KULTer.hu - Farkasháton, kígyónyelven
75518
post-template-default,single,single-post,postid-75518,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Farkasháton, kígyónyelven

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét

Andrus Kivirähk észt író Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét című regényének főhőse, Leem két korszak határán él. Az új világ hívei egyre gyarapodó számban a falvakba költöznek, hogy földművesként keressék meg – szó szoros értelemben – mindennapi kenyerüket, amelynek fogyasztása a korszerű életvitel legfőbb szimbóluma.

Mindemellett templomba járnak, és alázatosan szolgálják a nyugatról jött szerzeteseket és lovagokat, akik németül beszélnek – e nyelv ismerete a kenyérevés mellett a modern ember másik ismérve, ráadásul, főképp a lányok esetében, a társadalmi előrelépés reményével kecsegtet. Elvégre hogyan is érhetne nagyobb dicsőség egy falulakó bakfist annál, mint hogy megkívánja egy nyugatról jött „vasember”, akinek aztán gyermeket szülhet.

Ezzel szemben a régi világ hívei elvből irtóznak mindentől, ami a falu világával kapcsolatos (kiváltképp mindezek legirtózatosabbikától, a kenyértől). Ők az erdőben élnek, „igazi észtként”, és legalábbis azok közülük, akik valóban elszántan őrzik az ősök örökségét, mint a főhős, vagy nagybátyja, Vootele bácsi – még beszélik a kígyók nyelvét, melynek segedelmével (lám-Leem, akárcsak a juhász a mi népmesénkben) az erdő állataival is szót értenek. Rendre felidézik a dicső, régi időket, amikor még az Észak Sárkánya segítette a hadba menő észteket, de a mitikus jószág ma már a föld mélyén, titkos barlangjában szunyókál, és csak akkor volna lehetséges ismét előcsalogatni onnét, ha tízezernyi torok ébresztgetné kígyó nyelven.

andrus_kivirahk_az_ember_aki_beszelte_a_kigyok_nyelvet

Vannak persze, akik ez utóbbi csoport tagjait is túl modernnek, az ősök hitétől elrugaszkodottnak tartják, mint például Ülgas, a liget bölcse, aki afféle észt vulgárjediként vallja, hogy az erdő minden korhadt rönkje, kavicsa és pocsolyája eleven, és rendre arra próbálja rábírni az erdőlakókat, hogy az ő utasításai alapján végrehajtandó áldozatokkal engeszteljék ki a szellemeket, akikkel persze kizárólag ő maga tud egyedül szót érteni. Aztán akadnak olyanok is az erdőben, akik annyira közel érzik magukat a természethez, hogy egy idő után felköltöznek a fák tetejére, és óriástetvet nevelgetnek házikedvencként.

Az összecsapás e két világ között elkerülhetetlen, és a hozzá vezető utat családi tragédiák, szerelmi dráma és vérbosszú szegélyezik, mígnem a végső harcban nem csupán az erdőlakó viperák nemzetsége siet a régi világ utolsó képviselője, Leem segítségére, hanem a halottnak hitt nagyapa is, aki embercsontokból eszkábált vázon feszülő szárnyakon repdesve sújt le az ellenfélre. Ami persze még nem feltétlenül szavatolja a győzelmet.

Andrus Kivirähk regényében minden benne van, ami egy jó fantasyhez szükséges. Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét mégis attól érdekes igazán, amiben eltér a zsáner megszokott darabjaitól. Kivirähk munkája ugyanis nem csupán hagyományos fantasy regény – bár annak sem volna rossz –, hanem szatíra is, amely azt veszi górcső alá a groteszk túlzások eszköztárából bő marokkal merítve, hogy hogyan viselkedik az ember nagy társadalmi átalakulások idején. Nem nehéz ráismerni napjaink politikai retorikájának paneljeire azokban a vehemens szónoklatokban, amelyekkel a regényszereplők bizonygatják saját nézetük egyetlen üdvözítő mivoltát, kezdve az „igazi észt” életmód mibenlétét firtató fejtegetésektől a neofita hévig, amellyel a Pärtelből Peetrusszá lett falubeli fiú próbálja meggyőzni Leemet, hogy kövesse példáját, vagy éppen a zsigeri elutasításig, amelyet e térítési kísérlet a főhősből kivált. Amellett, hogy ezek a hitvitázó párbeszédek roppant mulatságosak, mókás felszínük alatt ott rejlik az a súlyos igazság is, hogy a vakhit nem ismer érveket. Ahogyan Leem mondja: „Nem tudtam Pärtellel vitatkozni, nem akartam vitatkozni vele; azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, és Pärtel legyen megint Pärtel, nem pedig Peetrus. De ő már nem Pärtel volt. Ott állt előttem, falusi ruhában, sarlóval a kezében, fontoskodó ábrázattal valami istenről meg az aratásról hadovált, és a háta mögül gúnyosan vigyorgott rám az egész világ azzal a temérdek emberrel együtt, aki nem az erdőben él, és mohón kenyeret zabál. Nekem meg nem volt másom, mint a kígyók szava. Hátat fordítottam Peetrusnak, és visszaszaladtam a fák közé.” (136.)

Andrus_Kivirähk

Kivirähk írói látásmódjának talán az az egyik legszembetűnőbb jellegzetessége, ahogyan az új világban helyüket kereső szereplők világértelmezésében felvillant egy-egy abszurd képzettársítást, és a végletekig fokozza azt. Egy alkalommal például a neki tetsző Magdaleenát követve Leem egészen a kolostorig merészkedik, hogy ott aztán Pärtel-Peetrus egyik újdonsült barátja arról panaszkodjék neki, milyen kár, hogy a falujuk „peremvidék”, ahol – Rómával ellentétben – „nem kasztrálnak senkit”, pedig az jót tesz az énekhangnak, és a lányok „meg vannak bolondulva” a gregoriánért, aminek következtében az ifjú falulakó imigyen foglalja össze a miskárolás révén elnyerhető élet értelmét: „A legjobban azt szeretném, hogy reggel szántsak, este gregoriánokat énekeljek, utána meg döngethessem a fehérnépet.” (202.) Mindez – egy rövidebb eszmefuttatást követően, amely arról szól, hogy a német nyelv fontos, mert a lovagok is azt beszélik, és „ha megtanulsz németül, akkor még az is megeshet, hogy felfogadnak szolgálónak” – végül az észtség jövőjéről szóló látomássá terebélyesedik: „mi csak nemrég jöttünk ki az erdőből, a hangunkban még benne van a vadállatok üvöltése. Én akkor is hiszek benne, hogy egyszer a mi népünkből is híres énekesek és kasztráltak emelkednek ki, akik világhírnek örvendhetnek majd. Ehhez azonban mindekelőtt a mi országunknak is el kellene jutnia odáig, hogy itt is elkezdjék kivágni a fiúk mogyoróit. Szégyen, gyalázat, mintha csak valami isten háta mögötti hely lennénk! Az egész világon csinálják ezt, csak nálunk nem!” (205.)

És még tovább lehetne sorolni a példákat arra, hogyan tart Andrus Kivirähk a kígyószavú erdőlakókról és a kenyérfaló falubeliekről szóló történettel görbe tükröt korunk közéleti kultúrája elé, amelyben a kinyilatkoztatás veszi át az érvelés helyét, a megismerés fáradsága behódol a címkézés könnyedségének, és ahol minduntalan a haladás kerékkötői néznek farkasszemet a nemzetvesztőkkel. Kivirähk szellemi hátországában ugyanis Tolkien és Jonathan Swift éppúgy megfér egymás mellett, mint ahogyan írói hangjában is mintha egyszerre szólna egy vitriolos hangú vezércikkíró és egy kellően gátlástalan stand-up komikus. Az eredmény egy jellegzetes látásmódú, egyedi hangú regény, amely a fantasy álcájában éppen korunk Közép-Európájáról vet fel nagyon is valóságos kérdéseket.

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét, fordította Kőhalmy Nóra, Typotex Kiadó, Budapest, 2015.

Haklik Norbert

szerző: Haklik Norbert
honlap e-mail
Haklik Norbert 1976-ban született Ózdon. Az ELTE Tanárképző Főiskola Karán szerzett magyar-angol szakos diplomát. Gimnazista kora óta publikál, az utóbbi években angol nyelven is. Egy gyermek édesapja. 2007 óta Csehországban, Brünnben él. A Kortárs tavaly meghirdetett kritikapályázatának első díjasa, korábban többek között Hajnóczy Péter-ösztöndíjjal, Móricz-ösztöndíjjal, Greve-díjjal ismerték el. Főbb művei: A Mennybemeneteli Iroda és más történetek (1998), Világvége Gömörlúcon – Magyar Kalendárium (2001), Big Székely Só (2006), Egy Duna-regény anatómiája (2013).

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum