KULTer.hu - Mindig valaki után
76332
post-template-default,single,single-post,postid-76332,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mindig valaki után

Az Utazás-noteszből

A legvalóságosabb utazásba is vegyül valami a kitaláltból, a fantomszerűből. A teljesen idegent nem látjuk és nem értjük meg. Csak ha hozzá tudunk tenni valami ismerőst, valamit, ami váltig fontos nekünk. Mindig valaki után megyünk. Poprád, Ótátrafüred és Lubló festői vidéke igencsak marasztalt, mégis elzarándokoltunk Podolinba, a valaha szepességi szászok által alapított, a középkorban virágzó, a huszadik század elején még háromnyelvű városkába, amely ma egy csöppet érdektelen észak-szlovákiai kistelepülés lenne csupán, de nekünk ott a szívünk feldobog, mert utcáit járva egy íróóriás nyomdokaiban haladunk: az ottani piaristáknál tanult a szépen rezignált Krúdy Gyula. Harminc évvel ezelőtt Prágában Kafka és Hrabal nyomait kerestük, s bár nem voltak feliratok és múzeumok, mégis átjárta a Moldva parti várost – mert már bennünk lakozott – a kafkai kísértetiesség és a hrabali derűs reménytelenség. Tavaly nyáron ugyanitt már Kafka-pólókban jártak a vihánci turistalányok és a sörissza Hrabal is a városmárkázás része lett. Ami azelőtt csak egy elsuhanó szó, egy beszédes árnyék, egy rég elfeledett német utcanév, egy regények által megjelölt, kedves helyi érdekű kocsma volt, az most kirakattá, látványossággá, könnyen fogyasztható kultúrcuccá vált. Úgyhogy nappal csodáltam a várost, éjjel viszont a fölötte hangos turistatömeg elől Hrabal regényébe menekültem. Túlságosan zajos magány.

20160530_164133

Akárhogy is: ha utazunk, mindig valaki után megyünk. Például magunk után. A minap Alföld-lapbemutatóra igyekeztünk Újvidékre. Másodszor jártunk a Délvidék/Vajdaság igazán nagyszabású városában, a mai Szerbia egyik legfontosabb ipari-pénzügyi és egyetemi központjában. Nagy sétát tettünk a Duna-parti korzón, a péterváradi erőddel szemközt ismét láttuk a borzalmas „hideg napok” emlékművét, jártunk a délies hangulatú sétálóutcákban, benéztünk a nevezetes Forum Kiadó székházába, lelkes baráti-szakmai beszélgetés közepette belekóstoltunk a szerb konyha remekeibe (pljeszkavica, cseva, razsnyicsa stb.). Az est során igazán jól esett a ránk irányuló figyelem, az elszánt érdeklődés egy irodalmi, művészeti és kritikai lap szerkesztői, az irodalom munkásai iránt. Mintha visszamentünk volna a múltba. Szép volt az újvidéki éjszaka: a nyüzsgő, zsibongó kis metropolisz lassú hűlése, lenyugvása, egy régi-régi, gyakorta háborús, ritkán nem zaklatott övezet hajnali békéje.

20160530_170951

Másnap reggel indultunk Szabadkára, Kosztolányi és Csáth hazájába. A „beteg, boros, bús, lomha Bácska” és a magyar irodalom ismerősebb, rokonabb, jobban vágyott „fővárosába”. Ne kerteljünk: zarándoklat ez, mert bármerről jövünk a valahai egyik legpolgárosultabb, egykor magyarok és bunyevácok lakta „Maria-Theresiopolis”-ba, mindig a Petőfi és a Széchenyi utca sarkára vezet utunk, a gimnáziumhoz, amelynek Kosztolányi Árpád volt az igazgatója és – mások mellett – Kosztolányi Dezső és Brenner József a tanulója. Az impozáns épületben működő iskolát most úgy hívják, hogy „Gimnazija Svetozar Marković”. Mellette, a kis térré öblösödő utca torkolatában ott áll a költő születésének centenáriumára állított mellszobor, s vele szemben a néhány éve emelt egész alakos emlékmű, amely a diák Kosztolányit hivatott megörökíteni… Mit mondjak? Mi inkább a régihez járulunk. Csöppnyi csönd a déli városi forgatagban: kis küzdelem egy autentikus pillanatért.

20160531_104206

Másfél évtizede itt koszorúztunk a Kosztolányi-emléknapok alkalmából. Többéves, a NATO-bombázások és a felhorkanó magyarellenes hangulat okozta szünet után a szabadkai magyarok ekkor ünnepelhették újra nagy költőjük születésnapját. A szorongás az örömmel vegyült. Aztán az utóbbi időben többször jártam Szabadkán, mindannyiszor hasonló érzésekkel. Sziget ez: egyre kisebb és mindegyre fontosabb. Más honok álltak a négy folyam partjára, de mi, a Pacsirta és az Aranysárkány, a Halotti beszéd és a Hajnali részegség anyanyelvi olvasói még eljövünk néha tanúságot tenni egy elveszőben lévő világ mellett. Jövünk a magunk múltja után.

A fotókat Herczeg Ákos készítette.

Szirák Péter

szerző: Szirák Péter
honlap e-mail
Szirák Péter 1966-ban született Debrecenben. Irodalomtörténész, az Alföld folyóirat főszerkesztője, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének vezetője. Könyvei: Grendel Lajos (1995); Az Úr nem tud szaxofonozni (1995); Folytonosság és változás (1998); Kertész Imre (2003); Örkény István (2008); Ki említ megérkezést? (2016).

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum