, amit végeztél? Ez a szak vezetett el a színházhoz vagy fordítva történt?

Középiskolás koromban – a szegedi Radnóti Gimnáziumban – még matematikus szerettem volna lenni. Ebbe az irányba is mutatott minden. Versenyekre jártam, jó helyezéseket értem el, aztán harmadikban – 1996-ban – csatlakoztam a frissen alakult színjátszó csoporthoz. Ez a társaság azért verődött össze, hogy az iskola képviselhesse magát a szentesi angol nyelvű drámafesztiválon. Engem a színház egyáltalán nem érdekelt, sőt, inkább előítéleteim voltak vele kapcsolatban, és taszított. Szerettem volna fejleszteni a nyelvtudásom, csak ez volt az oka, hogy elmentem. Legalábbis ezt mondtam akkoriban magamnak. Valami vonzás mégiscsak lehetett bennem tudattalanul is, már nem tudom megítélni… Be is mutattunk végül egy előadást, egy amerikai darabot, amelyben egy öreg, haldokló színészt alakítottam – és rögtön kaptam a fesztiválon egy epizódszereplő-díjat, amin én lepődtem meg a legjobban.

Az angolom nem sokat fejlődött ugyan, de a közösség ereje magával ragadott. Később a társulat átváltott magyar nyelvű előadásokra. Lett egy nagyon jó vezetőnk, rendezőnk, Koy Gábor, aki korábban aktív részese volt az egyetemi amatőr színjátszásnak, a „legendás időknek” – tőle rengeteg, máig ható inspirációt szereztem. Megcsapott a szabadság levegője. A matematika világa gyerekszobának tűnt ehhez képest.

Formanek Csaba a Factura Lamiaceae című monodrámájában

Eleinte nagy szabadságomban filmrendező szerettem volna lenni, de valahogy sosem akartak felvenni a színművészetire. Készítettünk persze néhány filmecskét a magunk örömére is, sőt, amatőr fesztiválokon kaptunk díjakat, a technikai korlátok miatt a filmezést mégsem tudtam elképzelni független körülmények között. Nem tudtam hát, mit kezdjek magammal. Abbahagytam az egyetemet (érettségi után közgazdasági programozó matematikus szakra jártam Szegeden), elmentem mentősnek, hogy legyen egy kis pénzem, és hogy tanuljak valamit az életből – meg persze azért, hogy haladékot kapjak. Ez a mórahalmi mentőzés nagyon jó időszak volt, rengeteg tapasztalattal és energiával töltött fel.

Az esztétika szakra másfél évvel később bukkantam rá a felvételi tájékoztatóban. Sosem akartam bölcsész lenni, de szimpatikus volt a kötelező olvasmánylista, és az is, hogy akkoriban egyszakos tárgyként is fel lehetett venni. Persze, már akkor azon járt az eszem, hogy az ELTE-n majd egyetemi színházat fogok csinálni. Tehát az esztétika szak jó alibi volt ehhez – mellesleg elég sokat tanultam az órákon is, szóval a szakom minden szempontból jó választás volt. De még így is két évet kellett várnom, mire lehetőség adódott társulatot alapítani. 2002-ben az Ajtósi Kollégium pincéjében találkozott az a körülbelül 10 fős kezdőcsapat, amelynek a közös vágya életre keltette a Radikális Szabadidő Színházat. És akkor elkezdődött a 13 éves nagyregény.

KULTer.hu: Sok darabban voltál színész, illetve rendező is. A színpad melyik oldalán szeretsz jobban állni?

Eleinte nehezen ment ez a kettősség, főleg amíg a színházi konvenciók mentén, tapasztalatok nélkül botladoztam az alkotómunkában. Ma már úgy gondolom, hogy nincsenek oldalak. Számomra az ideális színházi térben megszűnnek a „szerepek”, melyek legfeljebb a játék elindításához szükségesek. A jó színház olyan, mint egy vendégség, ahol egy idő után már mindenki otthon érzi magát. Nagyon szeretek nézni, figyelni, és nagyon szeretek akciózni is, de ez is olyan, mint egy jó beszélgetés, feloldódsz benne, elfelejted, hogy kell viselkedni, csak a kölcsönös áramlás számít, az együtt töltött idő értéke, a létezésre, az egymásra való rácsodálkozás.

IMG_0144

KULTer.hu: Jelenleg a Debreceni Egyetemi Színházzal (DESZ) is dolgozol. Leírnád a módszereidet, azt, hogy mit tartasz célravezetőnek egy, úgymond, idegen csapattal való munka folyamán?

Minden alkotófolyamat más, minden alkalommal igyekszem tiszta lappal kezdeni. Először is eldöntöttem, hogy semmit sem döntök el. Nem akartam prekoncepcióval belefogni az új munkába. Aztán ezt is feladtam, és végül két csatornát nyitottam. Az egyik az úgynevezett színésztréningek világa, ez a kisebb rész. A tréning, vagyis a különféle gyakorlatok célja valamiféle pszichofizikai vagy szellemi-fizikai tapasztalás, ami mind a jelenlét árnyalatai felé mutat. Nagyon hasznos tud lenni, mert kreativitást serkent, önismeretet épít, esetleg képességeket fejleszt. A csoport közös energiájának is jót tesz, dinamizál, kinyit, áramlást biztosít. Ugyanakkor mindez nem foglalkoztat már annyira, mint pár évvel ezelőtt. Bizonyos értelemben ma már illúziónak élem meg, hogy a közös „ugrabugrálás” mélyebb eredményekre vezetne. Ezért a maradék tréninget is nagyon óvatosan vezetem, mindig van határozott célom vele, például felpezsdíteni az energiákat, élesebbé tenni a jelenlétet stb. Nem hagyom, hogy csak úgy tengjünk-lengjünk az improvizáció kollektív örömében. A formálisabb gyakorlatokat ismételgetni vagy túl sok órában hajszolni: a magam részéről ennek sem látom értelmét. Végül is nem artistákat vagy zsonglőröket képzünk, hanem színészekkel dolgozunk. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az a sajátos aurája, minősége, ami a színházi alkotáshoz szükséges. Ezt a sokszínűséget nem szeretném uniformizálni, ezt a hamvasságot nem szeretném letörölni, ezt a valóságot nem szeretném a színház köntösével letakarni, még akkor sem, ha letakarva esetleg esztétikusabbnak hathat. Kit érdekel az esztétika?

A munka másik iránya jobban vonz. Ennek alapjait a szlovén ViaNegativa formációtól kölcsönöztem, ahol volt szerencsém az elmúlt évben dolgozni. Kicsit leegyszerűsítve: jeleneteket mutatunk be egymásnak, majd beszélgetünk róla. Eleinte szólókat mutatunk, majd jönnek a csoportos etűdök. Mindenkinek alkotónak kell lennie, nem csupán szereplőnek. Mindenkinek egyaránt dolga, hogy a saját etűdjének szerzője legyen, hogy elgondolkozzon a színházi formán, egyáltalán azon, hogy van-e és mi is a mondanivalója, hogyan tud önmagával dűlőre jutni. Mert a kreativitásunk útjában legtöbbször mi magunk vagyunk. A gátlásokkal, a félelmekkel, a büszkeségünkkel, a sablonos gondolkozásunkkal, a konvenciókkal, a rögzült önképekkel, a becsvágyunkkal. Ez a módszer arra nevel, hogy ne elbújj egy csoportban, ne bújj el magadban, hanem mutasd meg magad. Ne várj arra, hogy majd más megmondja, mit csinálj, hanem találd ki te magad, és mutasd meg azt, amit a szíved diktál. Akkor, is, ha utána kritika ér. Űzd el magadból a zsarnokot, aki megkötöz, aki lebénít, aki nem enged szárnyalni. Ez bizony nehéz feladat, kegyetlen őszinteséget követel mindnyájunktól. Türelmet és nyitottságot magunkkal és egymással szemben.

IMG_0135

Mozgásszínházi közhely, hogy a test nem hazudik. Szerintem a test is hazudik olykor, pontosabban alkalmas arra, hogy hazugságokat leplezzen és a „művészi” magasság köntösében hitelesítsen. Nem a szavakkal vagy a mozdulatokkal van a baj, azok csak eszközök, hanem a színház mint társadalmi formula veszítette vagy veszíti éppen el az igazságát. Közmegegyezéssel hazudunk. Elfogadjuk olyannak, amilyen. Vagy amilyennek mások mondják. A hamis áhítat és a közöny útja ez, akár a napi politikában.

A közös alkotás, vagyis az egyéni intuíció és a kölcsönös kontroll, ahogyan most kísérletezünk a munkával, nem engedi, hogy megmártózzunk a kényelem vagy az önhittség vizeiben. Úgy gondolom, hogy mindez nagyon jól harmonizál az egyetemi színház eszményével, amely a fentiek értelmében mindig szellemi, művészi és politikai közeg is. A művészet, azaz jelen esetben a színház segít hidat építeni az egyes ember és a közösség között. Az egyetemi korosztály erre a problémára a legérzékenyebb. Egyszerre vágyik az egyéniség megvalósítására és a közösségben való elmerülésbe, ugyanakkor – jó esetben – nincsenek még rögzült sablonjai. Tanulni és lázadni is szeretne, a világ ellentmondásait még önmagán belül érzékeli. Mondhatni: magára veszi. Olykor ez veszélyes állapot, mintha egy ketyegő bombán ülnénk. Könnyű tőle megijedni, gyorsan visszamenekülni a biztonságos szürkezónába. Vannak azonban, akik kockáztatnak – nos, nekik való a művészet. Rendezőként nem abban látom a feladatomat, hogy utasítgassam ezeket a bátor embereket, hogyan kell színházat csinálni, vagy hogy mit is kéne nekik elmondani, sem pedig hogy valami különös mutatványra idomítsam őket. Ennél jobban tisztelem az elszántságukat. Az a dolgom, hogy lehetőséget biztosítsak a szabad alkotásra, és hogy ne engedjem, hogy ebben félúton megálljunk. A szabadság nagyon összetett és ellentmondásos fogalom. El kell jutnunk a személyestől a közösig és vissza. Újra és újra. „Az én szabadságom a mások szabadsága” – mondta Jancsó Miklós, talán valakit idézett, talán a saját szavai voltak. Azóta sem tudok ennél pontosabb és felelősebb meghatározást. Ennek a hosszú, körkörös vagy spirális utazásnak az egyén és a közösség között vagyok a „spirituális ügynöke”.

Abban bízom, hogy hamarosan sikerül így egy nagyon izgalmas előadást létrehoznunk, ahol a közönség nem a hatások céltáblája lesz, de nem is ásítozó emberek gyülekezete, hanem – ahogyan a szereplők az alkotásban – valódi partnerként érezheti magát az események sodrában.

IMG_0108

KULTer.hu: A saját színházaddal, a Radikális Szabadidő Színházzal elővettél egy régebbi darabot, a Halottaskönyvet. Honnan jött az ötlet, hogy újra foglalkozz vele?

Hadd tegyek egy kis kitérőt, hogy ezt megvilágíthassam. A Radikális Szabadidő Színház tavaly nyáron, 13 év működés után megszűnt. Úgy éreztem, lezárult egy nagy ciklus az életemben, vagy ha tetszik, véget értek a tanulóévek – amit ezentúl szeretnék megvalósítani, azt jobb, ha más néven nevezem. Nagyon kevés közöm van már ahhoz, amit mondjuk 10 évvel ezelőtt vagy akár csak 5 éve csináltam színház címén. Másrészt elfogyott a csapat is. Sajnos jelen pillanatban Budapesten olyan egyetemi szellemi közeget teremteni, mint amilyen itt, Debrecenben érzékelhető, lehetetlennek tűnik. A mi csúcskorszakunkban, a Tűzraktérben vagy a Malomudvarban csak az egyetemtől szinte függetlenül, a civil szférában lehetett egyetemi színpadként működni.

Egy évvel ezelőtt megpróbáltam még egy új csoportot toborozni, végül a hosszú hónapok után lényegében egyedül maradtam. Kimondom, legfeljebb néhányan megsértődnek majd: tapasztalataim alapján nagyon súlyos sötétség uralkodik a budapesti egyetemisták fejében. A saját élményeikről nem tudnak mesélni, de arról, hogy mit láttak tegnap a Katona József Színházban, arról megy az „értelmiségi” csevegés. Mintha beadandó dolgozatokban beszélgetnének. Az egyetemi színpadot ugródeszkának szeretnék használni a színművészetis felvételihez, vagy valami hobbinak nézik, ahová hétvégente kirándulni lehet. De ha kicsit borús az idő, inkább otthon maradunk. Identitásválság ez, ami egyenes következménye annak, hogy az ELTE-n nincs kulturális élet. Igaz, hogy a főváros zsúfolásig van programokkal, látszólag nagy a zsongás mindenütt. Ám minden az egyén felé dől, az önérdekek mentén, az önzés ilyen térhódítása mellett, az önmegvalósítás diktatúrájában valódi közösség nem igazán jön létre, vagy ha mégis, elég hamar bezárul önmagába.

IMG_0080

Jellemző például, hogy Budapest tele van független színházakkal, ám hivatalos színházi fesztiváljuk évek óta nincsen. Utoljára egyébként éppen itt, Debrecenben tartották meg. A függetlenek akkor találkoznak, ha elapadnak az állami források, és tiltakozni vagy lobbizni kell. Ez számomra arról árulkodik, hogy az alkotók nem igazán kíváncsiak egymásra, különben akár nagyon kevés pénzből is létrehoznának ilyen találkozókat. Szóval mindenkit csak a saját ügye érdekel, és a tömeg arra kell, hogy szélmalomharcot vívjon a korrupt kormányzattal és bürokráciával. Az egyetemi és az amatőr színjátszás viszont bővelkedik jobbnál jobb fesztiválokban, és távol marad a napi politika zavaros ügyeitől, mert itt nem a pénz, a hírnév és a továbbjutás mozgat mindent, hanem a játék szeretete és szenvedélye.

Úgy látom, hogy vidéken, azaz Debrecen mellett például Szegeden, Pécsett vagy akár Pápán, Celldömölkön, Győrben, s még sorolhatnám, ahol a független és az amatőr színház nem válik ilyen élesen ketté, sikerül megőrizni egy egészséges egyensúlyt. Azaz nincs a levegőben az a kényszer, hogy mindenkinek profivá kell válnia, éppen ellenkezőleg, nyugodtan lehet valakiből például tanár, újságíró vagy adóellenőr, miközben – akár több társulatban is – színészként dolgozik. Generációk nőhetnek fel így. Ezek az emberek tudják, hogy a színház szabad, és hogy a színház a szabadság egyik formája.

IMG_0058

De rátérve végre a Halottaskönyvre: ezt az előadást 2013-ban hoztuk létre Ilyés Leóval (Ilyés Lénárd budapesti rendező, színész, jelenleg az Amargant Színházi Műhely művészeti vezetője – a szerk.), részben talán a fenti dilemmák végiggondolása okán is, azaz hogy szembenézzünk magunkban az elveszített illúziókkal. Mert a harmincas éveid közepén mégiscsak rádöbbensz, hogy az az ifjú egyetemista, aki valaha te voltál, már nem létezik többé. Vajon mikor halt ki belőled? Vajon mivel engedted útjára őt? És ő mit hagyott benned? Tényleg sikerült elengedni, vagy démonként kísért még – meg nem valósult álmok mentén – önmagunk fiatalkori árnyéka? Mi nem enged felnőni? Meg lehet tőle szabadulni? Élhetjük a saját életünket, és válhatunk azzá, akivé végül válnunk kell? Vagy végtelenül ismételgetjük majd a hibáinkat, és sosem szakadhatunk ki az örök körforgásból?

A Tibeti halottaskönyv ezeknek a kérdéseknek a megforgatására ösztönzött minket annak idején, és ezért is újítjuk most fel az előadást – jó az, ha az ember olykor megvizsgálja, hányadán is áll önmagával, mi az, ami már nem olyan fontos, mint valaha volt, és mi az, amit az idő tükrében és a változás lassú örvényében is megőriztünk magunkból. Minden, amit elveszítünk, így épít tovább bennünket – rombol és épít, épít és rombol –, míg csak fel nem szabadulunk véglegesen, a színházunk és saját magunk terhe alól is. Ez persze még remélhetőleg messze van. Sok mindent kell addig megvalósítani.

A fotókat Áfra János készítette.

Kiss Milán Zoltán

szerző: Kiss Milán Zoltán
honlap e-mail
Kiss Milán Zoltán 1995-ben született Debrecenben. Jelenleg a Debreceni Egyetem szabad bölcsészet szakának hallgatója. Előtte a Tóth Árpád Gimnázium reál-műszaki informatika szakára járt. Több cikke is megjelent a Tóth Árpád Gimnázium iskolai lapjában.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum