KULTer.hu - Nem megszelídíthető és nem pótolható
72934
post-template-default,single,single-post,postid-72934,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nem megszelídíthető és nem pótolható

Kertész Imre emlékére

Nem a Nobel-díjjal, s még csak nem is a világsikerrel kezdődött. Hanem jóval előtte. 1992-ben, fiatal kritikusként azt a feladatot kaptam, hogy írjak a frissen megjelent Gályanaplóról. A harminc év életrajzi és műhelyfeljegyzéseit tartalmazó kötet mély benyomást tett rám.

1961 Egy éve kezdtem a regényíráshoz.
Mindent el kell dobni.
Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fű még zöld volt, rajta rőt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környező tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni.”

A Gályanapló annak dokumentuma, hogy az Auschwitzot és Buchenwaldot kiskamaszként megjárt, hazatérése után újságíróskodó, komédiaíró, bohémkodó fiatalember egyszer csak megtért, s elkezdte keresni elveszettnek érzett önmagát. Belefogott egy regénybe, a Sorstalanságba, s így magára vette a tanúságtevő nehéz szerepét. A napló passzusai egy kétségbeesett, de önmagához is nagyon szigorú, a hitelesség felkutatásában váltig eltökélt szerző feljegyzései. Egy moralistáé, aki még leginkább a Sartre és Camus egzisztencializmusában és az adornói kultúrkritikában ismer magára. A készülő regény címéről töprengve itt bukkan fel először a „sorstalanság” fenoménja: a diktatúra determinizmusa, a szabadságtól, a döntés lehetőségétől való megfosztottság értelmében. A kiút az alkotás: a kiküzdött egyedi megszólalásmód révén egyedivé tenni azt – Auschwitzot, az Auschwitz és a diktatúrák árnyékolta létezést –, amiről szó van.

image

„Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat. (…) Létezésem minden vonatkozásban szörnyűséges, kivéve az írás vonatkozásában: írni tehát, írni, hogy létezésemet eltűrjem, mi több, igazoljam.”

A Nietzschét, Kafkát és Márait gyakran hivatkozó Gályanapló a Kádár-rendszer időszakának kivételes irodalmi dokumentuma: kevés az ilyen szikár, szigorú és az igazság iránt ennyire elkötelezett öntanúságtétel. Hogy írhassak róla, elolvastam az addig megjelent összes Kertész-könyvet, a Sorstalanságot, A kudarcot, a Kaddist és Az angol lobogót. A Sorstalanság radikalitása azonnal megragadott. Sajátos, nem valószerű elbeszélésmódja, rendkívül kockázatos iróniája számomra az irodalmiság jellemző védjegyévé vált. Ahogy a későbbi adaptáció is visszaigazolta: a par excellence megfilmesíthetetlen, a semmi mással nem megszelídíthető és nem pótolható irodalom példájává.

Kertész Imre – világhírnév nélkül is – a mi nagy írónkká vált. Krúdy, Márai és Pilinszky örökösévé. A siker sokak számára tette ismertté, sokfelé vitte el az üzenetet, hogy nem szabad felednünk, mert csakis az emlékezés óvhat meg bennünket attól, hogy a rossz megismétlődjék és a gonosz eluralkodjék felettünk. De mintha a világsiker nem tette volna boldogabbá az írót. Mintha egyre jobban feszélyezte volna az ilyen-olyan instrumentalizálásra mindig kész nyilvánosság tolakodása, a sok-sok mikrofon és kamera. A világhírnév determinálta szerep súlya, a hitelesség elvesztésének kockázata. Az utóbbi húsz év esszéiben szinte kizárólagossá vált az otthontalanság és az önelidegenedés panasza.

„(E)gy másik létmód küszöbére érve megértettem, a választóvonal annyira éles, a két létmód – a köztem és köztem – tátongó szakadék oly mély, hogy azt csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet áthidalni. (…) Más vagyok, mint ők, más vagyok, mint más, más vagyok, mint én.” – írta a Valaki más című útinaplójában.

A 2003-ban megjelent monográfiát egy rövid bemutatkozó levéllel elküldtem neki Berlinbe. Néhány héttel később válaszolt, megköszönte a „komoly, elmélyült munkát”.  Személyesen soha nem találkoztunk. Nagy idők tanúja volt, a megérthetetlen szakadékának szélére kiálló, de önmaga esendőségét sem leplező tragikus hős. Kertész Imre megmarad nekem hiteles irodalmi tanúságtevőnek, a Sorstalanság, a Gályanapló és Az angol lobogó örökké töprengő, tépelődő, fanyar humorú és ezzel együtt felülmúlhatatlanul autentikus szerzőjének.

Fejlécfotó: Kultúrpart

Szirák Péter

szerző: Szirák Péter
honlap e-mail
Szirák Péter 1966-ban született Debrecenben. Irodalomtörténész, az Alföld folyóirat főszerkesztője, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vezetője. Könyvei: Grendel Lajos (1995); Az Úr nem tud szaxofonozni (1995); Folytonosság és változás (1998); Kertész Imre (2003); Örkény István (2008); Ki említ megérkezést? (2016).

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum