KULTer.hu - Ferenczy, Káplár utolsó délibábja
76832
post-template-default,single,single-post,postid-76832,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ferenczy, Káplár utolsó délibábja

Káplár Miklós és Ferenczy Zsolt: Ó, egek!

Káplár Miklóst, a Hortobágy mibenlétét ecsetével kutató festőt sokkal jobban meg kellene becsülnünk. Legalább annyira, mint kortársainak, akik a képeire ugyan ritkán költöttek, de sokan és sok mindenért dicsérték. Néha egészen különös dolgokért.

A kiállításon is látható Káplár festménye két tanítványáról és barátjáról. Egyikük, Maghy Zoltán hagyta ránk azt az anekdotát, amelyben a képzőművészeti főiskolára járó Káplárt az igazgató, Szinyei Merse Pál állította meg a folyosón. Szinyei Merse kérdése korántsem volt olyan elegáns, mint híres festménye, a Majális, egyenesen a testsúlyát tudakolta a festőaspiránstól. A hajdúböszörményi mészárosfiú azonban nem ütközött meg ezen, lazán válaszolt, az igazgató pedig a következőképpen nyugtázta a számot: „Én már öreg festő vagyok, de 120 kilós festővel még nem találkoztam, gratulálok!”

1_Káplár Miklós - Dinnyés csendélet (balra); Ferenczy Zsolt hommage-camera obscura-felvétele egy fazék töltött káposztáról, Káplár halála kapcsán (jobbra)

Most felejtsük el, hogy Káplár Miklós 1935-ben elhunyt, felejtsük el azt a végzetes töltött káposztát, és képzeljük helyette, ahogy a festő éppen a Batthyány utca 24. felé tart. Fején szalmakalapja, hozza magával 120 kilóját és 130 évét. A gulyások és teljes gulyák előtt is tekintélyt parancsoló ember felé magasodik azoknak, akik szembe jönnek vele a Szent Anna utca irányából. Mintha subát takarna nyári zakója, egy vonallal odakanyarított alakja felett a Csokonai Színház éppen csak be tud lesni az utcába. Régen járt erre, feszélyezi az egyszerre ismerős és ismeretlen látvány. Nem érti, hogy a régi, ezerszer látott házakon miért tarkállanak rút, mindenféle színű feliratok. Nem érti, hogy miként kerülhetett a jobb oldalra az az ormótlan betonépület. Kissé szédül. De azért jön. Jön, hiszen hívták. Párhuzamos kiállítás rendeztek neki. Ecsedi István, Medgyessy és Gulyás Pál múlt századi invitációi után most Eleőd Ildikó szeretné bemutatni egy Alföldön élő mai festőnek, Ferenczy Zsoltnak.

3_Ferenczy Zsolt - Határjel I.

Benn, a galériában sem oldódhat fel, egyszerre minden még ismerősebb és ismeretlenebb lett. Alig hisz a szemeinek, mert Ferenczy Zsolt festményein úgy látja viszont az Alföldet, mint még soha: a természet színei telítettekké váltak, akár a vásári kerámiamáz árnyalatai, a mézeskalácsfigura-szerű juhászokból szörnyeteg lett, a jószágok foszforeszkálva fénylenek, a kedves kunyhók bódékká csupaszodtak, a határtalan pusztát pedig határok, kapuk szabdalják… A képíró csendben, belül birkózik a látvánnyal, és közben olyan kemény, kimért arcot vág, mint a hortobágyi pásztorok, amikor modellt ültek neki. Érzékeny, hunyorító szemei közben folyamatosan cikáznak, tekintete az idegen részleteken ugrál végig újra és újra.

5_Káplár Miklós pásztorportréi

Majd egyszer csak megállapodik a fellegeken. A hegyes, bajuszszerű csíkokon és az azokból fenyőalakban összeálló felhőcsoportokon, amiket mintha fordított karácsonyfákként fújt volna a nyári égre a Jóisten a maga szórakoztatására. Káplár a szalonnaillatú kezével megdörzsöli immár kissé mosolygó szemeit: hiszen ezek az ő felhői! Fésűfogakként akár egymásba is illeszthetné őket a sajátjaival. S most már látja, hogy a puszta lényege sem változott meg: az ég és föld aránya, az égbolt elsőbbsége, a puszta végtelen teressége, a táj vonzása megmaradt.

6_Korponai Viki videófala

Továbbhaladva Korponai Viki 21. századi dolgozó-vigadó pásztorokat megleső dokumentumfilmjei szinte megnyugtatják: mégsem enyészett el az ő rónája, mégsem szaladt világgá az összes pásztor. És akkor ezek szerint a Ferenczy-festmények lilásan nyugtalanító idegensége is csak délibáb… Szürrealizmus – kaparja elő emlékei mélyéről a nem kevésbé idegen szót, amit még Rippl-Rónainál vendégeskedve tanult. Igaz, azt nem tudja megítélni, hogy a Ferenczy-képekre ereszkedő délibáb hol ér össze a valósággal. Hogy mindez csak baljóslatokkal űzött merész képjáték vagy a természetrontás, a természetellenesség, a giccs, a végtelen parcellázása tényleg ennyire fenyegeti a vidéket (ezt egyébként pontosan valószínűleg Ferenczy sem tudja, e sorok írója biztosan nem). De az Alföld megmaradt – ezt most már biztosan látja Káplár –, és továbbra is lakják olyan emberek, akik tudják, hogy a síkság felvetett fejjel taposása, az ég fürkészése, a festmények és az állatok közelsége egyformán fontos. Ez a felismerés végre elűzi a feszültségét, otthon érzi magát.

Otthon, mint odakinn a pusztában. A Hortobágyon, amiről Káplár a zsigereiben érezte, hogy megfestésre teremtett táj. Sőt, folyamatos újrafestésre teremtett táj. Mi más is lehetne ez a vidék, amely felé, ha Debrecenből elindulunk, rögtön az első állomást Látóképnek hívják? Hol található még olyan vidék, aminek a kapuját ennyire összetett esztétikai fogalom után nevezték el?

7_Sereglet a megnyitón, jobbra Káplár Miklós - Itatás a kettős kútnál

Persze a puszta nem csak azért szemlélődésre és festésre teremtett táj, mert itt a csaplárosok úgy nevezték el a csárdáikat, mint francia képfilozófusok a könyveiket. A puszta természeténél fogva látásra kínálja fel azokat az élőlényeket és tárgyakat, amelyeket befogad. Hatalmas teret ad nekik, kitünteti, a középpontba állítja őket. Más tájakkal ellentétben a rónán a táj bármelyik lakója, eleme középpontba kerülhet. A legtöbb erdőről készített festményen a fák összeolvadnak, elvesztik a körvonalaikat; itt teljességükben mutathatják meg lombkoronájukat. A városábrázolásokban az egyszerű kunyhókat, istállókat meg se látjuk; itt érezzük a hűvösüket, szagukat, kész életterekként jelennek meg. A botjára támaszkodó pásztor a hegyvidéki tájképben csak mellékszereplő; itt hős, akinek az alakja, élete mindenkit foglalkoztat. (Hasonló különbségeket figyelhetünk meg, ha Ferenczy Zsolt síksági és egyéb – hegyvidéki, tóparti, most ki nem állított – tájképeit vetjük össze egymással.)

Ráadásul ezek a pásztorok önkéntelenül az egész népüket képviselhetik, magukba sűríthetik. Nincsenek ezzel egyedül: a táj többi részlete is kiterjedtebb jelenségeket tömörít össze. A teret adó puszta ikonná és jelképpé avatja azt, aki vagy ami képes megtelepedni rajta. Az elterülő föld és a ráboruló égbolt megsokszorozza, felszorozza mindazt, ami kettőjük közé kerül. Többek között ezért lesz a pásztorokból a magyarság jelképe, illetve ezért válhatnak egyszerű dolgok arkhéképekké: a kunyhó az otthon, a tűzhely a tűz, a gémeskút a víz szimbólumává.

8_Ferenczy Zsolt - Fekete béke (balra); Káplár Miklós - Szeptember végén (jobbra)

A puszta középpontba állító, jelentőségsokszorozó színreviteli erejét még értékesebbé teszi, hogy mindeközben egyáltalán nem torzít. Az ég, föld, illetve az emberek, állatok, épületek aránya nem borul fel. Egyszerre láthatjuk a részleteket összpontosítottan, felszorzott jelenlétükben, és láthatjuk ugyanezeknek a részleteknek a mindenséghez viszonyított helyét. Az arányok fenntartása mindenekelőtt az egeknek köszönhető. Ahogy a roppant égboltok tiszta tereikkel a pásztorok és jószágaik felé tornyosulnak, egyszerre adnak nekik kitüntetett helyet, de tudatosítják apróságukat is. Helyretesznek, kiegyensúlyoznak.

És nemcsak a földet balanszírozzák ki, hanem egyensúlyban tartják magukat is: a most kiállított festményeken egy kivételével a felhők mindenhol szimmetrikusan nyúlnak el. Káplár és Ferenczy, e felhők megbabonázottjai festették őket így. Annyira sokra tartják őket, hogy a róna egyik legelső szimbólumának, az ugyanezeket az egeket beragyogó, a puszta felett uralkodó Napnak már nem is hagynak helyet az égen. Annyi figyelmet fordítanak testvérformájú felhőikre, hogy a napkorongról is elfeledkeznek. Képeik, felhőik előtt időzve még kevésbé értem azokat, akik sem szépséget, sem izgalmat nem találnak az Alföldön. S azt hiszem, soha nem is érthetem meg őket, hiszen akik „nagy semmiként” fitymálják a pusztát, ezeket az egeket tagadják.

Káplár Miklós és Ferenczy Zsolt Ó, egek! című paralel-kiállítása a debreceni b24 Galériában látható június 10. és július 16. között. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett, továbbírt változata.)

A fotókat Czeglédi Zsolt készítette.

veress dani

szerző: veress dani
honlap e-mail
veress dani 1988-ban született Debrecenben. Történelem szakot végzett, jelenleg művészettörténet mesterképzéses és történész doktorandusz az ELTE-n. Az Apokrif folyóirat képszerkesztője, valamint a Sic Itur ad Astra szerkesztőségének tagja.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum