KULTer.hu - All for love
81042
post-template-default,single,single-post,postid-81042,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

All for love

A minapi körúti robbantás okainak feltárásával kapcsolatban hamar felmerült egy olyan lehetséges magyarázat is, hogy a támadó „szerelemféltésből” (magyarul: a féltékenység agresszióvá átforduló cselekményéből), vagy valamiféle korábbi szerelmi kapcsolatból eredő bosszúból hozta működésbe a bombát, amikor a fiatal rendőrnő a gazdátlan csomag mellett elhaladt. Nekem ez a leginkább nyugtalanító magyarázat mind közül, amely persze látványosan háttérbe szorul a szintén félelmetes agresszióval összecsapó politikai diskurzusok mögött.

Azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy a szerelmi kapcsolatoknak vannak narratív mintái, van diskurzusa, van társadalmi és antropológiai funkciója stb., s ez mind változik szép lassan, korszakról korszakra vagy éppen generációról generációra. A kulturális emlékezet, az irodalom, a művészetek vagy éppen a tömegmédiumok által közvetített szerelmi történetek folyamatosan tematizálják, s néha szinte előíró módon uralják a szerelemről való gondolkodást és ítélkezést. Megerősítik például azt, hogy a szerelemben tágabbak a morális határok, így elfogadhatóbb a sötét oldal is: mintha a birtoklás, a féltékenység, az agresszió és a kiszolgáltatottság is megbocsátható lenne azért, amit cserébe kap a szerelmes. Hogy a körúti robbantó, amennyiben „szerelemféltett”, nem helyezte cselekedetét ebbe a történeti antropológiai kontextusba, abban biztos vagyok, tette azonban mindenképpen figyelmeztet arra, hogy milyen tragikus lehet cselekvéssé formálni a féltékenységet, s hogy mennyire abszurd tud lenni a bosszú. Némileg szomorú iróniával arra gondolok, kész csoda, hogy ennek az agressziónak és birtoklási vágynak a különböző művészeti ágakban történő transzponálása (néha: szublimálása) még nem vette el az emberek (és elsősorban a nők) kedvét a szerelemtől.

Jacques-Louis_David_-_Apelles_Painting_Campaspe_in_the_Presence_of_Alexander_the_Great

Első pillantásra semmi ilyesfajta tragikum nincs a Nagy Sándort ábrázoló, a napóleoni császárság szimulákrumától elbűvölt Jacques-Louis David festményén, aki egy idősebb Pliniustól hagyományozódó anekdotát fest meg. Témaválasztása nem kivételes, az 1600-as évek elejétől képtémaként is felbukkanó történet azonban inkább a 18–19. század fordulóján kap feltűnően sok megvalósítást. (Ennek az oka röviden: a Belvederei Apollón szobrának ismertsége és sajátos kultusza a neoklasszicizmus festészetében és szobrászatában, illetve a korszak művészetelméleti gondolkodása, amelyben kiemelt szerepet kapnak az antikvitásból hagyományozódó képzőművészeti anekdoták, többek között Apellész, Parrhasziosz és Zeuxisz személyéről és alkotásairól.) David képe azt a vitatott valóságtartalmú eseményt ábrázolja, amely során Nagy Sándor a festő Apellésznek felajánlja saját ágyasát (szerelmét, szeretőjét, asszonyát?), Pancastét, ugyanis a festő beleszeret a nőbe annak csodálatos szépsége miatt. (Lám, milyen önzetlenek az uralkodók.)

A kép először is nevetésre sarkall: Nagy Sándor (csak David verzióján egyébként) teljesen mezítelen, viszont sisakja a fején van, a köpeny csupán azért van átvetve a vállán, hogy ágyékát takarja. Testének ilyesfajta ábrázolása az akt eredendő műfaji szabályához igazodik –  az embert mint olyat eszményi formaként kívánja ábrázolni –, ám ha történelmi személyként, hadvezérként, királyként emlékezünk rá, mégiscsak komikus, hogy mindössze a sisak jelöli személyét. David korában, a 19. század elején a képnek valószínűleg van egy metaszintje, amely magáról a festésről mint alkotói folyamatról szól: a képen tehát nem egyszerűen az Apellész-anekdota illusztrációját látjuk, hanem a férfifestőt, a (tökéletes felépítményű testtel rendelkező, a háború isteneként ábrázolt) férfi megrendelőt, a fiatal nőt mint modellt és a készülő alkotást, természet és művészet kapcsolatát. Ha viszont hozzárendelem az anekdotában olvasottakat ezekhez a képrétegekhez, végtelen keserűség támad bennem, mert a szerelemnek és a szexuális vágynak egy számomra félelmetes dimenziója nyílik meg a képben – ami a hellenisztikus kor sajátja lehetett –, s talán csak most veszem észre, ahogy a ruhátlan Pancaste mélységesen szégyenkezik (elpirul, eltakarni készül az arcát, elhúzódik), miközben a két férfi őt méregeti, s végül gazdát is cserél. A nyomozás végeredménye így hoz sokszor elégedettség helyett nem várt megrendülést.

Kiemelt kép: Jacques-Louis David: Apelles Painting Campaspe in the Presence of Alexander the Great

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum