KULTer.hu - Nyugaton a helyzet
76072
post-template-default,single,single-post,postid-76072,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nyugaton a helyzet

15. Velencei Építészeti Biennálé

Jelentés a frontról cím alatt foglalta össze gondolatait az építészet mai feladatáról és szerepéről a 15. Velencei Építészeti Biennálé főkurátora, Alejandro Aravena. A kommunikációs kampány fő vizuális eleme egy sivatagos tájban létrára kapaszkodó, onnan szemlélődő nőalak (hogy ki ő, s miért áll ott, kérlek, nézz utána, kedves olvasó). Idén az építészet nem a csúcshódításról, a kacsalábon forgó irodaházakról, s nem is légvárakról kíván szólni, hanem a hétköznapi kihívásokról, azok megoldásáról. Idén nem a művészeké, hanem a kőműveseké, az egyéni teljesítmények helyett a közösségeké a főszerep.

Aravena arra hívta a résztvevő országokat is, hogy a közösségért aktívan tevékenykedő, a világ történéseire érzékenyen reagáló példákat, problémákat és megoldásokat hozzanak Velencébe az egymástól tanulás jegyében. A rengeteg pénzből anyagba öntött fantasztikus álmok, az ember által alkotott technológia hübriszének emlékművei helyett apró gesztusokat, hétköznapi példákat gyűjtött össze a világ minden részéről, s arra biztatta a művészeket, csatlakozzanak hozzá.

aravena3

Az ezredforduló utáni időszak, a gazdasági válság, a világban elszaporodó gondok-bajok, illetve ezek fokozott, sőt felfokozott hatása Nyugaton, úgy tűnik, újrapozicionálja az építészetet, az építészet (régi-)új definícióját formálja meg épp. Ha kissé cinikus akar lenni az ember, azt gondolja-mondja, az építésztársadalom kényszerből, pénz, megbízás híján vált környezettudatossá, szociálisan érzékennyé, kezdett el felelősséggel gondolkozni a természetet, az embert kerülgető veszélyekről. A chilei Aravena azok közé tartozik, akik hitelesen tudják képviselni a ma egyébként trendivé vált attitűdöt, hisz hazájában szociális lakhatási programokon dolgozott már jóval azelőtt, hogy a Nyugatot elkezdte volna piszkálni a lelkiismeret. Mikor aztán az Atlanti-óceán partjáról tanácstalanul, fejvakargatva kezdtek szétpislogni a világban az építőművészek, hogy ugyan mihez is kezdjenek mostan magukkal, hirtelen érdekessé váltak az olyan példák, mint Aravena. Idén meg is kapta a két lehető legmagasabb szintű megerősítést: a biennálé főkurátorságát (amely poszton tavaly óta dolgozik) és a Pritzker-díjat.

aravena6

Ami a velencei munkát illeti, a tavalyi képzőművészeti seregszemle főigazgatója, Okwui Enwezor fonalát vette fel: a Nyugat számára a nem is olyan rég még lenézett, lebecsült „harmadik világból” szállít tudást, mutat fel példákat emberségből, vitézségből.

Így hát most mindenki szociálisan nagyon érzékeny, együtt érző, mindenki maga a megtestesült fenntartható fejlődés, környezettudatosság, újrahasznosítás… Nem tehetek róla, nem tudok cinizmus nélkül nézni magunkra, ahogy most rettenetesen empátikusssan, tolleránsssan (tessenek folytatni) szeretjük, becsüljük olyan nagyon azokat, akikből olyan kényelmesen megélünk, akik biztosítják a jólétünket. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez is a kolonializmus folytatása más eszközökkel. Ha nem volna a válság, ha továbbra is szórhatnánk zavartalanul a pénzt, ha fogyaszthatnánk kedvünkre, vajon elővenne-e a rossz lelkiismeret? Bocs.

aravena4

Az egyébként rettenetesen sármos, sztárallűröktől mentes Aravena valóban hiteles figura, ő menti meg a helyzetet. Ha nem ő, vagy egy hozzá hasonló cévével rendelkező kollégája áll elő az idei programmal, fennállhatott volna a trendérzékeny póz gyanúja… Csakhát mindez mégiscsak a biennálén, a nyugati kultúra öntömjénezésének egyik legpatinásabb intézményében történik. Nota bene, az is vicces volt azért, hogy a helyi entellektüelek az off-spiritusz szellemében hirdettek például poetry slamet (szmájli), ahol talpig fekete H&M-ben jelent meg mindenki (a cikkírót is beleértve – szmájli), mert a fekete az olyan az olyan ellenkultúrás, ugye. Pfff, tessék valahogy kikeveredni ebből a csapdából…

No de próbáljunk meg a (felmentő) cinikus kétely, önirónia nélkül vetni egy pillantást a velencei tájra 2016 tavaszutóján, nyárelőjén! Tényleg szinte se híre, se hamva a korábbi évek hájpjának, a biennálé aurája átterjedt az egész városra, sehol a nagy sztárparádé; az idén elhunyt Zaha Hadidra emlékezés persze szinte kötelességnek mondható, de ez a kiállítás is igen szerény, visszafogott, szimpatikus, hogy nem igyekszik kufárkodni a halállal.

aravena2

Az Aravena által összerakott anyag (bár csak egy részét láttam) a fent vázolt vonalon mozog tehát, teremről teremre sorjáznak az építészeti példák a közösség erejére, arra, hogy az emberek, ha összefognak, a legnehezebb szituációkra is találnak megoldást. A sivatagtól a favelláig nincs az a reménytelennek látszó helyzet, amit közös akarattal ne lehetne valahogy kezelhetővé tenni, nincs az a borzalmas tér, amit ne lehetne lakhatóvá-élhetővé tenni. A kényszer szülte lelemény a legképtelenebb helyzetekben is talál megoldást, az emberi közösségek így vagy úgy, de mindig létrehozzák maguk számára az elérhető anyagi és erőforrásokból megvalósítható épített tereket (e gondolat talán leggyengébb láncszemei azok a látványos struktúrák, amelyek a tavalyi mustra installációs elemeit dolgozzák fel, de pusztán dekoratív céllal). És ehhez nem kell Állam, nem kell Hatalom, nem kell Pénz, csak két dolgos kéz. Apropó Hatalom: a hatalom és az építészet viszonyára itt áll a lehető legradikálisabb, legelborzasztóbb példa: a náci haláltáborok építészete. A csupa fehér installáció egy olyan projektet mutat be, amely az építészeten keresztül szolgáltat letagadhatatlan bizonyítékokat a holokausztra.

aravena.auschwitz

A nemzeti pavilonokat járva próbálom hát félretolni a cinizmust, a keserű öniróniát, és örülni annak, hogy szinte mindenki olyan példát keresett a maga háza táján, ami arra megerősítés, hogy mindenhol él az az attitűd, amit Aravena bemutat és képvisel. Ebbe a vonalba remekül simul be az Aektivátorok (Aectivators) címet viselő magyar kiállítás, egy kisvárosi, egri történet, egy abszolút hétköznapi história két fiatal építészről (Fábián Gáborról és Fajcsák Dénesről), egy használaton kívüli, leromlott ingatlan újjászületéséről. Ami nemcsak a közösségi összefogás erejét mutatja fel szerényen, öntömjénezéstől mentesen, de arra is példa, hogy az építészet azon túl, hogy tereket hoz létre, közösségeket is teremt (az előző magyar projekt is egy hasonlóval próbálkozott a kalákamozgalom bemutatási kísérletével, de ott nem sikerült igazán átvinni az üzenetet, azt hiszem, most erre nagyobb az esély).

magyar1

A hollandok a békefenntartó missziók hírekből rendre kimaradó újjáépítési, építészeti aktivitását választották, a németek és az osztrákok a bevándorlók városképre, városi terekre gyakorolt hatását, a migráció problémájának szerteágazó építészeti vetületeit igyekeztek listázni. Apropó osztrákok: az újrahasznosítás, környezettudatosság satöbbi jegyében pörgő mustra azért csak leleplezi magát olykor (csak megszólal a cinizmuscsengő): például azzal az új trenddel, amit a három éve nyertes Angola vezetett be, miszerint egyes helyszíneken, mint például az osztrákoknál, hegyekben állnak elvihető papírnyomatok. A biennáléturista (lesz belőlük párszázezer idén is) a – minden bizonnyal újrahasznosított, de akkor is – papírtekercsekről ismerszik meg.

holland

Az orosz pavilon mindig érdekes helyzetet teremt, most sincs másként, amikor az egykori moszkvai vásárváros rehabilitációjának, új tartalmakkal, új jelentésekkel való megtöltésén dolgozó projektet ismerhetjük meg. A felső szinten gyönyörű körpanorámás vetítés, az oldalsó terekben a megszülető új funkciók, az alsó teremben pedig, akár egy régészeti múzeumban, a múlt relikviái, kulturális archeológia. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az újjászülető tér, a biztató, lelkesítő jelen alatti múlthoz való viszony artikulálásában nem látok semmi (ironikus, tragikus) távolságtartást, semmi kritikus relativizálást, annál inkább a birodalmi nagy múlt apoteózisát, de legalábbis Történelemmé formálását, pont mintha egy ókori római/görög múzeumban járnék, melynek feladata a jelen kulturális identitásának megalapozása, az önazonosság, a kohézió múlt általi megerősítése. Biztos a sajátos közép-európai perspektíva, tapasztalat nyomaszt.

orosz2

Japán, Venezuela, Brazília a közösségi önszerveződés magyarral rokonítható helyzeteit hozza, csakúgy, mint az Arany Oroszlánt érő spanyol kiállítás, ami az egyik kedvencünk volt már készültében is. Egyébként több ponton rokon az egrivel, amikor olyan történeteket mutat be, amelyekben a helyi közösségi identitások erősítését szolgálja a múlt maradványainak újrahasznosuló megóvása a nagyzoló gesztusok, a nagyképű, hamis múltgyártás helyett. Mosolyt csalt szám sarkába, mikor az egyik teremben nem csak hogy a miénkhez hasonló szituációban találkozhattunk a résztvevők személyes történeteivel, de még a madarak is úgy csicseregnek, mint minálunk. Ez nem a globalizáció, a konzumvilág uniformizmusa, hanem a valami közös emberi gesztus tanulsága.

A cinikus én giccset kiállt (sustorog a kisördög), miközben a kedvenc kávézóban, ahol írok, Michel Jackson nagy posztkoloniálhumanista himnusza dübörög épp, a They Don’t Care About Us. Muszáj, tényleg muszáj azzal a szinte patetikus záró gondolattal kilépni a valós és a virtuális séta teréből, hogy az emberi akarat nem csak rombolni, hanem építeni, jobbítani is tudja a világot…

A 15. Velencei Építészeti Biennálé kiállításai Olaszországban, Velencében láthatóak 2016. november 27-ig.

A fotókat a szerző készítette.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2017. máj. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum