KULTer.hu - Mándy Iván újrafelfedezése
81911
post-template-default,single,single-post,postid-81911,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mándy Iván újrafelfedezése

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy – Beszélgetések Mándy Ivánról

Darvasi Ferenc Köztünk vagy címen jelentette meg a Mándy Iván életművét és alakját tematizáló beszélgetéseit, interjúit. A cím a könyvben olvasható dialógusok alapján elsősorban nem állításként, hanem inkább olyan szándékként, reményként ér­telmezhető, mely a Mándy-felejtés ellenében pozicionálja a szóban forgó kötetet. Az író életműve ugyanis, ezt majdnem mindegyik „szakértő” beszélgetőtárs megemlíti, koránt sincsen a figyelem fókuszában, noha – ebben is egyetértenek az interjúalanyok – Mándy szépírói teljesítménye jóval nagyobb professzionális és ez­zel összefüggésben laikus olvasói érdeklődést indokolna. Tarján Tamás szerint se a kiadásban, se az oktatásban nincs jelen Mándy kellő mértékben (60.), Sándor Iván pedig egyenesen arról beszél, hogy Mándy „újrafelfedezése még várat magára” (43.). Mindez annak fényében meglepő és elgondolkoztató, hogy az író a nyolcvanas években „élő klasszikusnak számított, akinek a műveibe és legendájába bele lehetett futni akkor is, ha az embernek nem az irodalom volt a legfontosabb ügye” (7.) – állítja Vörös István, aki személyes tapasztalatai alapján ehhez még hozzáteszi: nem „lehetett úgy eljönni a Művész mozitól a Nyugati térig, hogy két-három em­ber meg ne szólította volna: írásokat ígértek neki, mesternek nevezték” (16.). Nyilván Mándy korabeli népszerűségében (irodalom)politikai és (ettől korántsem füg­getlenül) kultikus elemek is bőven szerepet játszottak, ám egy írói életmű megítélésében, utóéletében a szakmai és a kevésbé szakmai szempontok óhatatlanul is összekeveredhetnek. Ezzel a szóban forgó kötet sincsen másképpen, ami már abból is kitűnik, hogy a beszélgetőtársak köre meglehetősen széles spektrumú, hiszen a szakértőnek számító irodalmárok, írók mellett megszólalnak például az Au­lich utcai szomszédok, Czapolaiék, vagy Mándy kedvenc kávéházának felszolgáló kis­asszonya, Vojtek Éva. Utóbbiak elsősorban a (hús-vér) emberről, esetleg a megszólalókhoz kötődő művek születéstörténetéről, míg előbbiek főképpen Mándyról mint szerzőről (azaz egy sajátos szövegkorpusz „jelölőjéről”) beszélnek. Az író alakja és a szövegek szerzője, vagy ha tetszik, ember és alkotásai már Darvasi kérdéseiben is együttesen jelennek meg, hisz visszatérő módon faggatja interjúalanyait személyes történetekről (pl. miképpen ismerkedtek meg Mándyval, az em­ber­rel), valamint azokról a prózasajátosságokról, melyek elsősorban Mándy (szer­zői) nevéhez köthetők. E kettősség azonban korántsem a kötet hibájaként, ha­nem inkább érdemeként említhető, hisz ily módon képes kielégíteni mind a szakmai, mind a kevésbé professzionális olvasók érdeklődését (jóllehet, e befogadói típusok nem biztos, hogy élesen elválaszthatók egymástól).

mándy2

(Mostoha utóélet) Mándy rendszerváltás előtti népszerűségében feltehetőleg je­lentős szerepet játszott az az irodalomszociológiai szempont, hogy az újholdasok, va­gyis az „esztétikai ellenállók” köréhez tartozott, és ebből fakadóan olyan írókkal al­kotott közösséget, mint Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Len­gyel Balázs. A kötet interjúalanyai szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a Mándy Iván-i jelenség egyik fő sajátossága az „ellenállás” fogalmával írható le. Ez egyfelől műveinek öntörvényű poétikájában, témaválasztásában, másfelől az író em­beri magatartásában érhető tetten. Márton László a fent nevezett alkotókon kí­vül Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Szentkuthy Miklós erkölcsi és írói példamutatásával rokonítja még Mándy helytállását (73.), majd így összegzi vonatkozó véleményét: Mándy „egész élete a szembeszegülés jegyében telt. […] Íróilag szembeszegült a szocreállal, emberként pedig igyekezett átmenteni a polgári életvitelt, amennyire lehetett” (78.). Vörös István szintén kiemeli, hogy a Fészek Klubban tar­­tott hetvenedik születésnapon az ünneplés nemcsak a műveknek, hanem az író ellenálló magatartásának is szólt. Merthogy akkoriban, s ezt már Bereményi Géza mondja, „nagyon számított, milyen magatartást képvisel egy író” (99.), és Mándy pél­da­mutatóan kívülálló volt. A „kívülállás” szó egyébként különböző jelzők kíséretében gyakorta fontos eleme Mándy jellemzésének, amiképpen a „meg nem alkuvás” mint írói magatartás is visszatérő módon kerül szóba az interjúkban. A ke­vésbé professzionális megszólalók Mándy „kívülállását” nemegyszer polgári öltözködésében, a szocialista világban szokatlan eleganciájában vélték felismerni. A fen­tebb már említett felszolgálóhölgy az alábbi módon jellemzi az írót: a „ruházatára sosem lehetett panasz. Ápolt, tipp-topp ember volt” (210.). Vörös István az író kül­­lemét egyenesen az ellenzékiség jeleként értelmezi: a „polgárias megjelenése a lá­­zadás, az önmegőrzés eszköze volt” (12.). Mindez azért érdekes, mert például Mán­dy kortársa és barátja, Ottlik Géza 80-as évekbeli sikere, kultusza is részben az iméntiekben elősoroltakhoz hasonló okokkal magyarázható: esztétikai és emberi kí­­vülállás, meg nem alkuvás, intranzigens magatartás. A polgári öltözködés mint az e­l­lenállás formája is fontos párhuzam kettejük közt. E tekintetben érdemes felidézni Esterházy Péter Zakóink legtitkosabb szerkezete című, 1987-ben publikált szövegét, melyben mindösszesen két sorból áll A szaktanulmány rész, majd az azt kö­vető több oldalas írásmű lényegében nem tesz mást, mint Ottlik meg nem alkuvásáról, rendíthetetlen jelleméről, tartásáról, és persze metaforikusan az író tweed za­kó­iról mint a polgári világ és erkölcs jelölőiről értekezik, annak viselőjét pedig egy le­tűnt – vagy legalábbis a kommunisták által halálra ítélt – kor és értékrend hűséges őrzőjeként köszönti. (Vö. Ottlik [Emlékkönyv], szerk. Kelecsényi László, Pes­­ti Szalon, 1996, 181–186.) Pollágh Péter a vele készült interjúban Mándyt értékmentőnek nevezi, mégpedig kísértetiesen hasonló okokra hivatkozva, mint amilyenekre Esterházy utal. Mándy és Ottlik tehát a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás idején részben hasonló okokra visszavezethető módon kultikus szerzőknek számítanak, ám Mándy nimbusza Ottlikéval ellentétben a kétezres évekre meg­fakult. Érdekes irodalomtörténeti kérdés, hogy milyen indokai lehetnek az el­térő utóéleteknek, és hogy miért az Iskola a határon (1959) az előképe a prózafor­dulatnak, és miért nem, teszem azt, a Fabulya feleségei (1959) vagy az Előadók, társszerzők (1970) című Mándy művek. Ráadásul a Termelési-regény (kisssregény) (1979) iróniája közelebb áll az említett Mándy alkotások világlátásához, mint az Is­kola a határonéhoz. Persze bizonyos szempontból érthető, hogy miért alakult így – állítja Vári György –, egészen egyszerűen azért, „mert Esterházy ezt a könyvet emelte ki. De ő ezt főleg az Ottlik személyes tartásával kapcsolatos mítosz és kétségtelen faktum jegyében tette. Mándyt sokkal radikálisabbnak tartom Ottliknál, és ennyiben sokkal közvetlenebb előképe lehetne a prózafordulatnak” (174.). Nyi­l­ván nagyon fontos, hogy Esterházy az Iskolát és nem a Fabulya feleségeit írta át kézzel egyetlen rajzlapra, de feltehetőleg legalább ennyire fontos, hogy Ottlik regényének, mely kifejezetten a szabadság lehetőségeiről szól az elnyomás idején, nagyobb aktualitása volt a (puha) diktatúrában, mint Mándy műveinek.

Mándy utóéletének szempontjából fontos, visszatérő kérdés még, hogy mely kor­társ írók az örökösei, továbbvivői a művészetének, szövegvilágának. Az érdekes az, hogy szinte minden válaszadó eltérő neveket említ, és így legalább 19 al­kotó kerül fel a képzeletbeli hatáslistára. Pollágh Péter talán kissé erre a névszaporulatra reflektálva csak maga elősorol még vagy 21 írót, költőt, kiknek munkássága párhuzamba állítható Mándyéval. Az előzmények kijelölése jóval kisebb „szórást” mutat, hisz a válaszadók voltaképpen egyetértenek abban, hogy Mándy legfontosabb előképei Krúdy Gyula és Gelléri Andor Endre. Hogy a Mándy-hatást ilyen szerteágazóan azonosítják az interjúalanyok, két, lényegében ellentétes kö­vet­keztetést is megenged. A szerzői nevek gazdagsága és sokszínűsége egyfelől azt sugallhatja, hogy nagyon is hat Mándy a kortárs írókra, másfelől pedig azt, hogy nem igazán ragadható meg, azonosítható egyértelműen Mándy hatása, hisz ezért mond mindenki más és más neveket. Nyilván beható és hosszas vizsgálatok után sem volna könnyű eldönteni, melyik feltételezés áll közelebb a valósághoz. Min­denesetre nem kizárt, hogy Tarján Tamás jár el helyesen, amikor lényegében visszautasítja a hatástörténeti kérdést, mondván: általában egy „írói világot senki nem visz tovább. Nem hiszek abban, hogy egy író úgy ül le az asztalhoz, hogy akkor most továbbviszi valakinek a világát. Nem látok senkit, aki követné” (53.). Tarján némiképpen igazolva a szerzői nevek fenti „szórtságát” inkább „Mándy-nyomokról” beszél, melyek valóban fellelhetők itt-ott a kortárs magyar irodalomban.

Darvasi Ferenc

(A kismester vád) A Köztünk vagy kötet interjúalanyai közül többen is szóvá te­szik, hogy Mándy „kismesterként” jellemzése szintén nem segítette az író kánonban tartását, hisz ez egyfelől semmitmondó, szörnyű kifejezés – állítja Márton Lász­ló –, másfelől „betapossa a sárba, akire használják” (73.). A jelző nevesített forrása egyé­bként Margócsy István, aki a Holmi 1996/4-es, Mándy-emlékszámában A kismesterség dicsérete címen közölt egy összefoglaló esszét az íróról. Ebben valóban kismesternek nevezi Mándyt, ám a titulus indokaival valószínű a Köztünk vagy kö­tet interjúalanyai is részben egyet tudnának érteni – persze a kifejezés ettől még korántsem szerencsés. Margócsy ugyanis kismesternek tekinti azt az írót, aki „nem köz­ponti figurája a művészeti közéletnek és művészetpolitikának (ami nálunk, hagyományból, azt is jelenti: a nagypolitikának sem) – a kismester csak művész vagy író, aki csak műveket akar létrehozni, annak közvetlen szándéka nélkül, hogy művei radikálisan megváltoztassák az éppen adott társadalmi viszonyokat; az ő művei nem rengetik meg és nem veszélyeztetik az éppen uralkodó mű­vé­szeti/irodalmi hierarchiát, mivelhogy nem vesznek róla tudomást – az ő művei, függetlenül intézményesen akár elismert, akár megtagadott művészi értéküktől is, függetlenül pillanatnyi közösségük nagyságától vagy kicsinységétől, azaz a hivatalos vagy informális népszerűségtől is, elsősorban helyi jellegű és intim befogadásra várnak és hivatkoznak, s a hagyományosan elfogadott »nagyság« kritériumait, mi­vel hiteltelennek találják, eleve elutasítják s lepergetik magukról.” (Holmi, 1996/4, 559.) Mar­gócsy írásában – amiképpen ezt az idézet is bizonyítja – a „mester” szó kis elő­tagja nem esztétikai (le)minősítés elsősorban, hanem az irodalom intézményrendszerében elfoglalt pozíciót jelöli. Eszerint Mándyt örökös (esztétikai, emberi) kívül­állása teszi elsősorban kismesterré, más szóval az, hogy nem akar részt venni a „művészetpolitikában”, a művészeti közéletben sem a hatalom, sem az ellenzék ol­dalán. (Kántor Péter költői megfogalmazásában: „nem kívánt vastag, érces hangon szólni, és […] nem a győztesek maszkját viselte” [86.].) Ha a hatalmi játszmák kétpólusú logikáját ignoráló (esztétikai) magatartás a kismesterség egyik fő sajátossága, akkor eszerint Ottlik Géza is kismester, hisz ő is a „harmadik” út lehetőségét vá­lasztotta, amikor sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem csatlakozva csupán esz­tétikai preferenciákra (például az elbeszélés nehézségeire) fókuszált. Másfelől persze Ottlik nem illik Margócsy kategóriájába, hiszen műveinek hatása a kortárs irodalomra (az úgynevezett prózafordulatra) jelentős, és ennyiben nem elégíti ki a sze­rényebb utóéletre, vagy ha tetszik, kevésbé jelentős hatástörténeti helyzetre vo­natkozó követelményt. Mindenesetre Margócsy is a kis forma nagy mesterének tar­tja Mándyt, akinek egyes művei a posztmodern magyar próza előzményének te­kinthetők, még akkor is, ha ezt Mándy rendszerváltás utáni recepciója nem igazolja kellőképpen.

Mándy_Iván_1989

(Mándy prózájának újdonsága) Darvasi Ferenc minden szakértő interjúalanynak felteszi a kérdést, hogy mely sajátosságok köthetők Mándy nevéhez a magyar pró­zában. A válaszokban többek közt azok a jellemvonások kerülnek elő, melyeket a vonatkozó szakirodalom alaposabban elemzett már. Gondolok itt a kis egységekből történő építkezésre, a filmes szerkesztésmódra, a költőiségre, valamint a re­alizmus és szürrealizmus vegyítésére. Márton László például Mándy fontos érdemének tartja a sűrítést, az intenzitást, egyszóval azt, hogy „két-három oldalon el tud mondani egy regényt” (71.). Kántor Péter az író líraiságát hangsúlyozza, illetve fil­mes szerkesztésmódját: Mándy „a magyar próza kivételesen nagy lírikusa. Néha min­tha egyenesen prózaverseket írna. Máskor meg mintha filmet forgatna: képeket sorol egymás után” (88.). John Batki, Mándy angol fordítója szintén a költőiséget és a mozgóképi vágástechnikát emeli ki az író művei kapcsán: „én igazából köl­tőnek és filmesnek tartom őt” (214.). Vári György Mándy újításának tartja, hogy „fel tudott építeni világokat olyan teljesen vagy részben periférikus elemekből, mint a mozi és a foci” (185.). A vonatkozó példák sora hosszan folytatható volna még, ám érdemesebb talán azokról a szempontokról, felvetésekről szólni, melyek ki­sebb súllyal szerepeltek eddig a Mándy-szakirodalomban (már persze ha szerepeltek egyáltalán). Nagyon izgalmas észrevétele például Vörös Istvánnak, hogy vo­ltaképpen Mándy írta az első apa-könyvet, „melynek sugarában később a többi hasonló műfajú alkotás született. Ha úgy tetszik, a Mi az öreg? nélkül nem lenne a Har­monia Caelestis, vagy nem lenne a Halottak apja” (29.). Kántor Péter szintén ki­emeli, hogy „nem volt ennek az örökös apázásnak semmilyen előzménye a ma­gyar irodalomban” (83.). Érdekes volna tehát Esterházy Péter és Györe Balázs aparegényeit Mándy hasonló tematikájú munkáival összevetni. Tudomásom szerint Mán­dy és a francia új regény beható kapcsolatát sem vizsgálta tüzetesen még sen­ki, holott – amiképpen erre Ács Margit (és egy rövid utalásban Tarján Tamás is rá­mutat) – a nouveau roman szemléletmódját bátran emlegethetnénk „Iván tárgy- és hely­kultuszával kapcsolatban, ahogy a bútorokat, lépcsőházakat, trafikokat” leltározza (158.). Mándy műveinek (ön)reflexív volta sem kapott elég figyelmet az íróval foglalkozó szakirodalomban – vagy legalábbis nem oly mértékben, mint, te­szem azt, az Ottlik-recepcióban. „Az önreflexióról és eleganciáról Ottlik szokott eszünkbe jutni” – állítja Ács Margit –, „de ez Mándynál is megvan, másképpen. Min­dig érezhető, hogy kívülről figyeli magát az írást” (167.). A fentebb már említett Holmi-számban, közvetlenül Margócsy munkája után Balassa Péter Mándy és az írás-olvasás című esszéjét találjuk, amelyben a szerző Mándyt „irodalmi írónak”, va­gyis a saját szövegalkotói tevékenységére folyamatosan reflektáló írónak nevezi. Ba­lassa rámutat arra is, hogy Mándynál az (ön)reflexió nem feltétlen eredményez ér­telemzavaró roncsoltságot, nem szövegirodalmi értelemben rombolja a novellát, re­gényt, hanem „a papír, a könyv, a cédula stb. tárgyvilágának, matériájának a »be­széltetése« útján destruálja az irodalmiságot, leplezi le a »valóság« irodalmi természetét”. A Mándy-szöveg tehát nem a „szöveg konzisztenciájának megbontásán »tom­bolja ki magát«, hanem tematizálja a szövegalkotás, a szövegolvasás minduntalan széteső, külső és belső dialógusokkal való megszakításait – az írás-olvasás autentikus mozgását, műveletét mimetizálva.” (Holmi, 1996/4, 564.) Balassán kívül kevesen figyeltek fel a reflexiónak erre a tematikus változatára Mándynál, holott az élet­műben jelentős számmal jelenlévő mozinovellák nagyrészt a leírtakhoz ha­sonló módon működnek; azokban ugyanis egy másik műalkotás, azaz egy-egy film születése, különböző módú befogadása, szakadása, elégése stb. tematizálódik, s ezek a színre vitt események gyakorta értelmezhetők az irodalmi alkotás, olvasás me­taforikus helyettesítőjeként, illetve a korabeli irodalmi közízlés, irodalomértés al­legóriájaként. (A mozinovellák reflexivitásáról A fény retorikája. A technikai ké­pek szerepe Mándy Iván és Mészöly Miklós munkáiban című kötetem Mándy-fejezeteiben írtam részletesen: Tiszatáj Kiadó, Szeged, 2009.)

Mándy érdemeinek elősorolásakor némi „vita” is kialakul a beszélgetőtársak közt, mégpedig az író kései novelláinak megítélésekor. Tarján Tamás úgy véli, hogy Mándy prózája önismétlővé vált az utolsó években, hiszen vannak „olyan cik­lusai a kései epikájában, amikor gyakorlatilag háromszor-négyszer ugyanazt a han­got üti meg” (50.). Márton László ezzel szemben úgy látja, hogy Mándy idős ko­rában nem „esett szét, hanem még kompaktabb személyiség lett, és nem kezdte el önmagát ismételni, nem fogyott el az életanyaga” (69.). Erre rímel Bereményi Gé­za véleménye, aki Mándy élete utolsó éveiben írt novelláit rendkívül magas szín­vonalúnak tartja, és ezeket tekinti az író legjobb műveinek (95.). Persze az ellentmondás a legkevésbé sem a kötet hibája, sőt, inkább a javára válik, hiszen a vá­zolt véleménykülönbség az olvasót önálló véleményalkotásra és a probléma esetleges továbbgondolására, alaposabb megfontolására serkentheti.

A Köztünk vagy kötet az interjúk mellett olyan Mándy-leveleket is közread, melyek Szilágyi Ágnesnek, Simon Juditnak és John Batkinak szólnak. A gépírás eredeti tipográfiáját megőrző privát textusok (ön)iróniája megejtő, maró humoruk igencsak megmosolyogtató (utóbbira példa: „bevezetőt írok Somlyó Zoltán prózájához. A költészete nagyszerű, nagyon szerettem gyerekkoromban. Prózája nem nagyszerű, és a gyerekkor elmúlt” [33.]). Izgalmas még látni, ahogy a levelek „él­ménybeszámolói” Mándy-stílusú mininovellákká alakulnak. Ez különösen feltűnő az 1972. november 12-re datált, Simon Juditnak írt levélben, ahol is Mán­dynak a cím­zett szüleivel folytatott párbeszéde szinte már-már egy kész novella nyers változataként áll előttünk, és ezt olvasva olyan érzésünk lehet, mintha egy pillanatra Mándy írói műhelyébe nyertünk volna betekintést. Mindenképpen említésre méltó még a kötet gazdag és izgalmas képanyaga, mely nemcsak illusztrációként, hanem a textus szerves kiegészítéseként is funkcionál. Az író életének pillanatait megörökítő felvételek ugyanis nagyban hozzájárulhatnak az „arcadás” folyamatához, vagyis a Mándy emberi alakját leíró és jellemző megszólalások „alakformáló”, vagy ha tetszik, kultuszépítő hatásához. Ugyanígy az interjúalanyokról közölt képek is a különböző megszólalók szavait, mondatait képesek személyesebbé, olvasóközelibbé tenni.

A Köztünk vagy kötet mind a szakmai, mind a kevésbé professzionális közönség számára izgalmas és tanulságos olvasmány lehet, és ennyiben eléri nyilvánvaló célját: szélesebb és heterogénebb befogadókörhöz eljutva nagyban hozzájárulhat a Mándy-életmű újrafelfedezéséhez, revitalizálásához.

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy – Beszélgetések Mándy Ivánról, Corvina, 2015.

(Megjelent az Alföld 2016/8. számában.)

Sághy Miklós

szerző: Sághy Miklós
honlap e-mail
1972-ben született Győrben. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének docense. Tanulmányai, cikkei a kortárs magyar irodalom, film, az irodalom és a film kapcsolata, valamint a média- és metaforaelméletek témaköreiben jelentek meg. Publikált kötetei: Az újmagyar dal (kortárs lírakritika) (társszerző: Tóth Ákos), 2004; A fény retorikája (A technikai képek szerepe Mándy Iván és Mészöly Miklós munkáiban), 2009; A film jövője a digitalizáció korában. Adatbázis és/vagy narratíva? (társszerző: Dragon Zoltán), 2012.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum