KULTer.hu - Rossz anyád voltam
77919
post-template-default,single,single-post,postid-77919,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Rossz anyád voltam

Jonathan Franzen: Tisztaság

A titkok, a rosszindulatú manipulációk és a hazugságok minden eseményt átszövő hálózata tarja egyben Jonathan Franzen ötödik regényét, melyet az előző kettő világsikere után nagy érdeklődéssel vártam magam is. 

A méltán nagyra tartott regényeket azonban ez a mostani nem tudja sem felülmúlni sem utolérni, csalódnunk mégsem kell: a korábbi könyvekben gondosan felépített írói világ keretei sértetlenek maradnak, vagyis a szerző voltaképp biztosra megy, amikor a tőle megszokott nyelven és hangulatban, az ismert nézőpontból beszéli el két-három félrecsúszott, boldogtalan, éppen csak funkcionáló, szomorú család történetét, a megfáradt, alkohol-, munka- vagy szexfüggő apák, a frusztrált, magányos feleségek és a lázadni próbáló gyerekek történeteit.

A díszletek változtak, az idősíkokkal és a történetszálakkal néhol egészen izgalmasan játszik a szerző, több a szereplő, változatosabbak a karakterek, és a Franzen számára mindig írói biztonságot jelentő amerikai kisváros mellett a rendszerváltás évének Berlinje, valamint napjaink egyik bolíviai városa is regényhelyszínné válik, de a fő kérdés, hogy vajon hol csúsznak félre a családon belüli viszonyok, és ezek aztán hogyan teszik alkalmatlanná a felnövő gyerekeket is a harmonikus baráti és szerelmi kapcsolatokra, nem változott.

franzen-tisztasag-1600-jpg

Azt eddig is tudtuk, hogy Franzen különös érzékenységgel és nagy szimpátiával mozgatja a női szereplőit, de az valódi újdonság, hogy női főszereplőt választ, a történetben pedig átengedi a nőknek a kezdeményező és az irányító szerepet. Purity Tyler, akinek a tulajdonképpeni felnőtté válását követhetjük nyomon, Andreas, aki életének éjfekete foltját igyekszik eltüntetni, és Tom is, aki épp egy nagy vállalkozást próbál beindítani, erősen függ az anyjától, és bár a lány gyengének és kiszolgáltatottnak, a férfiak viszont magabiztosnak, önállónak és szabadnak látszanak, mindhármuk döntéseit meghatározza és mindnyájuk személyiségét torzítja a szerelem hiánya miatt boldogtalan, depresszióra hajlamos, de uralkodni vágyó és a gyerekét egész életén át eszköznek tekintő anya.

Rossz anyákról van szó, ahogy rossz anya volt a Javításokban a családfüggő Enid is, aki azt hitte, a matriarchális szigorral tudja a gyerekeit örökké a bűvkörében tartani, és aki mindent megtett a kertvárosias karácsonyi asztal körüli lapos mosolyok begyűjtése érdekében, és rossz anya volt a Szabadságban Patty, akit a boldogságvágya, a kielégítetlensége és a hétköznapok rutinja feletti ürességérzete akadályozott meg abban, hogy legalább az elvárható minimális figyelemmel és kedvességgel tudjon a gyerekei felé fordulni. De amikor a Diszkomfortzónában Franzen az épp akkor elhunyt anyjáról beszél hosszan, megint egy önáltatásban felülmúlhatatlan, saját élethazugságait hólabdaként maga előtt görgető, a megfelelési kényszertől szorongó, de azt a gyerekeibe is belenevelő, az örömtelen férjével szót váltani is képtelen nőt látunk, aki egyébként pont úgy él, mint a szomszédai, a kollégái vagy a régi osztálytársai. Szörnyen, de átlagosan – hiszen a Franzen-regényekben épp az a legmegkapóbb, hogy ezt a hétköznapi lelki nyomort a maga egyszerű, természetes mondataival úgy mutatja meg, mintha tényleg nem lenne más út, más esély, más választás, csak a keserűség és a keserűség továbbörökítése. A új regény pedig világossá teszi, hogy ebben ő az anyák szerepét érzi a kulcsnak.

A címszereplő, a 23 éves Purity anyja, mint rögtön a második oldalon megtudjuk, „krónikus depressziós, de ettől eltekintve teljesen épelméjű”, olyan nő, aki kitartóan kapaszkodik egyetlen lányába, és fáradhatatlanul próbálja folyamatos iránymutatásaival és aggodalmaskodásával megfojtani őt. De a legkegyetlenebb húzása mégis az, hogy titokban tartja a lánya előtt, ki az apja, sőt még azt is, hogy a neve a születéskori neve-e, és azt sem hajlandó elárulni, miért ez a nagy titkolózás. Purity ráadásul mindig küzd a ’tisztaság’-ot jelentő, még amerikai viszonylatban is idétlenül hangzó név kontextusaival, mintha ez számára nem csak egy adat, de feladat is lenne, amit az anyja amolyan „légy jó mindhalálig” kéréssel vagy inkább felszólítással adott volna neki. Próbál is morálisan feddhetetlen maradni, próbál tisztán kijönni minden szituációból, de emiatt sokszor kerül ócska, megalázó helyzetekbe. Az pedig már csak a regényírói fantázia játéka, hogy ez a kicsit naiv, kicsit ügyetlen, kicsit mindig gyereknek megmaradó lány épp egy súlyos bűnügy nyomainak eltüntetési kísérletében lesz ide-oda lökdöshető eszköz, és hogy eközben olyan nagystílű emberekkel hozza össze a sors, akik céljaik eléréshez mindenféle erkölcsi vagy akár törvényi akadályt hajlandóak átlépni, és akiknek azután sem a lelkiismeret-furdalás miatt vannak álmatlan éjszakáik, hanem a lebukástól való félelem miatt.

Az, hogy mindez megtörténhet vele, hogy ennyire bizonytalan és önbizalomhiányos a fikció szerint, alighanem annak köszönhető, hogy anyja őrületig kitartott titkolózása miatt Purity sokkal kevesebb biztosat tud magáról, mint általában az emberek, hiszen az anyja már az ő születése előtt blokkolta a családjával való kapcsolattartást, majd a családról szóló információkat is elrejtette. Az anyjával való konfliktusa sodorja kalandokba, és ennek minden esetben a titkok az okai: az anya nem hajlandó az apa kilétéről és általában a múltról beszélni, de még azt is eltitkolja, hogy valójában milliárdokat örökölt, ahogy azt is, miért nem kíván hozzáférni ehhez a pénzhez. A lány magánélete teljes káosz, a munka és a diákhitel-adóssága miatt nem érezheti magát szabadnak, a személyes élettörténet homályos foltjai miatt nincs szilárd önképe, szétcsúszik és túlreagál. Egy foglalt házban lakik, egy, a zöld retorika mögé bújó, de voltaképp hazug cégnek dolgozik, és egy idősebb nős férfibe szerelmes. Közben abban bízik, hogy a múlt titkainak megismerése majd egyszeriben elhozza a boldogságot, a pénzt és a biztonságot, hogy mint egy mesében, attól egy csapásra jóra fordul minden.

A nagy terve, az anya befolyásától való szabadulás, az apa felkutatásával párhuzamosan mehet csak végbe, a keresés maga jelenti a cselekmény keretét, olyannyira, hogy ezzel a vágyával élnek aztán vissza a körülötte lévők, elsősorban a nőfaló, idealista Andreas – aki egy Julian Assange-szerű figura, sok mindenben hasonlít is rá, és maga Assange valószínűleg csak azért bukkan fel a történetben, hogy az azonosítás ne legyen egyértelmű. Andreas maga arra teszi fel az életét, hogy titkokat szivárogtasson ki, hogy megkötések nélkül megismerhetővé tegye a lehető legtöbb információt az interneten, de miközben ő is egy titok szorongatásában él, miszerint talán nem is az apja az igazi apja, sikerrel tüntet el önmagára nézve terhelő dokumentumokat és nyomokat. Másokat leleplez, magát elrejti – érezhető a társadalmi kérdésekre most is nagyon nyitott Franzen mély iróniája ebben a momentumban is. De az Andreas által elkövetett gyilkosság kiváltó oka sem volt más, mint egy eltitkolni kívánt szexuális zaklatás, a gyönyörű Annagret nevelőapjának molesztálási ügye, ami megint csak összefüggött egy rossz anya drámájával, tudniillik a megerőszakolt lány anyjának alkoholizmusával, ami szintén a család veszélyes titkának minősült, a nő ezért zsarolhatóvá vált, képtelen volt megvédeni a lányát.

Franzennek öt év alatt öt könyve jelet meg magyarul, a 2015-ös könyvfesztiválos vendégszereplése után pedig valódi sztár lett. Furcsa, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy a mostaninál sokkal jobb könyvet tudott írni, és hogy milyen sok helyen, főleg a szereplők párbeszédeibe oltott esszéisztikus futamokban, amikor az internet világáról, a Facebookról, a tényfeltáró újságírás jövőjéről vagy környezetvédelmi kérdésekről gondolkodik (vagy gondolkodnak a hősei), mennyire önismétlő és sokszor mennyire lapos. Rendkívül felületes a kelet-berlini jelenet: talán egy átlag amerikai olvasó számára, akinek a 1989-es évről csak nagyon kevés ismerete van, ez meggyőző tud lenni, de nekünk, a rendszerváltást átélt olvasóknak biztosan nem az. Látható, hogy a szerző próbált elmozdulni a korábbi regényektől, de inkább csak narratológiai elemekkel mert kísérletezni, azokkal is csak óvatosan és nem is igazán gyümölcsözően, a nyelv, a beszéd- és gondolkodásmód nem változott. A rajongók ennek ellenére szeretni fogják ezt a könyvet is, a többiek pedig inkább olvassák újra a Szabadságot.

Jonathan Franzen: Tisztaság, fordította Bart István, Európa Kiadó, Budapest, 2016.

Borítókép: Time

Bedecs László

szerző: Bedecs László
honlap e-mail
Bedecs László 1974-ben született Budapesten. Kritikus, irodalomtörténész, 2009 óta a Szófiai Egyetem vendégtanára. Könyvei: A példának oka (2003), Beszélni nehéz - tanulmányok Tandori Dezső költészetéről (2006), Nyelvek a végtelenhez (2009), Mi volt a kérdés? Beszélgetések költőkkel (2011), Egy lehetséges változat (2016).

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum