KULTer.hu - „A disznószív, akár az emberé”
79050
post-template-default,single,single-post,postid-79050,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„A disznószív, akár az emberé”

Bencsik Orsolya: Több élet

Én és család, a szülőföld és az új otthon keresése, „zsiger- vagy éppen bélrealizmus” szürrealitásban meghempergetve – Bencsik Orsolya harmadik kötete, a Több élet ott folytatódik és onnan lendül tovább, ahol Akció van! című kisprózagyűjteményét abbahagyta.

Felismerjük a második kötet egyedi stílusát, hangvételét, motívumait, sőt szereplőit, mégis feszesebb és összefogottabb szöveggel van dolgunk – kétségtelenül regénnyel, mely a (számomra enyhén erőltetettnek és kimódoltnak tűnő) „kis va(j)dmagyar” alcímmel definiálja önmagát (mintha csak egy kis növény-, állat- vagy akármihatározót tartanánk a kezünkben), műfaji meghatározássá emelve a vajdasági magyar tematikát és a vadságot – ez talán e hangsúlyosan női próza korántsem szende és jólnevelt jellegére utal. (Szép és ironikus kiadói húzás, hogy a könyv fedele, ha megszabadítjuk a szívet – emberét vagy disznóét? – ábrázoló védőborítótól, barbirózsaszínben pompázik.)

Az alcím után, mihelyt továbblapozunk, mindjárt egy újabb műfajmeghatározásba ütközünk a Dubravka Ugrešić horvát (volt jugoszláv) írónőtől származó mottó olvastán, ami megkérdőjelezi az önéletrajz mint szépirodalmi kategória jogosultságát, ezzel egyszersmind rögtön egy önéletrajzi olvasat, vagyis fikció és valóság agyonrágott problémája felé terelve a befogadót. Olyasmi hangsúlyozódik itt túl, ami, meglátásom szerint, korántsem tétje vagy lényegi kérdése a szövegnek, amely jóllehet eljátszik a biográfiai(ként értelmezhető) információk beemelésével (kezdve a főhősnő vezetéknevétől a könyv kiadójának szerepeltetéséig, legyen az bármily csalafinta szerepeltetés), ezek nélkül is ugyanúgy működne. Olybá tűnik, inkább csak a fiatal írók gyermekbetegségéről van szó, a szerzői öndefiniálás túlburjánzásáról, mintha bizonyos pontokon nem bízna eléggé az olvasóban. Jó példa erre az olyasfajta metareflexió, amikor az elbeszélő megjegyzi, hogy egy regényt ír (vagyis nem ír, csak ezt hazudja), „melynek kulcsmotívuma, központi metaforája a disznó” (28.) – hiszen ez bárkinek, aki végigolvassa a könyvet, nyilvánvalóan feltűnik. A vajdasági családban, melynek genealógiájával, történeteivel és mindennapjaival megismerkedhetünk a regény lapjain, minden a disznók körül forog: disznóbéltöltés közben szerettek egymásba a dédszülők (helyesebben a dédmama a dédpapába), vágóhídon dolgozott az apa és a nagyapa, egész mikrovilágukat ólszag lengi be.

bencsik_orsolya_tobb_elet_b1

A Több életnek persze amúgy is legfontosabb alakzata a túlbeszélés, az (agyon)ismétlés, a nyelvi többletfelhalmozás – ennek funkciója pedig végső soron az elbizonytalanítás, ami remekül és változatos módokon sikerül a referencialitás kérdésének lobogtatása nélkül is. A konkrét dátumok például azt a látszatot keltik, hogy a történet problémátlanul felfűzhető rájuk: egy helyütt az elbeszélő azt állítja, hogy dédnagyanyja 1932-ben szeretett bele a dédapjába, aki huszonkilenc évesen halt meg, 1961-ben. A dátum abban az esetben stimmel, ha elfogadjuk, hogy a dédapát születése évében ismerte meg a dédmama. (És ezzel még csak épphogy belenyalintottunk a köröttük tenyésző furcsaságokba.)

Még ennél is különösebb azonban, hogy ebben a rendhagyó családregényben (családregényként is olvasható énelbeszélésben és énelbeszélésként is olvasható családregényben) mindvégig kérdéses marad, hogy anyai vagy apai nagyszülőkről van-e szó. A kérdésre nem adható válasz, mintha mindenki egyetlen önfertőző alomból származna, ahol a szerepek időnként felcserélődnek. A narrátor tanítja beszélni saját dédanyját, s a nagyapa szülte három malac (nem, szó sincs elírásról) egyike az elbeszélő nevét viseli: az elbizonytalanítás eklatáns példája, hogy nem egyértelmű, kit neveztek el kiről, az elnevezés aktusának néhány oldalon belül háromféle variációja szerepel: „[a] legkisebb az én nevemet kapta” (7.), „[a] legkisebb malac, akit rólam neveztek el” (9.), „[a] legkisebb, akit a mama az én nevemen becézett” (11.).

Bencsik regényében valójában nem egyetlen elbeszélő, hanem valamennyi szereplő hangját (s így persze a történeteknek is többféle értelmezését) halljuk: míg Szerbia és Magyarország között ingázunk, az otthon maradottak, az elhunytak, a magyarországi barátok, szeretők és szomszédok egyaránt mondják a magukét – ha nem élő egyenesben, akkor Skype-on, ha nem ott, akkor az elbeszélő fejében, és mindannyiuknál tele a tarsoly életvezetési és párkapcsolati tanácsokkal, receptekkel és praktikákkal. Az összetett mondatok gyakran valaki más mondataival fejeződnek be, vagy épp egy hátravetett összetételi tagból derül ki, hogy adott kijelentés valójában nem az elbeszélőtől, hanem valaki mástól származik. Ebben a regényben csak magány létezik (keserves és emberhez méltatlan), egyedüllét nem: ha szobájába zárkózva lopja a napot, a főhősnő tudatában akkor is egy csokornyi élet bölcsességei visszhangoznak, a szomszéd, trambulinon ugráló kislány talpainak ütődéseivel keveredve. Talán ezért sem tud írni: helyette az apja készülő regényének részleteit olvassa, ami az ő neve alatt fog megjelenni, és amely nagyapja, a tata „frusztrációinak” története. A tata maga is állandóan akkurátus feljegyzéseket gyárt, rendszerez, de írnak mások is, „már szinte az összes” ismerőse „könyvet akar kiadni” (28.).

Önmagukat pontosító-kioltó iterációkra épülnek egyrészt a szöveg kisebb egységei, másrészt ezek fűzik össze magukat az egységeket is. A regény ugyanakkor nemcsak látlelet egy kettős (megsokszorozott) életről, ismétlések változatos kombinációiból kirakott mozaik, amely a hősnő szerbiai és magyarországi élményeinek ellenpontozásából építkezik, hanem az elszakadás, távolodás és (beletörődő) hazatérés folyamatát kirajzoló narratíva. A vérbő és sajátos (gyakran fekete) humorú szöveg a lassú erodálódás története, amelyben mind hangsúlyosabb szerepet kap a halál, a testek elhasználódása és roncsolódása, „a hús romlása” (128.).

A pusztulás Bencsik világában sohasem felemelő, aki megérett rá, annak ajánlatos minél gyorsabban eltakarodnia az élők sorából. „Nem kérdés, a családom összes tagja romlott, kiállhatatlan, és mindenki ellen dolgozik” – véli az elbeszélő (54.), aki nagyanyja rivotriltúladagolása után (lefordulását a székről nagyapja szemrebbenés nélkül nézi végig) családja női ágának öngyilkosságai kapcsán megjegyzi: „A sógorom abban reménykedik, hogy anyám is hasonlóan ér majd véget, ebben, gondolom, minden eszközzel a segítségére lenne.” (63.) Ám nem végzi be szebben a sógor sem: lagziban zabálja magát halálra, „a takarítók találtak rá. Úgy halt meg, mint egy kutya.” (153.) A halál lealacsonyít, már pusztán az előszele állattá tesz – elsősorban disznóvá. De emberi és állati lét mosódik össze az elbeszélő „kedvenc állatkájának” figurájában is, aki a levágásra nevelgetett tengerimalacok közül kerül ki, és a szekrényben rostokolva tölti napjait. Nem vállalható fel, mert „vacak testű ötvenes”, a halál felé araszoló, a Webbeteget bújó hipochonder, a főhősnő a hibáshoz való vonzódásának ideális tárgya. A kedvenc állatka magatehetetlenül, „üszkösödő végtaggal”, megnémulva végzi (a beszéd képességének elvesztése a kiszolgáltatottság visszatérő motívuma), rongyba csavart teste hangtalanul süllyed a folyóba.

Disznónak lenni a tisztátalanság, a megbélyegzettség, a pusztulás felé haladás biztos jele (még akkor is, ha az élet viszont önfeledt „hencsergés” a tocsogósban, mert „egyedül az élvezet az, ami számít” [156.]), hiszen a disznó sorsa szükségképpen az, hogy előbb-utóbb levágják. „[V]oltaképp sertés” minden családtag, az elbeszélőt is beleértve: „valójában disznó vagyok. Ha hazaérek, mint a gép, zabálok. (…) A testem tágas, bűzös ól.” (55.) A többé-kevésbé realista történetek korpája közé időről időre olyanok keverednek, amelyekben a családtagok disznók: koszosak, harapnak, alig lehet bírni velük, kit megdrótoznak, ki a füstölt húsok közé kerül, a halott dédmamát pedig, akinek „nagy, hájas teste vagy négy napig ott feküdt az ólajtóban” (119.), kitömetik. A disznó a család minden anomáliájának, belterjességének és önfelemesztésének jelölője, amivel szorosan összefügg a szenny, a piszkosság, a bűz, illetve a sár és föld képzete is. Miközben a Magyarországra költözött elbeszélő (látszólag) mind távolabb sodródik családjától, elletőkanász OKJ-képzésre jelentkezik, és a gangon növényeket nevelve a földevés szenvedélyének hódol, akár gyerekkorában, amikor dédanyjával a sárból gyúrtak babákat. Nem kérdés: egyszer haza kell térnie az otthoni földre.

Bencsik regényében minden túlteng: nemcsak a halál, az élet is. A szöveg dagonyázik önmagában, amit helyenként kissé öncélúnak érezhetünk, nem lévén biztosak benne, hogy a kifordult belsőségek alatt minden esetben mélyebb rétegek rejtőznek. Tömény olvasmány, mint húst enni hússal, és nyomasztó, de az ember hajlamos élvezni, ha így nyomasztják. A Több élet gyengéit ugyanis feledteti a bravúros nyelvi megformáltság, a szórakoztató, lendületes stílus és a sohasem olcsó humor: Bencsik Orsolya eredeti hangú szerző, akire érdemes odafigyelni.

Bencsik Orsolya: Több élet, Magvető−Forum Könyvkiadó, Budapest−Újvidék, 2016.

Borítófotó: Hét Nap

Szendi Nóra

szerző: Szendi Nóra
honlap e-mail
Szendi Nóra 1988-ban született Budapesten. Az ELTE BTK magyar szakán 19. századi magyar irodalommal foglalkozott, szerkesztő, író, kritikus, időnként rajzoló. Írásai többek közt az Apokrifban, a Palócföldben, az Alföldben és a Műút online-on jelentek meg, illusztrációi pedig az Apokrifban és a 2000-ben. A FISz-Apokrif könyvpályázatának egyik győztese, Zárványok című első regénye a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum