KULTer.hu - Elég a maradék
76101
post-template-default,single,single-post,postid-76101,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Elég a maradék

MúzeumCafé, 2016/1.

A MúzeumCafé szerkesztősége merész és egyben teljes mértékben érthető döntést hozott, amikor az 51. lapszámmal a korábban megszokott, a képzőművészeti tárgyú magazinoknál jellegzetesen alkalmazott albumjellegű formátumot radikálisan megváltoztatva kézikönyv hatású formában tervezte újra a lapot. 

A folyóirat, legyen szó akár napilapról, hetilapról, szigorúan tematikus kulturális magazinról vagy tudományos kiadványról, ritkán változtat a külsőn, hiszen a formátum és a borító karakterisztikussága egy (jó) lap esetében brandként is működik – ami sajnos a nyomtatott periodikák történetének mai szakaszában sok esetben már csak történelem vagy álom. A vaskos kézikönyv formátuma így bizonyosan egyedivé varázsolja a lapot a hasonló profilú kiadványok között, s nem utolsósorban könnyebben forgathatóvá teszi.

muzeumcafefacebook

Az 51. szám tematikája a kulturális örökség felelősségére fókuszál, a múzeum mint intézmény interdiszciplináris kontextusait és a tudományos, illetve ismeretterjesztő beszédmódok műfaji sokféleségét kiválóan felhasználva. A Hírek rovat felvillantja azt a szerteágazó, nemcsak Budapestre, hanem a teljes országra, illetve Európára irányuló figyelmet, amely az esszékben, a tanulmányokban és a kritikákban is jellemző. Az intézményi innovációkat és a személyi változásokat tárgyaló híradások mellett kiemelt hangsúlyt kapnak a digitális gyűjtemények, illetve a kortárs társadalmi-politikai eseményekre reagáló múzeumi kezdeményezések. A rovat képanyaga és játékos tipográfiája nem a hamis szépelgés, hanem sokkal inkább a kizökkentés és a figyelemfelkeltés eszközeivel él: a radikálisan váltakozó betűméret, a balra zárt sorok és a piros szín közbeékelődése különlegessé teszik a nyitóoldalakat. A Szemle szintén a széleskörű tájékozódás lehetőségét ígéri: a négy ismertetett kiadvány között művelődéstörténeti tárgyú konferenciakötet, tematikus múzeumi képkatalógus, illetve tanulmánykötet a magyar művészet 20. század eleji történetéről egyaránt található. A lapszám végén helyet kapó Kalendárium a közelgő múzeumi eseményeket ajánlja.

A magazinjelleget erősítő rovatok mellett a lapszám tematikus hívószava, a „hagyaték” szervezi a bőséges képanyaggal kísért tanulmányokat, esszéket, interjúkat és kritikákat, a hívószó mint olyan azonban sokkal inkább a plurális megközelítés esélyét, a sokszínű jelentéstulajdonítás lehetőségét, semmint a tudományterületek átfedéseiből kitermelődő közös problémák megfogalmazását eredményezi. Az előszó összefoglalásából szemezgetve tehát a történelem hagyatéka, az épített örökség, annak pusztulási stációi, a funkciójukat vesztett vagy cserélt épületek különleges karaktere, a gyűjteménygondozás problémái, a restaurátori vagy éppen a múzeumpedagógiai munka témái mentén szerveződnek az írások – az olvasónak a feladata azonban ebből a sokféleségből a „hagyaték” jelentéseinek megkonstruálása és esetleges szintetizálása. Gréczi Emőke főszerkesztő azt is megjegyzi, hogy a megújult lap az eredeti, 2007-ben megfogalmazott koncepcióhoz képest már „nem tisztán magyar, nem feltétlenül múzeum és már csak alig magazin”, illetve: „az adott lapszámra vonatkozó központi témát ezúttal alaposabban, nagyobb felületen dolgozzuk fel”.

Tartózkodva a számonkérés teljes mértékben értelmetlen gesztusától, meg kell azonban jegyezni, hogy az a bizonyos magazinjelleg továbbra is erőteljesen jelen van a lapszám karakterében, ami mindenekelőtt ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő és ízlésformáló erőt gyakorolhat az olvasóközönségre, elsősorban az írások fogyasztható rövidsége és az igényes-bőséges képanyag eredményeként. Éppen ezért megkerülhetetlen a kérdés, hogy végeredményben ki is a lap célközönsége, pontosabban: a célközönség (egy nehezen körvonalazható, de valószínűleg széles látókörű, a tudományos trendek iránt érdeklődő, a tudást örömként is megélő értelmiségi, köztük a tanár, a könyvtáros) vajon valóban kézbe veszi-e a lapot? A történész, az irodalomtörténész, a művészettörténész, a muzeológus stb., vagyis a szaktudós, véleményem szerint azonban többet vár, mint amennyit kap, s nem azért, mert több lenne a fent körvonalazott, de mégiscsak ködös ideális olvasótól. – Egyszerűen azért maradhat hiányérzete, mert a „hagyaték” mint olyan, vagyis az emlékezéskultúra, a múzeumi hagyományok, a múlthoz való viszony (stb.) tárgyában nem olvashat olyan tudományos igényű írást a lapszámban, amelyet akár a későbbiekben felhasználhatna kutatásaiban.

1

Bizonytalan olvasói státuszomat a Hírek és a Szemle rovatokat követő két írás mindenképpen erősíti: Basics Beatrix az elsőben a betléri Andrássy-kastély képgyűjteményét, a másodikban pedig a pápai Esterházy-kastély ősgalériáját mutatja be. A nagytudású szerző sajnos majdhogynem a lehetetlenre vállalkozik – Betlér esetében monografikus terjedelmet igénylő témát kell néhány oldalba sűrítenie, ennek végeredménye egy túl sűrű felsorolás lesz, ami szükségképpen nem vet számot a képek műfaji problémáival vagy korabeli európai kontextusaival, esetleg stílustörténeti problémákkal, illetve részletesebb, akár izgalmakat is ígérő képelemzést sem kap az olvasó. A pápai portrék tanulmányozásának lezárása felvillantja a hazai (illetve a történelmi magyarországi) kastélymúzeumok kutatásában rejlő lehetőségeket, ugyanis – és ez talán Schönbrunnban és Versailles-ban sincs másként a hétköznapi látogató számára – ezek a terek mindössze a hamis nosztalgiával ékesített letűnt korok díszleteiként funkcionálnak. A befejező mondatok ezt az unalmat bontják fel a kézenfekvő kontextusok felvázolásával: „Nem szabad arról sem elfelejtkeznünk, hogy ezek az ősöket bemutató képek egy reprezentatív műfaj emlékei. A jórészt a 17. században kialakult, a családtagokat bemutató képmások egy nagyon konzervatív típust képviseltek, amely keveset változott az évszázadok során. Nem mellesleg az alkalmazott festők sem voltak mindig a legkiválóbbak, ami szintén nem szolgálta a magas minőségű művek létrejöttét.” (50.)

Hasonlóképpen bizonytalan státuszúnak érzem Csala Ildikó restaurátor írását a Szépművészeti gyűjteményében lévő Giuseppe Vermigio-képről, ami egyszerre vállalja a festő élettörténetének bemutatását, Mária Magdolna figurájának értelmezését, illetve a festmény restaurálásának mélyen technikai leírását. Nem szerencsés írásában az a megfogalmazás, miszerint a több újszövetségi nőalakból összegyúrt Mária Magdolna „a művészeknek a női princípium végleteinek, a női test szépségének képi megfogalmazására, megjelenítésére” (55.) adott lehetőséget. Nemcsak a nőkről való beszéd szókincsének reflektálatlansága, hanem annak meggyőződése is megjelenik a téma ismertetésében, miszerint a festők az egyes képtémák kiválasztásában és megalkotásában valamiféle szemiotikai értelmezést és önkifejezést is gyakoroltak volna a régiségben. A Szépművészetiben (majd) látható kép bemutatásában végeredményben csak annak a kontrasztnak a kiemelése kap hangsúlyt, hogy a közismert mezítelen ábrázolásokhoz képest Vermigio alkotásán Bűnbánó Magdolna felöltözve viszi színre a vallási extázis folyamatát.

muzeumcafefacebook1

A szépművészeti vonalat tematizáló fent nevezett írások mellett kiemelt hangsúlyt kapnak a természettudományos (pontosabban talán a természettudomány történetét elbeszélő) kiállítások módszertani problémái. Vásárhelyi Tamás a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként működő sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum által befogadott természetrajzi gyűjtemény bemutatásának nehézségeiről értekezik, illetve ismerteti az innovatív módon a lakás narratívájára (előszoba, nappali, fürdőszoba stb.) felépített kiállítást. Sajnálatosnak tartom, hogy a természettudományos gyűjtemények (amelyekről a lapszámban még máshol is van bőségesen szó) kurátorai és látogatói a természetet elsősorban bemutatni és a bemutatás által megismerni kívánják, s a tárgyi tudásszerzésre korlátozzák a téma lehetőségeit. Éppen Kazinczy neve, illetve kora tette azt kézenfekvővé, hogy a természettudomány története elbeszélhető volt és lehetne történeti antropológiai szempontból, s hogy a természet titkaival való foglalkozás a modernség előtt az ember mint olyan megismeréséről és az Istenről való gondolkodásról is szólt. A természet sokszínűségét, a teremtés nagyságát, az ember megismerőképességét és látásának specifikálódását egyszerre tematizáló wunderkammerek, illetve metszetgyűjtemények és albumok a vanitatum vanitas szerteágazó bibliai jelentései felől is értelmezhetők voltak. A cikkhez mellékelt képek kitömött baglyai vagy a lapszámban még több alkalommal is tematizált hatvani vadászmúzeum termeit díszítő agancsok mindenképpen lehetővé teszik az ilyenfajta értelemadást, ennek elmaradása azonban sokkal inkább a természet egzotikusságában rejlő idegenségét és tudományos távolságát erősítik a látogatóban.

Frazon Zsófia esszéje éppen ezt a múzeumi módszertani problémát ragadja meg, ahogyan kritika alá vonja a városligeti Mezőgazdasági Múzeum 19. századi muzeológiai eszményen alapuló, szakrális karakterű, elsősorban preparátumokat diorámákban bemutató kiállítását. Teljes mértékben egyetértek felvetésével, ugyanakkor keserűen mosolygok, amikor esszéjébe beszivárog a Liget-projekt dicsérete, ami eszerint rendkívüli lehetőség a magyarországi múzeumi kultúra megújulására és tudatos önkritikájára: „A modern múzeumtörténet egy eredetmítoszában állunk, amely könnyedén válhatna a magyarországi múzeumtörténet önreflexív feltárásának legizgalmasabb pontjává, Magyarország legnagyobb múzeumi projektjének keretében.” (151.) György Péter a hatvani múzeumi tárlatok bemutatásában hasonlóképpen számot vet a vadászati gyűjtemény abszurditásával, s nem utolsósorban problémaként jelöli meg a magyarországi vidéki múzeumok státuszát.

12891113_959618507425402_4150986188428028199_o

A „hagyaték” a szó legszorosabb értelmében a lapszám három írásában, a disputa alcímmel illetett beszélgetésben, illetve a Hagyaték alcímmel jelölt, a tartalomjegyzékben pirossal kiemelt, gazdag képanyaggal illusztrált két tanulmányban érvényesül. Dávid Ferenc és Sisa József eszmecseréjének (Ami a vége után következett – a felek az MTA Művészettörténeti Intézetének munkatársai) leadjét olvasva engem szó szerint a hideg ráz, holott azután lenyűgözően inspiráló párbeszéd zajlik majd a főúri kastélyok, illetve a városi kultúra szerteágazó hagyatékáról és szinte abszurd funkcióváltásairól. Az élőbeszédet lejegyző cikk dinamikusan teszi áthatóvá az idő jelentéseket elfedő és jelentéseket konstruáló teljesítményét, a felejtés és az emlékezés kultúráját, illetve a heterotopikus tér működésének döbbenetes példáit. Az említett összefoglaló azonban számomra csak az úgynevezett Nemzeti Várprogram viszonylag kevés kulturális hozadékkal bíró vállalkozásának kritikájaként kap értelmet: „Átépítések, széthordások, elbontások, átfestések, a díszítésektől, parkoktól, gazdasági háttértől, berendezéstől való megfosztások. A beszélgetés olyan műemléképületekről, kastélyokról, kolostorokról, zsinagógákról szól, szomorú vagy követendő példákról, amelyek (így vagy úgy) túlélték ugyan a világháborút és az azt követő évtizedeket, azonban eredeti funkciójukat mára teljesen elveszítették.” (69.) Kifejezetten félelmetes úgy olvasni Dávid Ferenc leíró mondatait a budavári karmelita kolostor funkcióváltásáról, hogy közben (real time!) a Duna felől a diplomáciai vendégek fogadására tervezett erkélyt építenek a műemléképülethez, megbontva a Pest felől látható panorámát és persze a kolostor falát: „Most zajlik az egykori budai karmelita kolostor átalakítása kormányzati épületté. Templomát már a 18. század végén színházzá alakították, most pedig a Miniszterelnökség reprezentatív terévé alakítják, s benne hatalmas képként látható lesz a karmeliták barokk főoltára, amely ma egyébként teljes pompájában áll a sárospataki Vártemplomban.” (76.) Csak kérdéseim vannak (pontosan miért is verik szét a part felőli homlokzatot? Miért van szüksége a Miniszterelnökségnek nagy M-mel egy hamis templomi térre, és akkor majd Patakról elhozzák az oltárképet?), amelyek folytonosan visszavezetnek a leadben megfogalmazott, a kommunista diktatúra sajátjaként megnevezett romboláshoz és a műemlékvédelem manapság látványosan romló folyamatához.

Bátonyi Péter, illetve Hamvay Péter tanulmányai a főúri kastélyoknak a második világháborút követő pusztulását, illetve ennek a pusztulásnak a visszafordítási lehetőségeit mérlegelik. Az archív fotók fájdalmasan dinamikus erővel mutatják meg a hajdani birtokok szépségét és a megsemmisülés gyors fázisait – biztos vagyok abban ugyanakkor, hogy rendkívül veszélyes ezeket az épületkomplexumokat és a parkokat egyedül a szépség felől szemlélni, s az elmúlt évtizedekben gyakorolt funkcionális innovációkat (kórházként, iskolaként, gyermekotthonként való hasznosításukat) csupán pusztításként szemlélni. Hiszen számos hamis nosztalgiával kecsegtető, a giccs határát súroló kastélyszálló, illetve kevés hozadékkal bíró kastélykiállítás van az országunkban. Berényi Marianna kritikája az Oroszlány melletti majki kolostor restaurált műemlékegyütteséről a fentebbi írások szempontrendszerét egyetlen helyszínre fókuszálva alkalmazza, s mutatja be a komplexum történetét, restaurálási folyamatát és jelenlegi funkcióit. Különleges kontraszt és sajátos párhuzam a fenti írásra következő tanulmány Gréczi Emőkétől, aki a Kiscelli Múzeum, vagyis a Fővárosi Képtár intézményi történetének bemutatásával az intézmény mint jelentős kortárs kiállítóhely jelenlegi helyzetére és jövőjének dilemmáira helyezi a hangsúlyt.

12378012_959618450758741_6137861459422910153_o

A MúzeumCafé Hagyaték-számának szerkesztői előszava Térey János A Legkisebb Jégkorszak című verses regényének a megidézésével zárul: „tele vagyunk tervekkel, semmi szorongás”. Nos, aki a teljes Térey-mű kontextusában, illetve a verses regény mint műfaj 19. századi története felől olvassa az idézetet (mint én), csakis szorongva tudja letenni a folyóirat legújabb, intellektuálisan tetszetős lapszámát, hiszen azt érzi, hogy a hagyaték fogalmához ilyen-olyan metonímiával kacsolódó írások reflektálatlan derűvel hisznek a múzeumi kultúra mai magyarországi gyakorlatában.

MúzeumCafé, 2016/1 (Hagyaték), 10. évfolyam, 51. szám, 990 Ft.

A fotók forrása a MúzeumCafé Facebook-oldala.

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail

Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum