KULTer.hu - Bartók és Rocco Siffredi a Lidón
80588
post-template-default,single,single-post,postid-80588,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Bartók és Rocco Siffredi a Lidón

73. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál

73. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon idén nem szerepelt magyar film, de a címeket böngészve két olyan produkciót is találtunk, amelyek többé vagy kevésbé hazai vonatkozással is bírnak. Az argentin Kékszakállú a biennálé Orizzonti szekciójában versenyzett és nyerte el a FIPRESCI-díjat, a francia Rocco pedig a párhuzamosan futó Venice Days speciális vetítésén mutatkozott be. Mellettük láttunk még hangulatos kolumbiai westernt, ausztrál és iráni coming of age sztorikat, valamint Ana Lily Amirpour új filmjét is.

Már a fesztivál programjának hivatalos bejelentését követő híradásokból tudni lehetett, hogy hazánkat idén egy nem magyar gyártású, de nagyon is magyar témájú film képviseli majd a Mussolini által alapított mostrán. Az argentin színekben készült Kékszakállú Bartók Béla 1911-es A kékszakállú herceg vára című operájának kortárs környezetbe helyezése, ahol nem annyira a narratíva adaptálása, mint inkább a gondolatiság megjelenítése dominál. Gastón Solnicki rendező személyesen mutatta be harmadik nagyjátékfilmjét a szeptember 7-i premiervetítésen, mielőtt felcsendültek volna az ismert taktusok.

kekszakallu1

A történet szerint valahol Buenos Airesben járunk, ahol a felnőttkor küszöbén álló nők problémáin és vágyain keresztül kapunk betekintést napjaink Argentínájának társadalmába. Kamaszok, akik ugyan makacsul ellenkeznek szüleikkel, mégis inkább gondtalan gyerekek maradnának. Fiatal felnőttek, akik közül többen már saját életüket kezdenék el a családtól elszakadva, mások még halogatnák a fészekből kirepülést. Munkahelyen, baráti társaságban, iskolában látjuk a szereplők interakcióit, és ahogy jelenetről jelenetre visszatérnek, újabb „ajtók tárulnak fel” a lelki folyamataik megértéséhez – akárcsak A kékszakállú herceg várában, bár itt a kastély hétköznapi házakká egyszerűsödik.

kekszakallu3

Solnicki nem operafilmet készített, Bartók zenéje csak aláfestésként jelenik meg. Alkotásának kísérleti jellegét leginkább az egymás után szerkesztett statikus képek sora adja, ami mintegy szkeccsként mutatja be az egyes szereplőket. A kulcsjelenetekben megszólaló opera jól ellenpontozza a téma hétköznapiságát és a legegyszerűbb elemeket is emelkedetté teszi. Visszatérő helyszín például a gyár, ahol a műanyag termékek monoton sorozatgyártásának a zene ad egyfajta ünnepélyes jelleget – olyat, amilyet korábban például a Ron Fricke rendezte Világok arca: Barakában vagy a Samsara – A lét örök körforgásában is láthattunk. Ezt a dokumentarista stílust erősíti a fiatal, pályakezdő színészek alkalmazása is, akikről senki nem mondaná meg, hogy éppen nem saját magukat, hanem fikciós figurákat alakítanak.

kekszakallu2

Volt azonban a Lidón egy másik magyar vonatkozással bíró alkotás, ami kimaradt a hírekből. A fesztivál és a sajtó részéről egyaránt kínos óvatossággal kezelt Rocco címszereplője a felnőtt filmekből ismert Rocco Siffredi, aki akár tiszteletbeli magyarnak is tekinthető. Az általa befutott felnőtt filmes karrierről emlékezett meg egy 107 perces, a Laokoon Filmgroup és Stalter Judit közreműködésével készült doksiban Thierry Demaiziere és Alban Teurlai. Az alkotópáros a Venice Days által szervezett speciális vetítés előtt személyes élményeibe is beavatta a nagyérdeműt. És hogy mennyire okafogyott 2016-ban szemérmesen kerülni egy hardcore moziról folytatott mindennemű diskurzust, azt éppen az este tíz után kezdődő vetítésre tömött sorokban várakozó közönség bizonyította.

rocco2

Attól függően, hogy ki mennyire jártas a hardcore világában, több vagy inkább kevesebb színészt ismerünk csak név szerint. Közülük az egyik majdnem biztosan Rocco Siffredi, akit Olasz Csődörként is emlegettek aktív évei alatt. Az ő karrierjének utolsó időszakáról, utolsó filmjéről és általánosságban a pornóipar visszásságairól beszél a Rocco – hasonló módon, mint a James Franco nevével fémjelzett 2013-as Kink. A helyszínek között nemcsak Kalifornia és Olaszország, de Budapest is sokszor megjelenik, ahol feleségével és két fiával telepedett le a címszereplő. Castingokra, nyilvános megjelenésekre, forgatásokra követjük, viszonylag kevés beszélőfejes, de sokkal több nyilvánvalóan csak a film kedvéért konstruált jelenettel feldúsítva az elegyet.

rocco1

A filmkészítők nagy hangsúlyt fektettek a jól csengő név mögötti ember személyiségének bemutatására, leginkább szakmai, kevésbé magánéleti síkon mozgolódva. Egy munkája iránt elkötelezett, toleráns és empatikus színész-rendezőt ismerünk meg benne, aki mindig szem előtt tartja kollégái igényeit. Néhány helyütt családjáról, édesanyjához és feleségéhez fűződő kapcsolatáról is szó esik, de láthatóan nem a privát életének feltérképezése volt itt a cél. A film egyik legérdekesebb és legtöbb vitát kiváltó aspektusa a nők, nőiség megjelenítése a vásznon. Az egyik véglet Siffredi 1990-ben Miss Hungarynek választott gyönyörű és okos felesége, aki elmondása szerint a szakmája ellenére is teljesen megbízik férjében. A másik pedig a butuskának beállított színésznők, akik a könnyű pénzkeresés és/vagy hírnévszerzés reményében vágnak neki a pornóiparnak. Ebből a szögből nézve minden érdeme ellenére is joggal tűnhet túlzónak vagy degradálónak a doku, még ha a rend kedvéért egy ellenpéldát is felhoz az utolsó felvonásban. Néhol kissé szentimentális, túlgondoltan esztétizáló képsorok tarkítják a színész oldalán mintegy másfél évet felölelő utazást, de hibái ellenére is érdekes és figyelemre érdemes portréfilm a Rocco.

photo:omid salehi

Persze a tíznapos fesztivál alatt számos más film megnézésére is jutott idő, amikből most csak a legfigyelemreméltóbbakat emelném ki. Kézenfekvő lenne a legjobbal kezdeni a felsorolást, de több olyan mozi is akadt, amelyek közt szinte lehetetlen minőségbeli különbséget tenni. Az iráni Malaria egy izgalmas, helyszínspecifikus feszültséggel terhelt coming of age történet, amiben a családjától megszöktetett lány és szerelme együtt próbál szerencsét a világ ellen. A társadalmi elvárások, tradíciók és az emberi rosszindulat nehezítik kitörési kísérletüket, ami – talán mondani sem kell – végül nem felhőtlen boldogságba torkollik. Hooman Behmanesh operatőr lenyűgöző munkája a Panahi-filmek (különösképpen a Taxi Teherán) legjobb pillanatait idézi a tiltott helyeken, trükkös beállításokból rögzített, már-már dokumentarizmusba hajló jelenetekkel, a színészek pedig végig hitelesek tudnak maradni a nagyvilágba szenvedélyesen elvágyódó kamaszok szerepében.

pariente1

Érdekes vállalkozás még a kolumbiai Guilty Men (Pariente) is, ami egy tesztoszteron szagú, maszkulin (de legalábbis annak látszani próbáló) karakterek lakta vidékre helyezi bosszútörténetét. Ebben az esetben nem is elsősorban az egyetemes jó és rossz harcáról szóló narratíva, sokkal inkább a leleményes operatőri munka, a kivételes részletességgel megalkotott hangkulissza és a diegetikus filmzene alkalmazása ragadta meg a figyelmünket. A különös perspektívákból felvett, mesterien bevilágított jelenetek nagyon erős, néhol horrorba hajló atmoszférát teremtenek a mozinak, olyannyira, hogy az egyetemi filmformanyelvi kurzusok oktatási segédanyagaként is gond nélkül megállná a helyét. A vizualitás mellett a hang is nagyon ki van találva, a zörejek sokszor szolgálnak az explicit ábrázolás helyettesítéséül, a történetbe szervesen ágyazott és kazettáról(!) lejátszott dalok pedig visszatérő gegek.

boysinthetrees2

Találkoztunk egy bizarr, természetfelettivel megbolondított coming of age filmmel is. A Boys in the Trees Ausztráliából érkezett a Lidóra, és minden várakozásunkat felülmúlta. 1997 Halloween estéjén járunk, amikor két régi barát újra egymásra találása egészen furcsa és félelmetes fordulatokat vesz. A konfliktust a gyerekkor és a felnőtt lét közötti ingadozás szüli, a karakterek közös múltjuk felidézésének segítségével próbálnak fogást találni a megállíthatatlanul közeledő megkomolyodáson – és adnak végül eltérő válaszokat a lányok, a menő srácok, a szülők és a gyerekkori jó barátok felől érkező elvárások kereszttüzében. Némi homoerotikus töltettel, fantasztikummal, szórakoztató és rémisztő játékokkal s nem utolsó sorban tökéletesen összeállított filmzenével vett le a lábunkról minket Nicholas Verso első nagyjátékfilmje. Felcsendülnek többek között Marilyn Manson, a Rammstein, a Garbage és a Pendulum dalai is.

badbatch1

Csalódtuk viszont Ana Lily Amirpour második nagyjátékfilmjében, amiből éppen az az eredetiség és megalkuvásmentesség hiányzik, ami miatt annyira imádták világszerte a Csadoros vérszívót. A The Bad Batch már tipikus hollywoodi alkotás, disztópikus, kannibálok lakta világa és számos képi megvalósítása a Mad Max – A harag útját, Tarantino-filmeket, sőt, a Steve McQueen-féle Éhséget is eszünkbe juttatta, egydimenziós karakterei ugyanakkor nem sokat tudtak hozzáadni a hatásos látványhoz. Jim Carrey és Keanu Reeves éppen csak annyi szerepet kapott, hogy nevük feltüntethető legyen a plakáton, a Jason Momoára ráerőszakolt erős kubai akcentust ember legyen a talpán, aki képes megérteni, a pályakezdő Suki Waterhouse pedig leginkább dekorációként állja meg a helyét. Amirpour fekete-fehérből hirtelen nagyon színesre váltott, a névjegyének számító zenehasználat is túlságosan elment a mainstream felé, és mintha a filmre szánt büdzsével nem nagyon tudott volna mihez kezdeni, ezért felesleges elemekre szórta – ilyen például egy megmagyarázhatatlan és irritálóan hosszú, LSD-mámorban játszódó jelenet. Mentségére szóljon azonban, hogy a játékidő jelentős részében legalább nem rágja a szánkba a cselekményt, konkrétan az első húsz perc szinte teljesen dialógmentes, és a továbbiakban sem a párbeszédes részek dominálnak.

Arról egyelőre nincsenek hírek, hogy bármelyik filmnek esélye lenne eljutni hazai mozikba, de a Kékszakállú és a Rocco velencei szereplése már önmagában is fontos magyar sikernek könyvelhető el.

43. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, Velence, 2016. augusztus 31 szeptember 10.

Bajnóczi Mónika

szerző: Bajnóczi Mónika
honlap e-mail
Bajnóczi Mónika 1995-ben született Szabadszálláson, jelenleg Budapesten él. A PPKE BTK filmelmélet szakirányán írja szakdolgozatát, a FIPRESCI szerkesztő gyakornoka és a Proton Színház közönségszervezője, szabadidejében pedig gyakran önkénteskedik. Tagja a MÚOSZ Film- és Tévékritikusi Szakosztályának, írásai korábban a Filmhu, a HVG, a FIPRESCI és a Cinema Scandinavia online felületein jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum