KULTer.hu - A nagy számok örvénye
77120
post-template-default,single,single-post,postid-77120,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A nagy számok örvénye

Umberto Eco: Mutatványszám

Bizony, még szoktatni kell magunkat a szomorú gondolathoz, hogy a nyugati kultúra erdejében egyik legmegbízhatóbb, legfelkészültebb vezetőnk, Umberto Eco immár nem áll elő újabb érdekes ötlettel, melynek köszönhetően világunk valamely homályos szegletébe kalauzolna minket, nem csak félrehajtva a kesze-kusza ágakat, de bölcs tudóshoz méltón segítve megérteni a látványt, amit elénk tár.

Még itt, Magyarországon is nagy szám volt szinte minden megnyilvánulása, bármilyen fantasztikus ötlettel állt is elő regényeiben, esszéiben, kultúrtörténeti képeskönyveiben. Eco kikezdhetetlen, korrumpálhatatlan hitelessége garancia volt arra, hogy újabb minőségi élménnyel és tudással leszünk gazdagabbak. Ami persze nem jelenti, hogy egyenletes minőségű életmű jött volna létre, de az már régen rossz is volna. Az olvasó szabadsága, hogy véleményt alkosson, rangsoroljon, mámorosan listázzon: az én listámon A Foucault-inga került – immár biztosan utolérhetetlenül – az első helyre, nincs mese (dehogy nincs, mindig az van, benne meg mindig ott sompolyog az ordas olvasó), én már csak ehhez viszonyítottam az utána következő regényeket is.

3139913_5

Az immár biztosan utolsó regény, a Mutatványszám (Európa, 2016; Numero zero, 2015) egészen nyíltan kínálja fel magát az összevetésre, hiszen, mint azt szinte minden recenzió, kritika, interjú megemlíti, nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe a negyedszázaddal ezelőtti nagy konspirációregény, amely olyan alapműve lett az ezredforduló populáris kultúrájában, mint a kicsit korábbi A rózsa neve. Ha utóbbi nélkül nincs posztmodern történelmi regény, akkor előbbi nélkül nincs alternatív valóság, összeesküvés-narratíva, nincsenek titkos kódok, nincs történelem és művészettörténet-átértelmezés. Ami A Foucault-ingát igazán nagyszerűvé teszi, hogy e zsáner megteremtésén túl annak paródiáját, cáfolatát is sikerült megszőnie, valahogy úgy, mint a Don Quijotének. (A kedves vájtszemű olvasó persze joggal morcanhat fel, hogy hát akkor mi van Pynchonnel, A 49-es tétel kiáltásával? Hát az nem előbb vetette be a történelem mögötti történelemtrükköt, korábban nem írta már át a múltat posztmodern nyelvjátékká? Ezzel nem lehet vitázni, de azzal sem, hogy Ecónak sikerült kimaxolnia az ötletet.)

A nagy népszerűségnek megvan az az ára is, hogy Snoopyvá válik a szerző, azaz elhasználódik, megkopik a sok használatban, ha sokan utánozzák, ő maga üres jellé válik. Az, hogy Olaszországban még a benzinkutakon is Eco folyt, ha megjelent egy új regény, bizony azzal is járt, hogy szinte ciki volt emlegetni az irodalmi élet berkeiben, de hát ez az örök apa-fiú szituáció. Így a mesternek azzal a nehéz helyzettel is meg kellett birkóznia, hogy az általa teremtett diskurzus nagy nyüzsgésében valahogy hallatnia kellett a hangját. Igazi kvalitásait talán az bizonyítja a legjobban, hogy soha nem próbált görcsösen valamiféle autoriter atyaszerepet kikényszeríteni. Eco sztorija egy szép öregedéssztori is, aminek része az, hogy a tisztelt apa, nagyapa hogyan próbál lépést tartani a körülötte lassan-lassan megváltozó világgal, hogyan próbál aktív részese, nem csak saját ércnél maradandóbb emlékműve lenni. Nem trónolt a Parnasszuson, hanem a szalon egyik kényelmes karosszékében ücsörögve szemlélődött és mesélt a rengeteg élettapasztalattal és tudással teli bölcs öreghez méltón. Ezek a mesék viszont soha nem melankolikus nosztalgiázások voltak, hanem próbáltak a teremben mások által felvetett témákhoz hozzászólni, hozzátenni (olyan témákhoz tehát, amelyeknek gyökerei az ő valamely korábbi megjegyzéséig nyúltak, de a beszélők próbáltak erről nem tudomást venni, akár el is tagadni azt).

2016022045

A Mutatványszám korántsem csupán egy kései Foucault-remix, hanem hozzászólás egy élő, eleven, nagyon sokat tárgyalt témához, mégpedig Olaszország közelmúltbeli féltörténelméhez, a hetvenes-kilencvenes évek piszkos, sőt mocskos ügyeihez. Ezek az ügyek ma is elevenen élnek az olasz társadalomban, traumái generációk meghatározó élményei; csupa ki nem mondott, takargatott, elhazudott emlék, árnyak, melyek a néplelken gubbasztanak fenyegetőn, nyomasztón. A kortárs olasz irodalom (és film, képzőművészet stb.) egyik nagy gondja-dolga, hogy valahogyan megpróbáljon megbirkózni ezzel a teherrel, valahogyan megpróbálja feldolgozni, vagy legalább a kimondás, a kibeszélés által artikulálni, formába-szavakba ölteni. Amikor tehát a Mutatványszám összeesküvéselmélet-konstrukcióit olvassuk, korántsem csak a szokásos, stílusjeggyé vált kultúr- és politikatörténeti futamokat, posztmodern játékokat látjuk Ecotól, itt most sokkal nagyobb a tét. Nota bene, az előző regény, A prágai temető is hasonlóan érzékeny témákat boncolgatott, bár a tizenkilencedik századi sztori nyilván sokkal áttételesebben működik, nem úgy érinti meg az olvasót, mint azok az ügyek, amelyekről sokuknak személyes tapasztalatai, emlékei lehetnek, vannak. Meglehet, a tét nagyobb, az olasz olvasó számára semmi újat nem ad elő most a mester, csupa közismert epizódot, összefüggést sorjáz, szinte közhelyeket. Egészen pontosan egyetlen saját fikciós szálat fűz a máshonnan már jól ismerhető szövetbe, amely akár értelmet, jelentést is adhatna az egész históriának.

A témaválasztásban ekképp nem is volna semmi meglepő, ami igazából váratlan fordulat volt a Mutatványszám esetében, az az Ecótól szokatlan könnyed, sokszor már szinte nyegle beszéd, ami jórészt mentes a brand egyik fontos elemétől, a mindent átszövő idézet- és allúzióhálótól. Eco nagy mestere volt mindig is a leggerezzának, az „estikornélos” könnyedségnek, de most mintha hiányozna a fecsegő felszín alatti mélység, ami épp a vendégszöveghálóban lakozik. (E ponton meg kell jegyeznünk, hogy ez az új Eco korábban mindig bámulatosan biztos kezű magyar fordítóját, Barna Imrét is elbizonytalanította olykor-olykor.) Bár például a neveknek most is érdemes azért kicsit utána gondolni, járni, de isten ments, hogy spolierezzek, hogy megfosszam az olvasót a nyomozás örömétől, amire ugye Eco tanított meg bennünket Jorge atya és Adso alakjának megteremtésével. Ez a hang sokkal inkább a fiúk hangja, az új olasz epikáé, azoké a bizonyos fiúké, akik sokat tanultak tőle, de közel húsz éve saját útjukat járják, saját magukat építik.

umbertoeco

Épp ők azok, akik elkezdték kibeszélni a múlt eddig elhallgatott ügyeit is, legyen szó A prágai temetőben megpedzett ügyről, az olasz nemzetállam születésének mítoszáról (illetve a mítosz lebontásáról lásd például Giancarlo De Cataldo I traditori, azaz Árulók című regényét), vagy épp a közelmúlt sötét dolgairól. Utóbbit illetően Giuseppe Genna Dies irae című igen húzós nagyregénye azért is remek viszonyítási pont, mert például a média változóban lévő szerepét is szóba hozza, ami az Eco-szövegnek is egyik fontos témája. (Bár Genna poétikája nem annyira Ecóval, hanem sokkal inkább az új olasz próza origójával, Pier Paolo Pasolini Petrolio [Olaj, Kalligram, 2015] című regényével tart szoros kapcsolatot.) És hát be kell vallanunk, ebben az összemérésben Eco bizony alulmarad, Genna (és generációjának egyéb szerzői, mint például a már említett De Cataldo vagy Giorgio Vasta) sokkal erőteljesebben, artikuláltabban tudja láttatni az olasz társadalom és kultúra árnyékzónáját, annak félelmetesen bonyolult szövevényét.

És még  egy, már első látásra szembetűnő új jegy: a szokatlan rövidség. Míg az első meglepetést meg tudom azzal magyarázni, hogy most a korábbi saját hang helyett a kortárs olasz próza azon diskurzusának hangján próbál megszólalni, amely ezeket a témákat mostanában elővette és élénken tárgyalja, addig a szűk kétszáz oldalra nem találni magyarázatot. Hiába utolsó regény, a halál közelségére nem tudom fogni a sietséget, a kidolgozatlanságot, az elnagyoltságot, a vázlatosságot, mert nem a közelgő vég árnyékában született szövegről van szó, nem is félbe maradt torzóról. Igaz, A prágai temetőt kissé túlírtnak gondoltam, most viszont a hiányérzet marad, a Mutatványszám sajnos nem olyan nagy szám, mint a korábbi regények, inkább afféle skiccnek tűnik, storyboardnak, mint kiérlelt, csiszolt munkának. Nulladik változat – és most már soha nem tudjuk meg, lett volna-e még innen tovább.

Umberto Eco: Mutatványszám, fordította Barna Imre, Európa Kiadó, Budapest, 2016.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum