KULTer.hu - „Akik agyonvernek mindjárt, belőlem jöttek”
81747
post-template-default,single,single-post,postid-81747,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Akik agyonvernek mindjárt, belőlem jöttek”

Darvasi László: Taligás

Első közelítésre úgy tűnhet, a Taligás magán viseli mindazokat a megkülönböztető jegyeket, melyek Darvasi László regényírói stílusára jellemzőek, melyek egy írást Darvasi-regénnyé tesznek. Ahogy A könnymutatványosok legendájában és a Virágzabálókban, a téma ismét történelmi: az események az 1728-as szegedi boszorkányperek körül forognak. 

A helyszín is ismerős: a történet során voltaképpen a címszereplő útitársául szegődünk, s elkísérjük Bécsből Budán keresztül a Tisza partján fekvő szabad királyi városig. A világ ugyancsak mágiával átitatott (még ha nem is oly mértékben, mint Darvasi első két regényének világa), melyet egy rejtélyes logika irányít; az elbeszélés nyelve inkább költői, semmint tudósító, a megszólaló nemcsak közvetíti az eseményeket, hanem külön hangsúlyt fektet a mondandója esztétikai megformálására – és még sorolhatnánk.

Így aztán mindazok, akik valami esszenciálisan újra számítanak a Taligástól, akik a Darvasi-regényvilág fejre állításában reménykednek, akár el is kedvetlenedhetnének. Ne tegyék! Az ismerős játékrend mellett ugyanis számos újszerű, kísérletező megoldással is találkozhatunk. Ezek közül a leglátványosabb talán az elbeszélői pozíció radikális megváltoztatása: a szerző első két regényében nagyrészt egy külső nézőpontú egyes szám harmadik személyű narratíva érvényesül, a Taligás elbeszélése viszont ennél látszólag sokkal személyesebb, hiszen a történetet a címszereplő meséli el. Már önmagában azt is izgalmas nyomon követni, hogy ez a megoldás milyen változásokat von maga után – ám még érdekesebb talán az, hogyan rendezi át, hogyan helyezi új viszonylatba az előző két regényből megőrzött (a regényvilágra és az elbeszéléstechnikára jellemző) sajátosságokat ez a módosítás.

darvasi_laszlo-taligas-b1

Ez a váltás leglátványosabban a történetvezetést érinti: Darvasi a burjánzó, szerteágazó regényszerkezetet egy általában időrendben, egy szálon futóra cseréli le (az időrendet komolyabban csak az első, Már majdnem vége című fejezet töri meg). A cselekmény középpontjában a vándor könyvárus, mesemondó Taligás áll, a világot végig az ő szemével látjuk. Ez nemcsak egyszerűen abban nyilvánul meg, hogy csak azokról az eseményekről szerzünk tudomást, melyekről ő is értesül, melyeknél jelen van – a tudata nemcsak az információk, hanem az érzékelés, a benyomások szintjén is megszűri a külvilágból érkező jeleket. Taligás személyiségének meghatározó összetevői, a félelem és a fenyegetettség érzése döntő szerepet játszik abban, hogy az olvasó milyen képet kap a regény világáról.

A fenyegetettség a legtöbb esetben konkrétan a testi bántalmazástól való fenyegetettséget jelenti, melytől Taligás, úgy tűnik, joggal tart, hiszen vándorútja során nem egyszer megesik, hogy ellátják a baját, vagy hogy alapos verést helyeznek számára kilátásba. Bizonyos esetekben ez teljesen érthető: amikor például Szegeden felkeresi Miller, „a nagy hatalmú, haragos pék” házát, tudhatja, hogy a tűzzel játszik, nem is lepődik meg, amikor a helyettes városbíró azzal tesz pontot a beszélgetés végére: „Tűnjön el innen. Azonnal. Vagy agyonveretem, Taligás. S valóban két péklegény lép ki a házból […]. Leng a kezükben a péklapát […]. Szívesen szétvernék a fejemet.” (264.) Máskor viszont még ennyit se kell tennie, hogy bajba kerüljön: amikor Bécsből Grinzing felé tartva megállítja két katona, a taliga felületes átvizsgálása után „a strázsások” rögtön azon kezdenek tanakodni, „ellássák-e a baját, törjék-e csontját, okozzanak-e testének mindenféle véraláfutásokat, ficamokat, zúzódásokat.” (77.) Aztán útravalóul azért csak seggbe rúgják, de úgy, hogy még napokig sajog a feneke. De Taligás gondolatai a közvetlen bántalmazásokat leszámítva is gyakran a rá leselkedő veszélyek körül forognak.

Ráadásul az időről időre rátörő rohamait is úgy beszéli el, mintha a testét borító zúzódásokat nem az eszméletvesztés és a rángatózás, hanem ismeretlen gonosztevők okoznák. Annak eldöntését, hogy a horzsolások, a felrepedt száj és a bedagadt arc verekedés vagy egy epilepsziaszerű betegség következménye-e, a regény sokáig függőben hagyja, s csak apró jelekből következtethetünk rá, hogy inkább az utóbbiról van szó. Egyrészt Taligás és más szereplők is utalnak rá, hogy a sérüléseknek valamilyen betegséghez van közük: „az ő ütlegük nem ilyen, az én csillogó-villogó, varázsos nyavalyatörésem.” (36.) – jelenti ki például a történet elején a könyvkereskedő; később Hansi így faggatja az elbeszélőt: „Bántották, uram? […] Megint magára tört a nyavalya?” (64.) Másrészt Taligás is bizonytalan abban, hogy kik a támadói, hogy vannak-e egyáltalán támadói („Láttál olyanokat, akik vernek engem?” [131.] – kérdezi például egyik útitársától, Barbarától), ráadásul néha olyan helyen „ütik le”, ahol két útitársát, Juliust és Barbarát leszámítva senki sincs a közelben. Amikor pedig mások előtt tör rá a roham, úgy tűnik, a környezete nem látja a támadóit: „néhány évvel ezelőtt Kassán volt dolgom, és szavalás közben jöttek a disznóbőr csizmák. Meg a hófehér öklök. És amikor némi hentergés, ordítás, habköpés után magamhoz tértem, mert rövid volt a verés, körbeálltak az emberek engem […]. S ahogy fölálltam, fölordítottak, bravóztak, hallelujáztak. Ölelgettek.” (140.) Mindezek miatt egy idő után nehéz eldönteni, mennyire veszélyes is a regényben ábrázolt világ: valóban minden sarokból pofonokra, ökölcsapásokra kell számítani, vagy az elbeszélő szorongása nagyítja fel a fenyegetéseket.

_69

Az elbeszélő megbízhatóságának határait tovább feszegetik a regény mágikus elemei. Darvasi első két regénye – különösen A könnymutatványosok legendája – tobzódott a mágiában, a csodás események és varázserejű szereplők kihatással voltak a történetre, ezek regénybeli valóságosságát pedig semmi okunk sem volt kétségbe vonni, hiszen a harmadik személyű külső nézőpontú narratíva nem támogatta ezt a fajta olvasatot. A Taligásban mások a játékszabályok: jóval kevesebb mágikus elemmel találkozunk, és ezekről kizárólag a főszereplő tudósít, a környezete (kivéve a bolondokat) sosem erősíti meg ezek létezését. Taligás például mindenhová magával cipeli egy üvegtégelyben Barbara Strozzit, egy halott gnómot, akivel előszeretettel folytat hosszabb-rövidebb eszmecseréket. Ám ezt mindig kettesben teszik, a többi szereplő sosem beszél Barbarához, annak sem adja jelét, hogy a könyvárust és a gnóm társalgását hallaná (leszámítva Juliust, akinek épelméjűsége igencsak kétséges). Szegeden Milian, Taligás szállásadója meg is kérdezi, hogy ő is beszélhet-e a gnómmal, de a könyvárus kiábrándítja: „az a helyzet, hogy csak én hallom.” (175.)

A felállás máskor is hasonló: Bécsben a Wolzbein tanácsos udvarán álló puttó szoborral csak a gyengeelméjű teremőr, Hansi és Taligás társalog (lásd például 27., 29.), a tanácsos jelenlétében a szobor néma marad (63.). A Taligás mágikus elemei tehát nem befolyásolják döntően a történetet, a funkciójuk sokkal inkább abban áll, hogy elbizonytalanítsák az olvasót, hogy megkérdőjelezzék az elbeszélő szavahihetőségét. Az elbeszéltek megbízhatóságára egyébként maga a mesélő is reflektál, felhívva a figyelmünket arra, hogy óvatosan kell kezelni a történeteit: „Igyekszem elválasztani a lehetségest attól, ami tényleg van, és nemigen sikerül.” (63.) – mondja még Bécsben; Szegeden pedig egy lidércnyomásos éjszakai kaland után Barbarának teszi fel a kérdést: „álom volt, vagy valóság”. (195.)

Az elbeszélői pozícióból fakadó bizonytalanságérzést tovább növeli a világ rejtélyes logikája: a szereplők motivációjának és az ok-okozati összefüggések felfejthetetlensége. Ezekre a kritika már Darvasi első két regénye kapcsán felhívta a figyelmet: A könnymutatványos legendáját elemezve Márton László úgy fogalmaz, hogy „aki nem hajlandó felülni a ponyvás szekérre” az „motiválatlannak” fogja találni „a szereplőket”, Bengi László pedig a következőket írja: „a kitalált világ részét képező figurákhoz hasonlóan gyakran a befogadó számára is homályban maradnak a történések és összefüggések.” A Virágzabálókról írt tanulmányában Takáts József  a regény besorolására találóbbnak érzi a romance kifejezést a novelnél, többek között azért, mivel az utóbbi világára az „ok-okozati felépítés”, míg az előbbiére a „valószínűtlenség” a jellemző, Kovács Rita pedig azt állítja, hogy „a műben a kérdések megválaszolhatatlanok, az emberi érzések felgöngyölíthetetlenek”.

Hasonlók mondhatók el a Taligásról is: miután letesszük a kezünkből a könyvet, számtalan, a szereplők motivációjára és sorsára, az események mozgatórugóira vonatkozó kérdés marad megválaszolatlanul. Mi köze a szegedi püspöknek a boszorkányperekhez? A püspök titkára, a titokzatos Róth miért Juliusnak és Johannának szánta a bűnbak szerepét? Wolzbein miért Juliust, miért nem Hansit küldi Szegedre? Mi történik Taligás szeretőjével, Paulinával, miután a könyvkereskedő elhagyja Bécset? Ezek egy része természetesen ismét csak az elbeszélői pozícióval függ össze, hiszen a befogadó csak annyit tud, amennyit Taligás – márpedig az ő tudása az okokat illetően eléggé lehatárolt. Azonban a képlet valójában úgy pontos, hogy az olvasó csak annyit tudhat, amennyit Taligás, de nem tud mindenről, amiről a könyvárus tud, a vándorló mesemondó ugyanis nem köt mindent az orrunkra. Így aztán az első személyű narratíva ígérte személyes hang is csak részben valósul meg, az elbeszélő korántsem tárulkozik ki előttünk.

A narrátor szavahihetőségének kérdésessége, a mágikus elemek elbizonytalanítása, a szereplők motivációjának és az események kauzalitásának függőben hagyása akár azt is sugallhatná, hogy a regény világában egyfajta káosz uralkodik – és ezzel elrémítheti az olvasót. Valójában éppen ellenkező a céljuk: példásan tág játékteret hagynak a befogadó számára, arra bátorítva mindenkit, hogy a megadott határokon belül előálljon saját értelmezésével. Ebből a szempontból pedig megint csak remek megoldásnak tűnik, hogy a regény nem akar minden szinten újat hozni, ehelyett a már megszokott elemeket helyezi új viszonyrendszerbe – ezzel biztosítva a befogadói játszótéren a kapaszkodókat az olvasónak.

Darvasi László: Taligás, Magvető, Budapest, 2016.

Hlavacska András

szerző: Hlavacska András
honlap e-mail
Hlavacska András 1989-ben született Budapesten. Alapszakos egyetemi tanulmányait 2011-ben fejezte be az ELTE-BTK magyar szakán, a mesterképzést ugyanitt irodalom- és kultúratudomány szakon végezte. 2014-ben diplomázott, azóta az Összehasonlító Irodalomtudomány Doktori Programon tanul. Tanulmányai, kritikái 2012 óta jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum