KULTer.hu - Hartay Csaba regényrészlete
72129
post-template-default,single,single-post,postid-72129,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hartay Csaba regényrészlete

Nem volt kedvem játszani

Én is voltam a nagypapánál. Nem igazán tudok most mit mondani, mert a papa sem tudott mondani semmit ott az intenzíven. Nem akarom, hogy másoknak is olyan rossz legyen, mint nekem. Vagy mint a papának. De ha a papa alszik, akkor biztos, hogy álmodik is valamit. Nem mindig emlékszem arra, mit álmodtam, de van úgy, hogy reggel vidáman ébredek, akkor biztos jó buli volt az álmom. Papának is ezt kívánom, ha már ilyen régóta szunyál, hogy lásson valami vagány, izgalmas álmot, de olyat, hogy azért a jó győzzön a végén. És ő is. Anyuék szerint sokat hallgattam a visszaúton, és az sem helyes, ha csak gubbasztok némán, beszéljek nyugodtan, hátha úgy könnyebb. Nem olyan nehéz, inkább így mondanám. Nagyon hideg volt. Már a kórház udvarán éreztem, hogy itt valahogy sokkal hidegebb van, mint otthon, amikor kiléptünk az ajtón. Olyan szótlan hideg volt ez, mintha nem illene melegséggel megszólalni egy olyan helyen, ahol esetleg meghalnak az emberek. Mert szerintem sokan nem jönnek innen haza. Többé már egyáltalán nem. És ez valahogy úgy érezhető is volt abban a barátságtalan, fagyos kórházkertben. Vasárnap mentünk, délután, és ilyenkor legalább más várakozó betegek köhécselése meg szenvedő feje nem rontotta tovább a kedvemet. Ilyenkor nem jönnek pluszba a betegek, csak akik itt vannak, meg esetleg olyan rosszul vannak, mint a nagypapa. De csak kevesen vannak ilyenek szerencsére. A papa mindig azzal hencegett, hogy ő leszarja a tömeget, belőle csak egy van, egyszeri és megismételhetetlen ember ő. Utána egyszer azt is mondta, hogy én is ilyen vagyok, megy a mama is, meg anyu is. Később rájöttem, hogy ez hülyeség, mindenki tökre más, vagyis mindenkiből egy van. Hát ezért vigyáznak itt a kórházban az emberekre, mert nem lehet hazavinni egy másik nagypapát, ha a mienk mondjuk, meghal. Gyereket szoktak örökbe fogadni, nagyszülőkről még nem hallottam. Nem akarok én megszokni egy másik papát, ezt már nagyon megszerettem, az összes csúnya szóval, amiket mondani szokott. Anyuéknak csak egyet-egyet árultam el, ha megtudnák, hogyan káromkodik igaziból nekem is néha a papa, tutira nem engednének el vele horgászni. Bent a kórház persze tiszta gyógyszerszag, le mertem volna fogadni, meg mindenhonnan ilyen műtéti hangok, kattogások jönnek, mintha minden ajtó mögött belevágnának valami fekvő, szerencsétlen beteg hasába vagy a hátába. Anyu mondta, hogy azért jutnak eszembe ilyen butaságok, mert titokban félős filmeket nézek, meg a papa is telebeszéli a fejemet mindenféle kitalált, vad gyerektörténetekkel. Hát, nem is, mert itt tutira megy a műtés ezerrel, különben minek lenne a kórház. Ha nem vagdosnák fel a betegeket, akkor ez csak valami szálloda lenne. Anyu megfogta a kezemet, amikor a lifthez értünk. Mert egy maszkos, köpenyes bácsi is ott állt velünk. Na, gondoltam, ez is megy műteni. Anyu meg mondta, hogy csak semmi érdeklődés, nem illik idegeneket megszólítani, nem vagyok már olyan baba, hogy percenként tízet kérdezzek. Egyébként tényleg szoktam kérdezni, ha valami érdekel, ilyenkor a legtöbb idegen meglepődik, hogy jé, ez meg mit tudálékoskodik itt, menjen játszani. Hát itt aztán nem volt kedvem játszani. Felmentünk a lifttel. Nem is tudom, hányadik emeltig, de ott nekem már nagyon dobogott a szívem. Anyu meg mama megbeszélték, hogy amint bemennek az intenzív várakozójába, nincs sírás, papa mellett meg főleg nem, mert állítólag az rossz hatással van még az olyanokra is, akik kómában szunyókálnak. Be kellett csöngetni, mert nem lehet csak úgy berontani egy ilyen helyre, hogy császtok, jöttünk az öreghez, engedjetek be. Nagyon berregett a csengő, és akkor lépteket hallottunk. Egy alacsony néni nyitott ajtót, nem sokkal volt magasabb nálam, de anyu mindig mondja, hogy én most kezdek nyúlni, olyan magas leszek, mint a nagypapa, mert némelyik dologban rá ütöttem, szerencsére nem mindenben, ezt is mindig elmondja. Akkor az a pici néni megkérdezte, hogy kik vagyunk, mert akárkiket nem engednek be, elvileg csak közeli rokonokat, majd amikor elmondtuk, kihez jöttünk, bólintott egyet szomorúan. Hát erre anyu is meg mama is a könnyeivel küszködött. A pici doktor néni elmondta, hogy nagy a baj, de küzdenek a papáért. Valami vírust tenyésztenek, hogy azt berakják a papába, hogy az majd legyőzi ezt a vírust, ami benne van, de nem értettem pontosan, hogy is van ez az egész, és nem is lehetett kérdeznem. Utána mondta ez a pici néni, hogy igazából ő nem is mondhatna semmit, csak a főorvos, az Odorics. Dr. Odorics, így hívták a főorvost, vele akartak anyuék onnantól beszélni. Addigra minket beöltöztettek ilyen zöld maskarákba, még ilyen műanyag zacskósapkát is kellett húzni a cipőnkre. Én a fejemre akartam, de akkor anyu megragadta a karomat, hogy viselkedjek, nem otthon vagyunk. És akkor előjött ez a doktor Odorics. Hát ez is tökre olyan cigi szagú volt, mint a papa, az ilyet azonnal megérzem. Na, jó, egy bagós akarja megmenteni a másik cigist, gondoltam, de közben azért bíztam benne, hogy ez igazából marhaság, csak nekem jutnak eszembe ilyenek. Odorics doki tök halkan motyogott, mamának meg anyunak közel kellett hozzá hajolnia, hogy hallják, mit mond. Én annyit hallottam, hogy ebben a 65 éves emberben egy 85 éves szervei vannak belül. Na, ezen elgondolkodtam. Hogy kerültek bele ezek az öreg szervek? De megint csak nem szabadott kérdeznem, mert otthon kaptam volna anyutól. Ekkor anyu megpróbált Odoricsnak a köpenyzsebébe becsúsztatni egy húszezrest, de az meg hátralépett, de azért nem olyan nagyot, hogy ne tudja anyu beledugni a húszezresét. Szóval sikerült anyunak az akció, lé a doki zsebében, már csak a papát kéne meggyógyítaniuk. De ekkor Odorics doktor elmondta, hogy hiába adunk neki sok pénzt, ő ugyanúgy tud gyógyítani ingyen is, nem kevésbé és nem jobban, mert a papán nem lehet pár húszezressel segíteni. Ekkor mondta ki azt a négybetűs betegséget, amit akkor nem jegyeztem meg, csak valami PSCOD-re emlékeztem, de amikor hazafelé a kocsiban már volt kedvem megszólalni, és végre kérdezhettem, akkor elmondták, hogy COPD a betegség neve, ez egy súlyos tüdőbaj, és hogy ez sajnos a papánál halálos is lehet. És akkor a lefizetés után jött az a hosszú út a még hosszabb folyosón. Az egyik nővérke rá is kérdezett, hogy a kisfiú is be akar jönni, egészen biztosan? Anyád picsája a kisfiú, mindjárt 12 éves leszek, gondoltam, de azért nem komolyan, valójában nem is mertem ilyenekre gondolni, csak arra, hogy ő is mentse meg a nagypapát, vagy ha egyedül nem tudja, akkor segítsen a többieknek. És akkor ott feküdtek ilyen lepedővel letakart testek. Anyu meg aggódik, hogy a tévében miket látok. Hát tessék, ez aztán a horrorfilm. Magas ágyon feküdtek ezek a nénik meg bácsik, és a legtöbbjükön lélegeztető gép volt bekapcsolva. És akkor anyuéknak megmutatták, melyik ágyon fekszik a papa. Tényleg nem lehetett felismerni, hogy melyik ő, de így odataláltunk az ágyához. Olyan nagynak tűnt a papa teste. A lába kilógott. Nagyon fehér volt. Az egyik nővérke azt mondta, hogy beszéljünk hozzá, az mindig jót tesz, de nehogy hangosan sírni kezdjünk, mert az olyan hatással lehet a betegre, hogy azt hiszi, ő milyen szarul van, még ha alszik is, akkor is érzékel belőle valamennyit. Mi csak ott ácsorogtunk utána, a mama odahajolt a papához, suttogott neki valamit, meg puszit is dobott, de a papa kivágott torkába egy cső volt vezetve, azon sustorgott be a levegő, és aludt is, behunyt szemmel, szóval szerintem a puszidobálás meg a suttogás totál haszontalan és hatástalan volt, mindegy. Én azért megfogtam óvatosan a papa kezét, ami egy kicsit pufi volt. Abba is valami cső meg tű volt bedugva. Na, ha felébredne, hogy kiverné a balhét, hogy ővele ezt ne csinálják, engedjék haza, de azonnal, mert bort kell innia meg cigiznie kell. Tutira így lenne. Ekkor én azért egy kicsit rosszul lettem, és a nővérek ki is vittek egyből, anyuék még bent maradtak. Kaptam vizet, és leültettek. Mondták is, hogy minek jön ide ilyen kisgyerek. Felidegeltek ezzel a kisgyerek dumával. Mindegy, kicsit szédelegtem, nem volt kedvem még máson is idegeskedni. Anyuék is jöttek utánam nem sokkal. És Odorics doki is. Na, gondoltam, kell még neki egy húszas, de anyuék már nem adtak neki, csak megbeszélték, hogy még az éjjel telefonálnak, meg reggel is. Lettek volna kérdéseim, a nővérekhez is, meg Odorics dokihoz is, mert anyuék olyan butaságokat kérdeztek. Nem a lényeget. Annyit akartam volna csak, amire anyuék sem tudják a választ. Egy: miért nem ébresztik fel? Alva fog meggyógyulni? Kettő: nem igaz, hogy nincsenek jó gyógyszerek. Adjanak be neki olyat, ami meggyógyítja. A tévében a reklámok tele vannak mindenféle biztató dumákkal, hogy se fájdalom, se betegség többé. Akkor tessék, most lehet alkalmazni azokat a csodaszereket. Csoda egy fószer az öreg. Most egyébként sírok egy kicsit, mert félek, hogy többé nem találkozunk, csak az álmaimban látogat meg a nagypapa. Jövő tavasszal én még akarok vele horgászni, sőt még utána is. Remélem, nagy halakkal álmodott ott a kórházban. Ez az egy szórakozása maradt.

Hartay Csaba

szerző: Hartay Csaba
honlap e-mail
Hartay Csaba 1977-ben született Gyulán, jelenleg Szarvason él, költő, író, blogger. A József Attila Kör és a Szépírók Társaságának tagja. Megjelent verseskötetei: Vakuljon meg az árnyék (1996), Gyertyataposás (1998), Az idegen irány (2001), Időviszony (2003), Éji magtár (2006), Nyúlzug (2008), A jövő régészei (2012). Prózakötetei: Lerepül a hülye fejetek (2013), Nem boci! (2015).

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum