KULTer.hu - Az utolsó ceremóniamester
81514
post-template-default,single,single-post,postid-81514,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az utolsó ceremóniamester

In memoriam Dario Fo

Ha húsz-harminc évvel később születik, rock’n’roll sztár lehetett volna, ha negyven-ötven évvel később, rapper. Az október 13-án kilencven éves korában elhunyt Dario Fo, a második világháború utáni olasz és európai kultúra egyik legharsányabb hangú, legkritikusabb, legjátékosabb, legsokoldalúbb bohóca volt, igazi clown, aki maga teremtette maszkjában egyszerre tudott könnyet és kacagást fakasztani, szívet és agytekervényt csavarni.

Épp halála napjáig az irodalmi Nobel-díj talán legkevésbé irodalmár díjazottja volt, a sors tragikus-bájos játéka, hogy pont most, a legtökéletesebb időzítéssel vette át tőle e stafétabotot az utána következő generáció nagy ikonja, az énekes-gitáros költő, Bob Dylan.

Emlékszem, mikor 1997-ben neki ítélték Stockholmban az irodalom Oscarját, mindenki felkapta a fejét. Ha már olasz és író, lehetett volna mondjuk a szintén idén eltávozott Umberto Eco. A nagyközönség (mifelénk végképp) még csak nevét sem hallotta (na jó, ez azért sűrűn előfordul), aki pedig mégis (kivált a színház világában jártas vájtszeműek), nem értette, miért a kimondott és elröppenő, meg nem ismételhető élő szó, beszéd mesteri csűrő-csavarójára esett a választás. Meglehet, Fo szövegfolyamai rendre megjelentek aztán nyomtatásban is, de nem előre megírt szövegekről volt szó, nem modern értelemben vett irodalomról, hanem az elhangzáskor rögzített és aztán papírra vetett teremtményekről (magyarul mindössze egyetlen vékonyka válogatás készült – a díjnak köszönhető figyelem hatására – 1998-ban). Valahogy úgy, ahogy a színház hőskorában, a polgári dráma születése előtt csinálták a középkori jokulátorok, vagy a commedia dell’arte „színészei”, akik legjobb esetben szituációs vázlatokat, skicceket (kanavászokat) készítettek.

DarioFo-InFugadalSenato2013@creditoobbligatorioLucaVittorioToffolon-2

Azt hiszem, pont ezért kapta ő akkor, az utolsó pillanatban az elismerést: a remekül döntő ítészek egy olyan alakot akartak a reflektorfénybe állítani, aki utolsó képviselője a nyugati kultúra egyik mára eltűnt hagyományának, az írásosság előtti „irodalomnak”, az élőszószövés mesterségének. A modern polgári irodalom panteonjába akartak emelni egy olyan tradíciót, amelyet pont a modern polgári irodalom semmisített meg.

Persze már Dario Fo is egy sajátos határszituációban töltötte életét. Számos gesztusa kifejezetten ellenkulturális megnyilvánulás volt, egész életében kereste, sőt ő maga is aktívan teremtette azokat a helyzeteket, helyeket, amikor és ahol nem voltak érvényesek a kultúra bevett normái. Persze ő sem tudta megállítani az idő kerekét, a kisgömböcből ő sem tudott kikeveredni, legfeljebb idebent megpróbált valami mást – más nyelveket, más gesztusokat, más értékeket – a befogadók elé tárni, bízva abban, hogy hatással lehet a dolgok menetére, hogy hathat nézőire, hallgatóira (olvasóira).

Egyik legradikálisabb, legbotrányosabb gesztusa az volt, amikor a hatvanas évek elején meghívást kapott az olasz televízióba, hogy ott egy könnyeden olaszos esztrádműsort vigyen a képernyőre. Ő meg a táncoslányok, a csiriviri díszetek világában elkezdett maffiáról, korrupt politikusokról, effélékről szövegelni úgy, hogy közben majd megpukkadt mindenki a kacagástól. Lett is belőle haddelhadd! Évekre száműzték a trubadúrládákból. Nem mintha megszeppent volna, hisz soha nem volt gáláns udvari dalnok, sokkal inkább pimasz, éles elméjű, szeretettel teli és szeretnivaló mulattató. Ceremóniamester, amilyenek a hetvenes években, New Yorkban elkezdték világgá harsogni az afroamerikaiak dühét és nyomorúságát. Mert Fo nem csak fricskázta-ekézte a hatalmasokat, de szavakkal és tettekkel igyekezett tőle telhetően segíteni az elesetteket, a veszteseket, igyekezett a hangtalan tömegek hangja, hangosbemondója, gettórobbantója lenni.

DarioFo@RobinTPhotography-1

Ehhez találta meg, s vette magára a modernitás előtti vándorkomédiások jelmezét, de nem a Liliomfi féle romantikus bonvivánét, hanem a bohócét, akinek megvan a privilégiuma arra, hogy görbe tükröt tartson, hogy kimondjon olyat, amiért másnak a fejét vennék, s megvan a privilégiuma, hogy ne hagyja nyugton ülni, hogy katarzisba hajszolja közönségét.

De nem volt magányos hős. Franca Rame pályája kezdete óta társa volt a színpadon és a magánéletben. Sőt, a nő volt az, aki kettejük bátor, kérlelhetetlen kiállását igazán megszenvedte. 1973-ban egy szélsőjobboldali csoport elrabolta, megerőszakolta, félholtra verte. De őket ez sem állította le, sőt, mondták és mondták egyre, megállás nélkül, nem hagytak egy pillanatra sem nyugtot az olaszok lelkiismeretének. És közben világraszóló színházat teremtettek. Az eszköztárat Rame hozta: az egyik utolsó itáliai vándorszínész dinasztia leszármazottja volt, az országúton született, nevelkedett, s az itt magába szívott tudást, tapasztalatot adta át párjának, Fo pedig maszkot, jelmezt öltött, nyelveket alkotott, nem csak hangokból, de gesztusokból, saját testéből is. Országúton. Fellini és Giulietta Masina. Ők az a két „ásó, kapa, nagyharang” féle pár, akik évtizedeken keresztül és máig ható erővel formálták az olasz és az európai (meg azon túli) kultúrát. Mikor Franca Rame három éve meghalt, kis túlzással egy egész ország siratta, hatalmas tömeg kiáltotta egykori férjével együtt utána a búcsút: Ciaoooo!

De Dario Fo immár magára maradva sem hallgatott el. Még pár nappal ezelőtt is hallatott magáról. Az utóbbi két évtizedben egyre kevesebbet állt a színpadon, viszont prózát írt, festett, rajzolt, bábokat készített, minden eszközzel mondta a magáét, ameddig csak bírta szusszal. Az olaszok szerencséje, hogy vannak, akik tanultak tőle, viszik tovább örökségét, mint például a nagyszerű Roberto Benigni (aki sokkal több, mint amennyit mi itt látunk belőle pár filmben), de úgy, ahogy ő csinálta, senki nem tudja, mert mindenki más már csak ennek a világnak a szülötte. Nem hiszem, hogy túlzok, ha most ide írom: közös európai múltuk egy nagyon-nagyon fontos darabja tűnt el vele örökre.

Kiemelt kép: Wikipédia

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum