KULTer.hu - A sarki fény hangjai: múm
75517
post-template-default,single,single-post,postid-75517,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A sarki fény hangjai: múm

Az izlandi zene jellegzetességei (2. rész)

Izlandi zenei kalandozásaink második állomása a múm nevű formációra koncentrál, melynek zenéje legalább annyira szokatlan és érdekes, mint a cikksorozatunk első részében bemutatott Sigur Rós, mégsem teljesen ugyanazt a stílust részesítik előnyben. Ha eddig ismeretlen fogalom volt számotokra a folktronica vagy az electronic glitch music, vagy csak szeretnétek elmerülni kicsit e lélegzetelállító térség zenei törekvéseiben, tartsatok velünk.

1997-ben a tinédzserkoruk vége felé járó Gunnar Örn Tynes és Örvar Þóreyjarson Smárason egy gyerekeknek szánt színdarab munkálatai során találkoztak a Valtýsdóttir-ikrekkel, Kristínnel és Gyða-val. Zenei képzettségüket tekintve az ikrek a klasszikus zenében voltak jártasak (cselló, zongora, ének), a srácok pedig Amigán és PC-n írtak zenéket. E négyesfogat alapította meg a múmot, amit „múm”-nak is kell ejteni (bár hivatalos oldaluk szerint ez valójában „mjójujm”), és egyébként nincs jelentése. A banda alapvetően a folktronicában nyomul, ami annyit tesz, hogy experimentális elektronikus zenét vegyítenek tradicionális hangszerekkel és énekkel.

Legelső albumuk az ezredforduló környékén jelent meg, ez volt a Yesterday Was Dramatic – Today Is OK. A kezdeti időkben még vokál sem nagyon volt dalaikban, inkább csak az elektrokörökben glitchnek nevezett stílusjegyek domináltak zenéjükben. Hogy ezt el tudjuk képzelni, elevenítsük fel kedvenc Nintendo-játékaink zenéjét, majd idézzük fel, hogy milyen lett ez, amikor a kazetta érintkezői már kopottasak voltak, esetleg beporosodtak, vagy amikor az eszköz kissé kicsúszott a foglalatból. Az egyébként aranyos nyolcbites betétek olykor alaposan eltorzítva csendülnek fel – ez inkább érdekes, mintsem zavaró. Épp emiatt az album számai – ahogy a múm kezdeti művei is – barátságos, szinte gyermeki hangulatot árasztanak. Nagyon kellemes párost alkot az Asleep On A Train és az Awake On A Train, egy vonatútra kalauzolnak minket, amely során eleinte akaratlanul is elalszunk, és csak tompán halljuk a vonat kattogását, majd (a második dalban) immár éberen érzékeljük az elfolyó tájat az ablakon keresztül. Itt is jelen van az az aranyos, gyermeteg, Thomas, a Gőzmodonyt idéző hangulat – mintha egy rajzfilm betétdala lenne az egész. A The Ballad Of The Broken Birdie Records az album központi eleme. Ebből készült egy egész raklapnyi remix is a fantáziadúsan Remixed névre keresztelt koronghoz. E dalban hallhatjuk a múmra oly jellemző pehelykönnyű, lágy, egyedi, szinte éteri (és néha talán nyávogós) női vokált.

Az előbb említett Remixed és a szintén remixeket tartalmazó Please Smile My Noise Bleed után, 2002 májusában megszületett az ikonikus múmalbum, a Finally We Are No One. Ez egy szinte hibátlan mű, amelyen az együttes immár az abszolút kiforrott stílusában tündökölhetett: visszafogottabb, elegánsabb glitch-elemek, több és igazán kellemes vokál jellemzi a lemezt. Megszületett a zseniális Green Grass Of Tunnel című szerzemény is, amit ha egyszer meghallunk, végérvényesen az agyunkba ég. A dalok és az album elkészültét az a világítótorony inspirálta, ahol a zenekar tagjai együtt dolgoztak az adott időszakban. Az egészben a legjobb, hogy akinek tetszik az izlandi nyelv, az meghallgathatja izlandiul is az anyagot, ugyanis egy szigetországi kiadó Loksins Erum Við Engin címen megjelentette.

A 2002-es lemez kiadása után az ikrek közül Gyða tanulmányai miatt kilépett az együttesből, így a 2004-es Summer Make Good vokál része Kristínre maradt. A korong egyébként az előzőekhez képest még több vokállal bír, és valamelyest kitűnik az addig megismert múm-albumok közül. A felhőtlen vidámság alig-alig tükröződik a dalokból, a gyermeki hanglatot pedig legfeljebb a hölgy angyalian lágy hangja idézheti fel. A dalfolyam igencsak sötét tónust kapott: az albumnyitó Hú Hviss – A Ship egy baljós, kétségbeejtő hangulatot hív elő a bálnaénekre hasonlító intróval. Az ezt követő Weeping Rock, Rock ezt viszi tovább szomorkás trombita- és hegedűszólamaival, illetve feszes dobolásával. A derűt talán a már említett ének hozza a számba, ami egy kifejezetten kísérteties gyermeki la-la-lával köszön le.

mum_tw_presspic_1by-baldur-kristjc3a1nsson

A másik igen húzós darab a The Ghosts You Draw On My Back. A baljós kezdetet követő ének és a keserédes harmonika olyannyira andalító, hogy szinte mennydörgésként fogjuk érzékelni a dobokat később. Ezután viszont visszaköszön a glitch: a Stir egyfajta hangszeres glitch-darab, de a Sing Me Out The Window és a The Island Of Children’s Children alapjai is ebben a stílben szólalnak meg; előbbit ez, illetve a gitárszólamok összhangja teszi a legintenzívebb darabbá az albumon. A The Island Of Children’s Children vidámabb hangvételét követően a lemez ismét a szelíd szomorúság felé kanyarodva zárul. Az Oh, How The Boat Drifts és a Balmorhea-t idéző bendzsós Small Deaths Are The Saddest után következő címadó dal már nagyzenekari kíséretet vonultat fel, ami újdonság volt a múm történetében. A zárótrack egy igazi ambient csemegével indít: a recsegő, vízen sodródó hajó fedélzetén hallgatjuk a bálnák énekét, amihez minimalista electroszólamok párosulnak. Ha párhuzamot kellene keresni, azt mondanám, hogy a Summer Make Good olyan, mint a Sigur Rós legutóbbi albuma, a Kveikur: alapvetően egy darkos, magába fordulós, olykor kísérteties, valamiért mégis megnyugtató mű. A sors iróniája, hogy mind a Sigur Rós-nak, mind a múmnak akkor született ilyen albuma, mikor az egyik alapító tag nélkül kellett folytatniuk útjukat…

A még 2004-ben kiadott Dusk Log EP egyfajta kiegészítés volt a Summer Make Goodhoz, melyet turnézás követett. 2006 végén Kristín is kilépett a formációból, így drasztikus lépésre szánta el magát a két alapító tag: a Summer Make Good albumon is segédkező zenészek segítségét kérte. Ezzel a lépéssel nemcsak a létszám gyarapodott, de zeneileg is nyitottabbá vált a banda. Kapásból egy helyett három énekesük lett (köztük első ízben férfi is), ugyanis Mr. Silla és a csellista Hildur Guðnadóttir mellett a korábbi albumon gitáros-hegedűsként bemutatkozó Ólöf Arnalds is beszállt a vokálrészekbe. Igen, igen, a névrokonság nem véletlen: Ólöf a zseniális neoklasszikus zeneszerző, Ólafur Arnalds unokatestvére. Ez a csapat alkotta meg a 2007-es Go Go Smear The Poison Ivy című albumot. Rögtön egy vadonatúj, friss hangzásvilágot tár elénk a lemeznyitó Blessed Brambles. Több hagyományos hangszer és dallam, kevesebb elektronika, többrétegű vokál, kirobbanó energia, játékosság és pozitív hangulat uralkodik a számokban. Ennek csúcspontja szerintem a Marmalade Fires, de a mindössze másfél perces, vidámparkos, nevetgélős Rhuubarbidoo is visszahozza azt a gyermeki hangulatot, amelyet az első két albumnál érezhettünk.

FAT0046_1024x1024

De tényleg: a School Song Misfortune egyik részébe bele lehet hallani a hőskorból való Tipi-Tapi Dínó című Dolly Roll-klasszikust. Van pár komolyabb hangvételű dal is azért, például a borongós I Was Her Horse vagy a szintén elég rövid Moon Pulls, mely határozott zongorabetéteivel ugyanolyan gyönyörű, mint a többi szerzemény. A lemez zárásaként felcsendülő (és a 28 Days Later főcímdalára erősen hajazó alappal bíró) Winter egy igencsak atmoszferikus és teátrális befejezés, amely ugyancsak elüt az album összképétől, de szinte bármelyik fantasy filmben megállná a helyét. Összességében a Go Go Smear The Poison Ivy egy visszalépés a múm részéről, de szerencsére egy jó időszakba tértek vissza a zenészek. Ezen felül a régi hangulat mellé mertek valami teljesen újat is kreálni. A korábbiakhoz képest rövidebb dalok arra engednek következtetni, hogy itt még csak próbálgatták, hogy a megújult csapattal mire képesek, de már ebből a próbálkozásból is egy nagyon jó anyag kerekedett ki.

A múm következő dobására két évet kellett várni: 2009 augusztusában jelent meg a Sing Along To Songs You Don’t Know, amellyel kicsit meghosszabbították a nyári hangulatot. Az album érdekessége (azon kívül, hogy a megszokottól eltérően nemcsak Izlandon, hanem Finnországban és Észtországban is jártak a tagok a felvételkor), hogy egyes dalokban felcsendülhetnek más popművekből ismerős, kicsit átdolgozott dallamok és dalszövegek (így az albumnyitó If I Were A Fish, valamint az eredetileg Tim Hardin-féle, Johnny Cash és felesége által közösen előadott If I Were A Carpenter között is találunk pár hasonlóságot). A Sing Along To Songs You Don’t Know dalfolyamában igencsak diverzív számokat találunk. Alapvetően megmaradtak a Go Go Smear The Poison Ivy stílusánál: itt is főleg a popos, folkos részek dominálnak az elektronikus részek „kárára”. Egyes dalok (Sing Along, Prophecies & Reversed Memories) kifejezetten indie folkosra sikeredtek: ukulele, doromb, szájharmonika is felcsendül bennük, és ezeket időközönként xilofonos betétek váltják fel. Szokás szerint ismét kerültek a lemezre lassabb, melankolikusabb darabok is. Ilyen az A River Don’t Stop To Breathe, a Show Me és a Blow Your Nose, amelyeknek az alapja jobbára mégis vidám.

sing-along-to-songs-you-dont-know-51ed96c2e0ed9

Az Illuminated a legméltóságteljesebb, legkomolyabb és legteátrálisabb mű ezen az albumon, olyan, mintha a korábbi Summer Make Goodról maradt volna le. Ezek ellenpólusa a lemez legelektronikusabb darabja, a The Smell Of Today Is Sweet Like Breastmilk In The Wind, illetve meg kell említenem a két kakukktojás dalt: a kellemes buildupokkal rendelkező Húllabbalabbalúút és a Kay-Ray-Kú-Kú-Kó-Kexet, amelyek címeiből nagyjából kitalálható, hogy milyenek is valójában. Felszabadult, önfeledt darabok, ahol a múm ismét teljesen szabadjára engedhette magát. De hogyan kapcsolódik ide a Sigur Rós? Nos, az említett két dal szövegének nagy részét mintha Jónsiék írták volna a korábbi részből megismert hopelandic nyelven: bla-blás katyvaszokat hallunk, ráadásul a Kay-Ray-Kú-Kú-Kó-Kex végén egy olyan „vokál” van, melyet eddig csak a cseh DVA nevű formációtól hallottam. Annyira „óvodás”. Az album végén lévő Ladies Of The New Century egyrészt lezárja az albumot, másrészt elszállósabb, a többi dalhoz képest nyugodtabb zongorajátékával visszavezeti a hangulatot a legelső szám csendes kezdetére. Összességében az egész album olyan, mintha egy változatos, negyvenkilenc perces dal lenne.

2013 elején Kylie Minogue rajongói valami igazán meglepőt tapasztalhattak: Kylie a Jack & Diane című film (amelyben egyébként szerepelt is) egyik betétdala kapcsán összeállt egy izlandi együttessel, amelyről eddig szinte semmit nem hallottak. Ez a zenekar a múm volt. A Whistle című kollaborációs szám a 2013-as Smilewound album előszele volt.

A Smilewound több szempontból is érdekesre sikerült. Egyrészről a Finally We Are No One után elköszönt Gyða Valtýsdóttir újra csatlakozott a formációhoz, és – nem tudom, hogy emiatt-e, de – az album első másodpercétől kezdve üdvözölhetjük az előző pár albumon igencsak háttérbe szorított elektronikus glitch zenét is. Ennyi év elteltével ez valamiért ismét képes volt frissnek hatni; a visszatért énekesnővel együtt egy kellemes nosztalgiaflash bújik meg ezekben a részekben, azonban a kezdeti időkhöz képest jóval mozgalmasabbak lettek a dalok. Leginkább a When Girls Collide című számnál vehetjük észre, hogy mennyire éles ez a váltás. A tradicionális hangszerekből korántsem hallhatunk annyit, mint a korábbi albumokon; a dalok nagy része igencsak elhajlott popos irányba. Erre jó példa a Toothwheels vagy a Candlestick. Ez utóbbiról, ha nem lenne az elején és végén a nyolcbites játékokat idéző rész, nehéz lenne megmondani, hogy nem egy zenei chartokat ostromló előadó daláról van szó. Érdekes egyébként, hogy a Candlestick vidám zenei aláfestése mögött valójában igen kegyetlen téma bújik meg: „Could’ve hit you with a candlestick / (…) / But I kind of like your face” (Leüthettelek volna egy gyertyatartóval / (…) / De szeretem az arcodat”).

mum-Smilewound

Experimentális zenéről lévén szó, ez a lemez sem marad kísérletezés nélkül: a The Colorful Stabwoundot liquid drum and bass-re hajazó alap teszi az anyag talán legjobb részévé, a One Smile pedig egy szintén elég pörgős, keleties zenei alappal és ehhez képest már-már zavaróan nyugodt és lassú vokállal kísérletezik. Jogos a kérdés, hogy Gyða visszatérése mennyire illik bele az éppen kiforrott új múm-koncepciójába? Nos, új stílus ide vagy oda, a hölgyemény változatlan gyönyörűséggel énekel, és jól kiegészíti a többi vokalistát. Ezt leginkább az éteri Underwater Snow vagy a Sweet Impressions című dalokban érezhetjük. Érdekes darab még a Time To Scream And Shout, mely kvázi egy végigsuttogott altatódal hatását kelti, de a Candlestickhez hasonlóan nem éppen ártatlan dolgokról van szó benne. Az album záródarabjaként a már említett Kylie Minogue-gal közös dalt hallhatjuk, ami nem véletlenül nyerte el a kritikusok tetszését. Eleinte olyan az egész, mintha csak Gyða leheletfinom vokálját hallanánk, aztán egy adott résznél kitűnik azért, hogy kivel is van itt dolgunk.

A Smilewound összességében abszolút nem egy „rossz” album, viszont van egy kis gond vele: nem nagyon tudja, hogy mi is akar lenni. Nyilvánvalóan ezt a fajta stílusbeli diverzitást megfigyelhettük korábban is a múm szerzeményeinél, viszont az összes eddigi közül a Smilewound tűnik a legkevésbé koherensnek. Nagyon jók az új stílusjegyek, a drum and bass vagy a popos hangzásvilág, az, hogy ismét nagyobb teret kaptak a glitch-es részek, de valahogy mégsem áll össze egy kerek egésszé ez a sokszínű hangszőnyeg. Erre rátesz még egy lapáttal az a hullámzás, amit a dalok sorrendje okoz: általában egy gyors dalt követ egy lassabb, kimértebb, amit megint egy pörgős, és így tovább… Nem mindig rossz az éles váltás, viszont ha a gyors és lassú dalok folyamatosan váltogatják egymást, az elég zavaró tud lenni, és a hallgató nem igazán képes elmélyedni egyikben sem.

Ezek mellett, ahogy a Sigur Rós, a múm is rengeteg kisebb projektbe kezdett bele. Készítettek zenét dokumentumfilmhez (Blái Hnötturinn), középiskolai színdarabhoz (Nattúruoperan), a többszörös díjnyertes Louis-képregények egyikéből született animációhoz (Louis – Dreams Never Die), illetve a Músikvaturral közösen egy elektronikus/glitch EP-t (Asnakjálkar Í Apabúningum). Legismertebb EP-jük viszont kétségkívül a Gleðileg Jól, ami izlandiul annyit tesz: „Boldog karácsonyt!”. Ennek megfelelően két tradicionális izlandi karácsonyi nótát hallhatunk a lemezen, a múm sajátos előadásában. Még a legelső albumuk megjelenése körül adták ki Andri Snær költővel közös lemezüket, a Flugmaðurt. Ezen Snær adja elő saját verseit, melyek zenei aláfestését a múm első lemezéről származó részletek adják. (Kicsit hasonlít a Sigur Rós Rímur-jához.) Az albumok legideálisabb hallgatási sorrendje nagyjából megegyezik az albumok megjelenésének sorrendjével, viszont aki most rögtön belevágna, az mindenekelőtt ismerje meg ízelítőnek a Green Grass Of Tunnelt a Finally We Are No One című albumról.

A múm le sem tagadhatná, hogy izlandi zenekar. Azzal a jellemzően éteri, atmoszférikus hangzásvilággal rendelkezik, mint a Sigur Rós. Eddigi albumaik során igen változatos, sokféle stílust alkalmaztak már, mégis mindig képesek valami újat mutatni, és éppen ezért szeretjük őket annyira.

Szekeres Zoltán

szerző: Szekeres Zoltán
honlap e-mail
Szekeres Zoltán 1990-ben született Gyulán. A Szegedi Tudományegyetemen végzett médiatechnológusként. Érdeklődési területe főként a popkultúra, a zene és a számítástechnika. Eddig kisebb zenei blogokon jelentek meg írásai, a KULTer.hu popKULT rovatának gyakornoka.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum