KULTer.hu - Meseország benyújtja a számlát
72911
post-template-default,single,single-post,postid-72911,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Meseország benyújtja a számlát

Lev Grossman: A varázslókirály

Fillory királyai és királynői nyúlra vadásznak, nem is akármilyenre, hanem a Látó Nyúlra, arra az állatra, amelyik tudja a jövőt. Eltekintve attól az egyetlen kósza gondolat erejéig előkerülő apróságtól, hogy hogyan lehet elkapni egy olyan prédát, amelyik a jövőbe lát, a hajtóvadászat kezdetben jó hangulatban telik, egészen addig, amíg sikerrel járt hőseink utol nem érik zsákmányukat és fel nem teszik neki a kérdést: „mit látsz, he?” És akkor a vadnyúl „kivillantotta hatalmas, narancssárga metszőfogait”, majd reszelős hangon azt csikorogta: „Halált!”

A varázslókirály nyitánya megadja a baljós alaphangot Lev Grossman trilógiájának középső darabjához, miközben egyetlen epizódba sűríti a szöveg hatásmechanizmusának leglényegét. A klasszikus fantasy (ál)naiv idilljét egyik oldalról a szereplők frivol cinizmusa („Ez a hely úgy el van varázsolva, mint az állat!” – kurjantja a főszereplő Quentin vadászat közben), a másikról a horror pőre brutalitása kezdi el felülírni, eljutva ahhoz az egyedi kevert hangnemhez, amit a széria egyik fő ismertetőjegyének is tekinthetünk. Az efféle műfajrevízió persze egyáltalán nem újsütetű fejlemény a fantasy történetében, hiszen mind az ironikus újragondolásoknak, mind pedig az egyre inkább fősodratúvá váló karcos brutalitásnak bőséggel megvannak a maga előzményei, Michael Moorcock regényeinek szatirikus-parodisztikus felhangjaitól Stephen R. Donaldson keserű intellektusán át Mary Gentle beles-véres orkeposzáig. Viszont Lev Grossman intézményi pozíciója markánsan eltér mind az említett írókétól, mind pedig az olyan szerzőkétől, akiket az utóbbi évtizedekben hozzá hasonlóan a fantasztikus műfajok megújítójaként – rosszízű vertikális elgondolásban: „felemelőjeként” – ünnepelt a szakma. Míg a munkáikban a Grossmanével sok szempontból rokon poétikát (cselekményközpontú, ugyanakkor a modernista elbeszélői fogásokat bátran használó szövegalkotás, sűrű kulturális utalásháló) megvalósító Neil Gaiman vagy Dan Simmons egyértelműen a „zsánergettó” határain belül kezdték pályájukat – Gaiman képregényíróként, Simmons horrorszerzőként debütált még a nyolcvanas években –, a Yale-en és a Harvardon diplomázott, presztízslapok (The New York Times, Village Voice, The Wall Street Journal) sztárpublicistájaként és kritikusaként is ismert Grossman mintegy „kívülről” érkezve formálta át a fantasybe oltott nevelődésregény műfaját.

9200000053091485

Grossman esetében ez a kulturális háttér túlmutat azon, hogy az irodalmi gettók logikáját fenntartva csámcsogjunk a szerző pályaképén, és persze azon is, hogy a vele készült interjúkban C. S. Lewis és Rowling neve mellett Virginia Woolf vagy William Faulkner is gyakran felbukkan. A varázslók-trilógia sikere ugyanis nem elsősorban annak köszönhető, hogy Grossman mennyire egyedi kritikai szemléletmóddal nyúlt a hagyományos zsánermintákhoz (bár ez sem elhanyagolható szempont), hanem hogy mindezt sikerrel egyeztette össze a fiatal, fehér amerikai felső középosztály és értelmiség mindennapos élettapasztalatával. Bret Easton Ellis campus-regényeinek nihilje gyűri itt maga alá mindazt, ami az új évezred elejére a fantasy idealizmusából még megmaradt, és ennek köszönhetően Grossman nem is elégszik meg annyival, hogy kifiguráz néhány unásig ismert toposzt: az Y-generáció olykor nem is tudatosított privilégiumai és az ezekből fakadó túlzott elvárásai a világgal szemben éppoly fontos tárgyai A varázslók és A varázslókirály kultúrakritikájának, mint a Fillory tarkabarka vadászmezőin ugrabugráló, annyira mégsem aranyos tapsifülesek.

Ha az első kötet az elvárásokról szólt – mi „jár” hőseinknek egy elit (varázsló)egyetem elvégzése után –, akkor A varázslókirály az áldozathozatal regénye. Hiába foglalta el barátaival Quentin a Narniáról mintázott mesevilág trónját az első kötet végén, hatalmukkal nem csupán felelősség jár, de idővel a siker árát is meg kell fizetniük. Amellett, hogy A varázslókirály tovább bővíti és mélyíti az előzményben megismert mitológiát – leplezetlen antropológiai érdeklődéssel adva újabb folklórmonstrumokat és kegyetlen kisisteneket az eddigi szereplőgárdához, egyúttal lovecrafti magyarázatot nyújtva a mágia eredetére –, egy párhuzamos cselekményszálban ellenpontozza is az uralkodóvá lett aranyifjak történetét.

Az első kötetben megismert Julia az a figura, aki korábban lemorzsolódott a társaságból: a többiekkel ellentétben őt nem vették fel a varázslóiskolába, és A varázslókirály flashbackjeiből derül rá fény, hogyan tanulta ki mégis a mágia mesterségét és bukkanhatott fel beavatottként az előző kötet zárlatában. A főszereplők ilyesfajta megduplázásával Grossman két markánsan eltérő életutat és ezzel együtt a mágiához fűződő két ellentétes viszonyulási módot vázol fel: míg a hivatalos intézményrendszer kebelében kikupálódott Quentin állandó elégedetlensége és bizonyos mértékű bizonytalansága ellenére is szinte egyenes úton jutott el a trónszékig, addig Julia kényszerből lett outsider, aki számkivetett szubkultúrák bizarr szeánszain kénytelen végigküzdeni magát azért, hogy végül ugyanoda jusson, mint nála sikeresebb társai. Ebben a két párhuzamos életútban nem nehéz ráismerni a legitim és illegitim kulturális formák szembeállítására. A kétféle mágiahasználati módot könnyen megfeleltethetjük az underground és fősodorbeli kultúrához kötődő intézményi és esztétikai sajátosságoknak, egyik oldalon áll az alulról, csetszobákban és házibulikban szerveződő, szinte törzsi közösség, a másikon a sikeres felvételik, vizsgák és egyéb próbatételek látszólag fix kimenetellel kecsegtető, erősen szabályozott világa.

Lev Grossman, author of The Magicians trilogy

Mindebből az is következik, hogy mint számos elődjénél, a mágiahasználat Grossmannál is a hatalomhoz és a kultúrához való hozzáférés szimbóluma, hősei egyik kezükkel bűvös kézjeleket rajzolnak, a másikkal az emberi kultúra természetet taglaló adatbázisaiban szörfölnek. Innen nézve nem csupán az bír erős társadalomkritikai éllel, hogy az első két kötet legtehetségesebb varázslótanoncai egyaránt tragikus sorsú fiatal nők, akiknek férfitársaiknál jóval nagyobb áldozatokat kell hozniuk ahhoz, hogy érvényesülhessenek a mesevilágban, de a „gyarmatosítás” vissza-visszatérő motívuma is figyelmet érdemel. Quentin és barátai előbb felszabadítóként érkeznek Fillory-be, hogy ezután uralkodóként fogalmazzák meg elvárásaikat meseországgal szemben – arisztokratikus hajtóvadászokat, adókat és persze ugyanazt a nagy kalandot, amit évszázadokkal korábban mondjuk a brit birodalom felfedezői vártak a misztikus, ismeretlen vidékektől. Fillory a hatalmat, a kultúrát vagy egyszerűen csak legnagyobb álmainkat szimbolizálja – A varázslókirály mesteri parabolája épp arra emlékeztet, hogy gyarmat és uralkodó közt ez a viszony szükségszerűen kétirányú, és minden beteljesült törekvésnek megvan a maga ára. „Fillory nem kér sokat, ugye?” – olvasható a kérdés az egyik párbeszédben, és a válasz egyben olvasható a trilógia tételmondataként is: „Fillory mindent kér.”

Lev Grossman: A varázslókirály, fordította Sámi László, Agave Könyvek, Budapest, 2015.

Sepsi László

szerző: Sepsi László
honlap e-mail
Sepsi László 1985-ben született Szolnokon, író, filmkritikus, a „Prizma” filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és az amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek közt a Filmvilág, a Magyar Narancs, a Kalligram, a 2000, a Mozgó Világ, az Eső lapjain és a Műút portálon jelentek meg. Legutóbbi kötete, a Pinky 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum