KULTer.hu - „Olyan, mint a kutyafejű macska, vagy mi”
75302
post-template-default,single,single-post,postid-75302,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Olyan, mint a kutyafejű macska, vagy mi”

Interjú Orcsik Rolanddal

Orcsik Roland számos poétikai hagyományból szervesen építkező, az emlékezés mellett aktuális problémákat is feszegető Harmadolás című kötete igazi lírai bőségtál a befogadó számára. Az összetevők értelmezéséhez a szerző nyújt segítséget, de szóba kerül Orcsik hamarosan megjelenő első regénye is.

KULTer.hu: A kötet címére vonatkozó kérdéseket látszólag a fülszöveg meg is válaszolja: „A kötet szerkesztés az utolsó pillanatban átalakítottam. Meghatároztam a nyitó és a záró darabot, majd följegyeztem cetlikre a többi költemény címét. A papírlapokat szétterítettem a konyhaasztalon. Hunyt szemmel harmadoltam.” Kíváncsi lennék azonban az eredeti koncepcióra, s hogy végül mi volt az a mozzanat, ami erre az avantgárd hatást mutató játékra sarkallt?

Az eredeti koncepció hasonló felosztásra épült, mint a Mahler-kötet, ezúttal a Tisza-motívum folyt volna bele minden ciklusba, amelyeket tematikai, hangulati egységekre osztottam. Alapvetően az is zavart, hogy túl sok ciklus született, ha jól emlékszem, összesen hetet gyúrtam össze. A sok ciklus a kelleténél többször fölöslegesen akasztotta volna meg az olvasást. Szeretem, ha levegősek a ciklusok egy verseskötetben, ha nagyobb a terük, mert úgy rétegesebb a narratív talajuk, kidolgozottabb a motivikus rendszerük, épp ezt tette lehetetlenné a sok ciklusom, ám valahogy mégsem tudtam rávenni magam, hogy csökkentsem a számukat. A hunyt szemű harmadolás akkor jutott először eszembe, amikor megszületett a kötet címe, az eredetileg „Harmadolás hunyt szemmel”. Viszont az „irányított véletlen” avantgárd gesztusát elsőre hülyeségnek tartottam. Aztán jött Lanczkor Gábor bajtársam, aki fejemhez vágta, hogy én vagyok a hülye, ha nem próbálom ki. Végül neki és a korábbi énemnek lett igaza, örülök, hogy engedtem a csábításuknak.

ORCSIK-R_Harmadolas

KULTer.hu: Ha már itt tartunk, a versek visszatérő motívumaik és helyzeteik által mégis valamiféle egységes egészet eredményeznek kötetszinten. A formai és nyelvi játékok sokszor előtérbe kerülnek. Így mintegy játékként, félrevezetésként is értelmezhető a fülszöveg. Szándékosan teremtett költői paradoxon ez részedről?

Igen, a paradoxon izgalmas, szellemi kaland van benne. Olyan, mint a kutyafejű macska, vagy mi. Alapvetően pedig nem engedi, hogy egy eljárásmód pózzá, elviselhetetlen manírrá merevüljön. Egy szó, mint száz: nem tudnék nélküle értelmesen létezni.

KULTer.hu: A szabadversek mellett a kötött versformák használata is megjelenik a kötetben, ami a kortárs költészetben nem annyira jellemző. Honnan ered ez a kettősség? Tudatosan építed be ezeket, vagy valamiféle stílusgyakorlatokként foghatók fel?

Lehet, hogy a számomra is fontos extelepes szerzők (és utánzóik) nem élnek kötött formai megoldásokkal, ám ez nem teljesen igaz. Már a mestereik is használnak hagyományos elemeket, persze nem ez dominál náluk. Amikor én indultam a kilencvenes évek végén, állandóan azzal cukkoltak, addig nem vagyok költő, amíg nem tanulom meg a verstant. Fogtam Petrit, Sziverit, Tandorit, hogy megnézzem, mi a releváns kortárs változata a hagyományos verselésnek. Senki sem figyelmeztetett, hogy vigyázzak, ők alaposan kifacsarták a szonettcitromot. A rontott poétika finomságaira sem utaltak, figyeljük csak meg a recepciójukat, szinte sehol sem említik ennek verstani következményeit. Ilyen értelemben nem volt mesterem, támogatóm igen, ám mesterem sajnos nem. A legnagyobb formaművész az említett hármasból egyértelműen Tandori, ahogyan Esterházy írja: „a saruja szíját megoldani is méltatlanok volnánk”. Elbűvölő mondat! A költészet saru, méltóság kell a szíjának megoldásához.

A XX. századi költészet egyik legnagyobb szabadverselője, Ezra Pound pedig kőbe véste, aki nem tud kötött formában írni, az szabadverselésre is képtelen. Ez persze nem teljesen igaz, de érdemes az olasz mester esszéit olvasgatni, roppant tanulságosak. A fiatal magyar lírikusok közül ilyen szempontból Lanczkor Gábor emelkedik ki, az ő mintaképe nem véletlenül Térey János, illetve a Halotti pompa Borbély Szilárdja. Lanczkornak sikerült az, ami a magyar lírában legtöbbször oppozicionális formában artikulálódott: egészen sajátosan egyesítette a vers librét a hagyománnyal. Teremtő erő buzog benne, amit lehet utánozni, csak nem érdemes. Engem például arra sarkallt, ássam elő magamból a sajátomat. Lanczkor mellett pedig Csehy Zoltán fontos számomra, különösen a legutóbbi, bombajó verseskönyve, a Nincs hova visszamennem. Ugye, nem véletlen, hogy ők nézték át a kéziratomat a kiadás előtt? És Térey János áll nagyon közel hozzám, a Drezda-kötetét nagyon sokszor elolvastam, emlékszem, többször eszembe jutott, így szeretnék írni, ilyen vadul, mégis arisztokratikusan. Ugyanakkor számos olyan költő van, akik soha nem írtak kötött formában, vagy nagyon ritkán, s nélkülük én egészen biztosan nem léteznék, mint költő, például Domonkos István, Koncz István, Fenyvesi Ottó, Tolnai Ottó, s még sorolhatnánk. Alapvetően azok a szerzők vonzanak, akik nem egy formához ragaszkodnak, hanem saját formátumuk minél szélesebb, színesebb artikulációjához, mint mondjuk a próteuszi David Bowie, a popkultúra Weöres Sándorja.

IMG_8657

KULTer.hu: Emlegettem itt már avantgárd hatást/hagyományt, mely többször felbukkan a kötetben (Fenyőtüskék Hamvas sírjánál). Emellett számomra egyfajta újragondolt, modernizált romantikus versbeszéd is folyamatosan előtérbe került. Az utalásokat tekintve pedig Hamvas, Petőfi, Tandori név szerint is szerepelnek. Én ezt személy szerint tovább tudnám bővíteni Petrivel, helyenként Adyval. A versek mégis egyértelműen Orcsik Roland-szövegek. Hogyan sikerült ezeket az eltérő lírai beszédmódokat közös nevezőre hozni és integrálni?

Fogalmam sincs! Viccet félretéve: valójában sok hasonlóságot fedezek fel közöttük, a nagy különbségek ellenére is. Említetted a romantikát, lehet, hogy én bennük mitikus forradalmi erővonalakat érzékelek? Azt hiszem, a Harmadolás néhány versében sikerült erre ráéreznem. A fiataloknál pedig a még kötet előtt álló Molnár H. Magor nagyszabású, súlyos, mégis mesterien könnyed Óda című darabját emelném ki ilyen szempontból. Az egész költeményben érzékelhető, mindvégig tudta, mire vállalkozik. Furán hangozhat, ám a költő minden belső vívódása ellenére a végén tudja, hogy a vers, amit írt, milyen intenzitású. Tudja, nyugodtan és megingathatatlanul. Ami persze nem jelenti azt, hogy vívódásai megszűnnének, s hogy ne írna gyengébb darabokat is.

KULTer.hu: Számos kritika kiemelten kezeli a Házi feladat című szöveget. Bár talán túlzás lenne azt állítani, hogy politikai költemény, inkább egyfajta iróniával tekint a közéleti költészetre. Hogyan vélekedsz a közéleti költészet és a kortárs irodalom viszonyáról?

A mostani közéleti költészet bummja, ami azért nem robbant akkorát, mint amennyire azt elvárták, azért problémás számomra, mert hogy: miért nem merült fel korábban? Miért csak a mostani kormányzaton kell gúnyolódni? Vajon a „kétharmados” paranoia vihara és előretörése nem az előző ciklus vezetői és csinovnyikjai morális bukásának, elaljasodásának, gátlástalan rablóhadjáratának és szellemi leépülésének köszönhető? Ott miért nem várták el, hogy az írók a realista politikai szatíra eszközeivel rántsák le a leplet a király pucér ülepéről? Amíg csupán a másik morálja sértő, a saját pedig kimagyarázható, nem beszélhetünk független vagy legalábbis függetlenségre törekvő kritikáról. Alapvetően zavar, hogy Magyarországon ritkán juthat szóhoz a konstruktív ellenzék, ehelyett a lejárató kampányokra épülő dacból politizálás a divat. Másrészt pedig kötve hiszem, hogy ma Magyarországon bármelyik politikai vezető összecsinálná magát egy verstől, amelyben szélhámosnak titulálják. Ugyanakkor az is látható, hogy az egyeduralmi eszközökkel operáló hatalom kínosan ügyel az információ kontrolljára. Éppen azért, amikor a hatalom pandúrja, akarom mondani, egy miniszter azt nyilatkozza, az írók ne politizáljanak, hanem írjanak, akkor politikai lojalitást vár el az irodalomtól, magyarul kussolást. Ugyanakkor túl vagyunk már azon a határon, hogy a számomra egyébként vonzó apolitikusság függetlenséget biztosítana. Minden cselekvésforma politikai jelentést kap a jelen pillanatban. Hallgatni arany, ám Arany János nem fogta be a száját, amikor szólni kellett, és nem játszotta meg az apolitikus pózt a hatalom diktálta színjátékában. Ilyen szempontból fontos lehet a politikai költészet, ám nem kell túlértékelni a szerepét. Petri ezzel tökéletesen tisztában volt, a rendszerváltás utáni időszakban több interjújában nyilatkozik erről.

Épp most olvasom Götz Aly Hitler népállama című könyvét, amiben a szerző azt taglalja, hogy a német lakosság nagy részét nem annyira az ideológia, hanem a rabláson alapuló szociális jólét máza vonzotta a nemzetszocializmushoz. Ez pedig azért is fontos, mert nem pusztán a nácizmusra, hanem a kommunizmusra és a kapitalizmusra, valamint az illiberalis kókányolásra sem vet túl jó fényt (anélkül, hogy persze egyenlőségjelet tennék az említett irányzatok közé). Vagyis a releváns politikai költészet számomra az, amelyik ezt a kizsákmányoláson alapuló szociális csapdát is átlátja, nem pusztán a szimbolikus dimenziókkal foglalkozik. Továbbá nem járul hozzá a hisztériakeltéshez, mert hisztérikusan nem lehet a hisztéria ellen küzdeni.

11187463_10204270784430327_388048489_o

Petri az 1956 című versében azt írja: „És ami a legfontosabb: igenis lehet / erkölcsösen politizálni.” Igen, az erkölcs az alapja a hiteles politikának, Sziveri is azt nyilatkozta, etikai oldalról közelít a politikához a verseiben. S hogy mi ez az erkölcs, világos, mint a tízparancsolat. Akkor is, ha a tízparancsolatnak legalább ötven árnyalata van. Viszont, aki ma politikai költészetet akar művelni, tisztában kell lennie azzal, hogy a rendszerváltás előtti anomáliák átértékelődtek, s nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a politika ma elsősorban médiaspektákulum. Ennek működését, a posztpolitika stratégiáit is át kéne látni, nem pusztán erkölccsel foglalkozni, ami – egyetértek – mindennek az alapja.

A jó politikai vers számomra első- és utolsósorban jó vers, esztétikailag jól megkomponált vers, mint Petőfi remekműve, a Nemzeti dal. Nemrég nagy felbolydulást keltett Kemény István Búcsúlevél című költeménye. Mindenki politikai versként olvasta, szerintem félre. Mert politikai versnek kevés, elsősorban a közhelyek („nem vagyok az már, ki voltam egykor”, „Amíg élek, úton leszek”), már-már giccsesen használt motívumok („használni akarom a szívemet”) miatt. Ezért nem sikerül a romantikus tradíciót releváns módon megújítania. Ott van benne persze a kritika, ám a vers több ponton szinte már közönybe fordul, elbúcsúzik a politikai dimenziótól, s inkább egzisztenciális drámává válik. Azzá, amit Kemény legjobb és nagyszabású verseiben olyannyira szeretek, például a felejthetetlen Keresztény és középben. Csakhogy az utóbbiban nincsen közhely, s az empátia mélyebben megnyilvánul benne, elementárisabb a vers is. A Búcsúlevél ugyanakkor nem rossz költemény, ha nem politikai versként olvassuk. A recepció azonban ki volt éhezve a politikai narkóra, emiatt cuppant rá ennyire, s véleményem szerint egy más verset olvasott, nem azt, ami a papíron, illetve a képernyőn villogott előtte, a tisztelt publikum valójában a saját politikai sztereotípiáitól elégült ki.

Erre az ellentmondásra világít rá Térey János kiváló válaszverse, a Magyar közöny. Ott azonban a „népem” megszólítás kérdéses, ugyanis a vers nem reflektál arra, hogy a megszólított nem csak hogy füle botját sem mozdítja, hanem tulajdonképpen nincs is, pontosabban a vers imaginárius megszólítottja lesz. Nem világos egészen, miből, kiből áll a „nép”. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy nincsen nemzet. Viszont a költői váteszszerepet irónia nélkül nemigen lehet kezelni, ezt azonban Petri szétírta, és úgy már nem is lehetne, mert más időszakban élünk. Baka István azonban talán még folytatható ilyen szempontból, az ő szerepfelfogása nem harsány, iróniája könyörtelen, jussanak csak eszünkbe az Üzenet Új-Huligániából záró sorai, melyek Vörösmarty Szózatához mérik, és könnyűnek találják a magyar teljesítményt: „országnak ország még hazának árnyék / itt rég nem halni itt túlélni kell”. Hozzá kötném Térey darabját, aki a nemzethez, „népéhez” szól empátiával, mindenkihez, függetlenül a politikai színezettől. Ám az empátia akkor működik igazán, ha van, aki befogadja, ekkor lehetne katartikus az ereje. A politikai költészet tétje szerintem ez a katarzis. Akkor több mint költészet.

KULTer.hu: Emellett a kötetben több helyen is megjelenik a háborús emlékezés (Húgyglória). Így az ismerős helyek mellett feltűnnek ismerős eseményekre való reflexiók is. Néhol összefonódva (Ikrek, Kilátó) emlékezethelyekké avanzsálnak…

Igen, azzal, hogy az emlékezés újraírását valósítom meg. Az emlékezet s ezáltal a múlt kanonizációja mindig viszonylagos és ideologikus. A verseimben nem az emlékezetről való lemondásra, hanem a több szempontú kibontására vállalkoztam a táj, a történelem s az egyén felől. A Húgyglória szereplőjét valójában nem Dejónak hívták, ám az igaz, hogy a koszovói háború idején bevonult, s egy fémkoporsóban hozták vissza, amit nem volt szabad felnyitni. A tények agyonnyomhatják a verset, emiatt szükség van az átírásukra, az emlékezet reflektált manipulációjára. A Kilátó vers emlékműve a II. világháborúban a magyar honvédek által Tiszába lőtt zsidókra, szerbekre emlékezik. Ám ebből a kánonból hiányzik a jugoszláv partizánok által bosszúból meggyilkolt, sok esetben ártatlan magyarok, svábok és szerbek emlékezete. És azoké, akik soha semmilyen gyilkolásban, atrocitásban nem részesültek. A névteleneké. A sajátomé.

KULTer.hu: Fontos a természet, az állat és az ember viszonyrendszere is. Azonban ezek nem szerepversekben, tájversekben, puszta megszemélyesítés formájában bomlanak ki. Inkább a lírai én belső párbeszédeire engednek következtetni a szövegek, sokszor civilizációs problémákat feszegetve. Ez nem ismeretlen, a második kötetben Garfield kerül elő hasonló pozícióban. Hogyan sikerült ezt továbbépíteni a jelen kötetben?

Igen, csakhogy Garfield esetében szerepverseket írtam, azok inkább monológok, nem annyira dialógusok. A mostani kötetben a természethez, tájhoz, történelemhez, állathoz, a még beszélni nem tudó gyerekhez, a szerelemhez való viszonyt kutattam. A viszonyrendszer, a kommunikáció legtöbbször a nyelvi működés felől vizsgáltak, pedig nonverbális, irracionális jelenségek is közrejátszanak a másikkal való találkozásban, a vonzásokban és a választásokban. A költészet képes nyelvet adni annak, amit nem értünk, csupán néha érzékelünk. Ám ez a nyelv nem bontható le sémákra. A felvilágosodás egyik legnagyobb tévedése szerintem, hogy a jót a megismeréstől tette függővé. A tudomány viszont azóta sem tud választ adni egy csomó jelenségre, így a racionalizmuson alapuló művelődési etika nem lehet teljes, illetve csak rögeszmés formában, ám ebből én kösz, nem kérek. Ugyanakkor távol áll tőlem mindenféle irracionalista kultusz, csupán az értelem dominanciájának kampányát tartom impotensnek.

IMG_0314

KULTer.hu: A Harmadolás számomra azért is különösen érdekes, mert mintegy szintézisét adja korábbi köteteidnek. Örökli a Rozsdamaró utalásait és lírai beszélőjét, a Holdnak, Arccal természeti képeit és metaforáit, valamint a Mahler letöltve szerintem egyik vezérmotívumát: a folyót is. Hogyan látod te ezt a folyamatot és a kötetek egymás közti viszonyrendszerét?

Pontosan látod, csak annyit fűznék hozzá, hogy a Mahler letöltve kötetben a folyó nem vezér-, hanem mellékmotívum. Egy olyan jelenség, amely a fókuszon kívül van, ám a Harmadolásban az került előtérbe. Én is úgy éltem meg, hogy a legutóbbi kötet mintegy magában foglalja mindazokat az érzelmi, indulati, gondolati impulzusokat, amelyek már az első kötet óta fűtik a verseimet. Persze, mivel ugyanaz az ember írta őket, a fókusz és az érettség foka változott csupán. És nem utolsósorban, ahogyan színesedett az életem, újabb mozzanatok kerültek a verseimbe. Például a gyerek megszületése az egy külön élmény, amit semmihez sem tudnék hasonlítani. Azt hittem sokáig, a szerelem a csúcs, akkor is, ha az intenzitása törvényszerűen átalakul idővel. A gyerek azonban, minden nehézséggel együtt, felemelő, mindenek fölött áll. Örülök, hogy ezt is megtapasztalhattam. Akkor is, ha a neveléssel olykor bajban vagyok, főleg a következetlenségem, máskor a merevségem zavar. Remélem, nem okozok sok kárt a gyerekeim személyiségfejlődésében, hanem éppen ellenkezőleg, pozitívan hozzájárulok ahhoz. Ezt egyébként költészetem feladatának is érzem.

KULTer.hu: Ha jól értesültem, legközelebb regénnyel jelentkezel. Mi indított el a próza felé? Mi lesz a téma? Hogyan áll jelenleg ez a munka?

Immár négy éve dolgozom rajta. Idén jelenik meg az újvidéki Forum és a pesti Kalligram közös kiadásában. Valójában novellákat akartam először írni, nem regénnyel kezdeni a prózát. Korábban is próbálkoztam prózával, de nem igazán jött össze, túl hermetikus volt, túl költői. Aztán amikor megírtam az első novellát, megéreztem benne a regény lehetőségét, a kigöngyölíthető történetet. Hagytam, hogy magával ragadjon, s megírtam. Egy délvidéki kisvárosban játszódik a cselekmény. Egy napon az országban kitör a háború, pontosabban nem tör ki, csupán beharangozzák. Az emberek épp attól csavarodnak be, hogy várják, vágynak a háborúra, amely sehogy sem akar kitörni, ugyanis az ellenség sehol. Kavafisz és Coetzee kicsontozva. És akkor történni fog valami…

Papp Sándor

szerző: Papp Sándor
honlap e-mail
Papp Sándor 1986-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetem magyar-történelem szakán végzett, jelenleg doktorandusz, a KULTer.hu főmunkatársa. Az Alföld Stúdió tagja volt, kritikus. Írásai megjelentek a Debreceni Disputa, a Képírás és a Szkholion című folyóiratokban. Irodalmi kritikái mellett rendszerint zenei tárgyú írásokat is közöl.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum