KULTer.hu - A slam nem ér véget a színpadon
74926
post-template-default,single,single-post,postid-74926,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A slam nem ér véget a színpadon

IV. Országos Team Slam Poetry Bajnokság Döntő

A kétszeres bajnok horkol, a fürdőkádban szintén alszanak, az utcáról autentikus bazseválás hangja kúszik be a félig nyitott ablakon, én pedig a szomjhalált elkerülve nyúlok egy üveg ásványvízért: elkerülhetetlenül reggel van. A helyszín egy nyolcadik kerületi ingatlan, konkrétan az, ahol „áznak a falak és vizes a lakás”. Ezen a ponton ki mertem jelenteni, hogy véget ért a Trafóban az este fél nyolckor kezdődő IV. Országos Team Slam Poetry Bajnokság döntője. Néhány csésze frissítő zöld tea és a gondosan papírra vetett jegyzeteim segítségével teszek egy kísérletet, hogy rekonstruáljam ezt a kiváló estét.

Az elmúlt években a team slam mintha kimondatlanul is a stílus oldalhajtásaként létezett volna. Az első két évben a kellékhasználat lehetőségét több csapat inkább kötelességnek fogta fel, ennek következtében a hegedűtől a robotjelmezig minden előkerült, éppen csak vemhes tehenet nem találtunk a színpadon. Tavaly a szervezők – talán az erről folyó diskurzus hatására is – megszüntették e berögzült szokást, és az amatőr színházcsinálás helyett ismét a mikrofoné lett a főszerep. Az idei rendezvényen meg is látszott ennek a hatása: elmondható, hogy általánosságban magas színvonalat képviseltek a csapatok. Ezen a véleményen volt az ítészek elnöke, Gábor Tamás Indiana is. Tolnai Esztivel (aki Indiana csapattársaként szintén két team slam bajnoki cím birtokosa) és Süveg Márk Saiiddal (kétszeres egyéni bajnok) alkották a szakmai zsűrit. Az ítélőbizottság további két tagját (köztük Kemény Zsófit) a közönségből választották ki. Mint minden Slam Poetry Budapest által szervezett rendezvényen, itt is Mavrák Kata Hugee és Németh Péter (MC Zeek) konferált, a zenei aláfestésről pedig az Amoeba gondoskodott.

Fél nyolckor a szabályok rövid ismertetésével kezdődött az este: öt zsűri 1 és 10 közé eső számokkal pontoz. A legalacsonyabb és a legmagasabb pontszámok levonódnak, így a csapatok összesen 3 és 30 közötti pontszámot szerezhetnek. A fellépőknek 4 perc 15 másodperc áll rendelkezésére, az idő túllépésével fél percenként 1 pontot vont le a zsűri.

20160503_1720

Ön-reflex-szív

Több olyan szöveget hallhattunk, amelyben a slammerek korábbi élethelyzetüket, életeseményüket mutatták be. Ilyen volt például A darab a szád szílin nevű, Varga Bianka és Gyenge Veroni által képviselt duó produkciója is. A felvidéki lányok előválogatós szövege ütött, mint a buszkerék. A mostani alkalommal több évre visszanyúló barátságukat mesélték el, aminek nem volt célja a világmegváltás, csupán jól akarták érezni magukat, és szórakoztatni a közönséget. Mindkettő sikerült.

„Nem vagyok a szavak embere” – kezdte az előadását a Mondday (Basch Péter, Bock Balázs). A fiúk többek között sokunk közös ellenségét szólították meg: a döntésképtelenséget. Eszembe jutott a jellemző szituáció, amikor állok az édességpult előtt, és hosszú percek vesznek el az életemből, mire kiderül, hogy epres vagy extra kakaós Milka kerül a kosaramba. Az előadók a tőlük megszokott ötletes példákon keresztül szemléltették a dilemmákat, mialatt könnyeden beszéltek nehéz témákról. Előadásuk végén szerettem volna készíteni róluk egy fotót, jól mutatott mögöttük a színes háttér. Az exponálás pillanatában váratlanul elsötétült a színpad, kialudtak a Trafó fényei. Sötétben hangzott el a mondat, ami számomra egyben az este legnagyobb ajándékát hozta el: „Ha nincs mit mondanod, válaszd a csendet.”

13148234_10206621897814974_288108128_o

A Ropik (Bíró Dénes, Gergály Norbert) szövegének középpontjában a közös munka nehézsége állt; képtelenek együtt slamet írni. Lehetne ez öncélú vagy ötlethiányból fakadó képtelenség, de az előadás gördülékenysége, őszintesége meggyőzte a nézőket, hogy a srácok tényleg így léteznek. A téma ellenére (vagy pont ezért) kiderült, hogy a páros egyéni múltja is segített összehozni ezt a remek előadást.

Elvesztette közéleti jellegét?

Aki rendszeresen jár slam poetry estekre, már megszokhatta, hogy az önreflexív szövegek mellett az előadott szerzemények gyakran tartalmaznak közéleti, politikai, társadalmi és társadalomkritikai utalásokat, hol kifejezetten szellemesen, hol unalmasan. Ezen az estén egyetlen szöveg sem borult el a már unalmassá vált Orbán-Jobbik-Habony Árpád-tengelyen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közéletet hanyagolták volna, sőt. Sajnos van miről beszélni. A Frontális törióra (Somogyi Tibor, Asbóth Balázs) világtörténelmi példákkal és párhuzamokkal kifejezetten intelligens szövegben mutatta be az elhanyagolt oktatásügy időzített bombáját, anélkül, hogy beleesett volna a közhelyek csapdájába.

Sokan beleesnek annak a hibájába, hogy a slamet a színpadon elhangzó szövegekre korlátozzák, és nem foglalkoznak az építőjellegű vonzataival, mint a személyes fejlődés, közösségformáló jelleg. Életekkel ezelőtt, kezdő koromban, még meglehetősen szűk látókörrel rendelkezve csodálkoztam azon, hogy egy színpadon, egy csapatban, egymás mellett slammel a Magyar Nemzet és a Népszabadság újságírója, azaz a Csion bölcsei csapatot alkotó Csider István Zoltán és Pion István. Sőt, amikor világossá vált számomra, hogy a két publicista ráadásul jó barátként alkot kiváló párost, radikális állásponttal záruló vitát kezdeményeztem magammal: az egymással szemben álló pártok jobb, ha privátban intézik el a szarságaikat, takarodjon ki a politika a mindennapjainkból, mi pedig tekintsünk egymásra emberként, politikai oldaltól függetlenül. Csionék szövege pont erről szólt. Olyan jól sikerült a fent említett kitakarodás, hogy helyét spleenbe csomagolt közöny vette át, aminek eredményeképpen mindenki kussolt. Nem mellesleg saját kötettel rendelkező költőkről van szó, úgyhogy a két úriember több helyen az irodalmi nyelvezet segítségével mutatott rá, hogy mekkora nihil uralkodik kis hazánkban. Szerettem volna vitatkozni velük, de sajnos nem találtam fogást az érveiken.

20160503_1354

A harmadik, közéleti témából felkészült csapattól erősen szubjektív, relativizáló sorok következtek: számomra az este egyik legnagyobb meglepetését a The Great MothaFata (Nagy Gábor és Fata Dániel) okozta. Nagy Gábor slames pályafutását a kezdetek óta követem, és az azóta kultikussá váló, Százhalombattán rendezett, általában masszív atomvillanásokba torkolló Mikulás slamek sem kerültek ki a látókörömből. Sokan építő jelleggel kritizáltuk az előadását, ami gyakran az egyébként egészen rendben lévő szövegeinek a rovására ment. A legnagyobb örömömre a slamhez újra visszatérő Fata Danival kiegészülve óriási fejlődést vehettünk észre nála: a színvonalas előadásukon meglátszott a belefektetett munka. Ez számomra újabb bizonyítéka annak, hogy a slam nem ér véget a színpadon. Ha foglalkozunk vele, akkor segít kilépni a komfortzónánkból, ami a személyes fejlődés egyik kulcsa. A szövegben a mélytorkos örömszerzés és a Titanic katasztrófája állt párhuzamban a jelenlegi társadalmi és politikai helyzettel. Kiváló volt, bár az éneklés kicsit túlzónak hatott.

Kötelező oltás

Az este másik észrevehető motívuma, hogy több előadásnak is szerves része volt a szcénán belüli jellegzetes személyek kifigurázása, utalás a zsűrire vagy korábbi produkciókra. A Harmadik vonal (Szén Benjamin, Orosz Tamás, Munding Márton) egy kisebb fajta oltáscunamival indított: kíméletlenül karikírozták Molnár Pétert és az előválogatón nemzetközi békehadtestet felvonultató csapatát, a Csion jellegzetes stílusát, de a Bla Bla Baal két zseniális bohócát is. Néhol szinte bántónak éreztem az utalásokat, viszont az is igaz, hogy aki közszerepel és jelenséggé válik, annak bírnia kell, ha viccet csinálnak belőle. Előadásukban többször elhangzott öndefinitív jelleggel a „trash” kifejezés. A buli utáni afterezés alkalmával oda is súgtam nekik, hogy azt majd a befogadók döntik el, hogy a produkció a trash vagy az „ez csak simán szar” kategória része-e. Mint tudjuk, a szcéna már tartalmaz egy trashelemekkel kiválóan operáló csapatot, a Standard hibát. A Harmadik vonal szerencséje az őszinteségében rejlik: pofátlan kis rohadékok, de vállalják, és kifejezetten jól áll nekik.

Ha már, akkor semmiképpen sem mehetünk el a Waldoma mellett: előadásukat a konferanszié zsűri általi pontoztatásával kezdték, ami után következett néhány csapat szellemes kifigurázása. Kedvencem, amikor a Relationshitre gondolnak: „Helyben sütött pékáru / Spárban jobb / Cricket gyújtó a rágópultról / Spárban jobb”. Hlinyánszky Doma és Macsuka Patrik javában a gimnáziumi éveiket próbálják túlélni, de ettől még nem vakok: előadásukban sajátos valóságukat prezentálták, és a szöveg második felében sem küzdöttek a felnőtté válással. Szimplán közölték, hogy a helyzet szar.

Relationshit

A babérkoszorú birtokosai

A slam egy verseny, úgyhogy az este végével közeledett a legizgalmasabb rész! Dobpergés, összesítés, várakozás, majd… A zsűri különdíját a Relationshit kapta: Ferencz Rebeka és a kiváló rapper, Sára Gergely „Gege” alkotta a csapatot. Szövegük az emberi fejlődést mutatta be, sőt, néhányan talán meg is döbbentek, amikor a közönséget hímivarsejtekkel azonosították. Jogos, végülis mindenki így indul. Az előadás számos tipikus elemet tartalmazott, menza, gimnázium, bulizás, a gimis párkapcsolatok problémája. A felnőttkor nehézségein át eljutottunk a társadalmi kérdésekig is. A tipikus téma ellenére nem volt unalmas a szöveg, a nyelvi játékok és a szituációk őszinte bemutatása vitte előre az előadást. A közönségdíj szavazategyenlőség miatt két csapaté lett. A Warhol Európában (Lukács Gergely, D. Nagy Bence) volt az egyik díjazott – a fiúk tagadással vezették be szövegüket, majd beszéltek vidékről, nőkről, más slamekről. A másik közönségdíjas csapat az Im-Mazsolák (Fazekas Csaba, Fazekas Viktor) apa-fiú párosa lett. Az oda-vissza pattogó sorokkal kidolgozott szöveg a két különböző nézőpontból megélt családi események köré épült. A felénél az előadás számomra kezdett egyhangúvá válni, azonban az utolsó negyedben váratlanul mélyre temetett családi konfliktusok kerültek felszínre. Minimum becsülendő (és sok család számára talán irigylésre méltó is), hogy ki merik mondani, tudomást vesznek róla. Bátrak, hogy vállalták.

A harmadik helyet a korábban említett Csion bölcsei szerezték meg 27,9 pont birtokában. A képzeletbeli dobogó második helyére a tavalyi bajnokok, a FO-CI tagjai, azaz Horváth Kristóf „Színész Bob” és Tunyogi Imre állhattak 28,2 ponttal. A legfőbb benyomásom velük kapcsolatban, hogy előadásuk közben játszanak. Tét nélkül. Mindezt koncepcióval, együttműködve, kiabálva, hatást gyakorolva, profin. De a lényeg az, hogy játszanak – talán kevésbé komolyan véve az egészet. Súlyosabbat vártam tőlük, hiszen nagy pályán mozognak és nem kezdők. A végén jött egy rövid előretekintés, miszerint sétálnak a jövő sivatagában, ahol egykor a Trafó állt: „Levelek vagyunk a sivatagban”. Szép.

20160503_1652

„Csak nyerjék meg, csak rohadtul nyerjék meg!”– gondoltam, miközben próbáltam valamit jegyzetelni a Bla Bla Baal csapatáról, de esélytelen volt negyed pillantásoknál többet figyelni a jegyzetfüzetemre Tengler Gergely „Napherceg” és Tatai Gergő „Holdkobold” előadása közben. A két Pécs-környéki slammer egészen egyedi stílust képvisel. Néhol egymásra dobált szavak alkotják a szöveget, néhol hallhatunk teljes mondatokat, ahol a nyelvi játékok legalább olyan fontosak, mint a szöveg jelentéstartalma. Kiabálnak, színészkednek, csendben vannak, játszanak és folyamatosan fenntartják a figyelmet. Az előadás erős, miközben öncélúságnak nyoma sincs. Piros bohócorral mentek fel a színpadra, a közönség egy tagja meg is jegyezte, hogy „nincs kellékhasználat!” Indiana erre kifejtette, hogy nem számít kelléknek, amit a versenyzők a privát életükben is vállalnának, amivel kimennének az utcára. Ha valaki egy kicsit is ismeri a Bla Bla Baal tagjait, akkor biztos lehet abban, hogy a két srác úgy is végigsétál Pécs főutcáján, hogy kizárólag egy piros bohócorrot visel. A helyezést egytized döntötte el: 28,3 ponttal a 2016-os Országos Team Slam Bajnok a Bla Bla Baal.

blablabál2

Hogyan tovább?

A figyelmes slamrajongók észrevehették, hogy a versenyzők között nem olvashattuk a Standard Hiba nevét. A srácok a mostani bajnokságon gálajelleggel működtek: a szünet után közel tízperces műsorban egy olyan történetet mutattak be, amelynek egyes részei a nagy számok törvénye alapján akár még igazak is lehetnek: Átlag József rövid történetét, aki egyik pillanatról a másikra arra ébred, hogy Slammanné válva vidékről Budapestre érkezik, majd megízleli a „szlemmerséget”. Miközben hallgattam és néztem a srácokat, azon agyaltam, hogy most vajon hány ember gondolja magát Átlag József helyébe, aki megpróbálta ugyan a „szlemmerkedést”, de nem ment neki. Sőt, a produkció elment egészen eddig a pontig: „Barátsággá és mozgalommá hazudtunk egy mikrofont”.

Hol a határ, mi a slam? Az már, amikor a buszon random papírdarabokra elkezdünk sorokat jegyzetelni az esti klubra, vagy éppen kitartó munkával hosszú órák/napok alatt megírjuk a szöveget? És azok a délelőttbe nyúló hajnalok még, amelyek miatt kívülről tudjuk a Kakas egész heti italakcióit? Az már, amikor gyakorlottabb slammerek szabadidejükben szívesen segítenek a hozzájuk fordulók szövegeivel kapcsolatban? Az még, amikor a műfajra különböző nézőpontokból tekintve folyik a diskurzus a továbbiakról? A slam fejlődik. Minden hónapban teltházas estek az Anker’tben, rendszeres vidéki rendezvények. Sőt, márciusban az autentikus Hadik Kávéházban a Whitman fiúk által szervezett Vadászszezon is elindult, ami nyilvánvalóan a színvonal emelkedését jelzi. Itt már nincs szükség külső segítségre, külső felhajtásra, a „hivatalos” irodalmi kánon vagy a kritikusok jóváhagyására. A slam poetry önjáró lett. Kérdés csupán, hogy hova tart. A fentieket végiggondolva nincs ok aggodalomra.

20160503_1852

Ásványvíz nem volt, a poharak alján szénsavmentes sör annál inkább. Most már mindegy, jó lesz a csapvíz is, csak lassan fel kéne kelni. Kulcscsörgés, egy kapucnis alak veregeti meg a vállam. Nyoma sincs rajta az elmúlt este ünneplésének, pedig helyezését lenne miért boldognak lennie. „Csak zuhanyozni akarok nálatok egyet. Megyek tanítani”. Tanítani. Szerintem ez még slam.

IV. Országos Team Slam Poetry Bajnokság Döntő, Budapest, Trafó House, 2016. május 3.

A fotókat Pereszlényi Erika és Bokor Krisztián készítette.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum