KULTer.hu - Álló órák ideje
81742
post-template-default,single,single-post,postid-81742,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Álló órák ideje

Tóth Krisztina: Világadapter

Tóth Krisztina könnyű-nehéz, egyszavas kötetcímei mindig meglepetést ígérnek, legyen szó akár próza-, akár verseskötetről. A Világadapter sem kivétel ez alól: az én-te, az itt és most vagy épp az ott és akkor a külső és a belső közötti ellentétet, egyben összetartozást idézheti föl. Jelkép, amely széles értelmezési teret nyit, de egyben tereli is az olvasót, hiszen csak a szövegekkel együtt nyeri el teljes értelmét.

Az adapter érdekes jószág: idegen testek és energiák összekötője, csatlakozás, kapcsolat, amelyből azonban bármikor kivonhatjuk magunkat, megőrizve így a függetlenségünket, de az egyedüllétünket is. Ha viszont – Magritte nyomdokain járva – közvetlen megnevezésként értelmezzük a kötet címét, az adapter magukra a versekre is vonatkozhat: olyan kommunikációs csatornák ezek, amelyekkel összeköttetést tudunk teremteni másokkal. A világhoz való kötődés így a szövegeken keresztül is megvalósul. A versekből sugárzó magány nevesítése, megszólaltatása olyan tett, amely, ha nem is oldja föl, de érthetővé és megfoghatóvá teszi azt. A címadó költeményben az elmúlt lehetőségekre való reflexió áll a középpontban: a világ befogadásának, megértésének soha vissza nem térő lehetősége, amelyet azonban a beszélő elszalasztott.

Csábító, hogy az arannyal átszőtt sálat, amelyet a beszélő végül az adapter helyett megvesz, az önmagunkra való koncentrálás, a magába zárt ego szimbólumaként értelmezzük, ez azonban olcsó moralizálássá silányítaná a szöveget. A sál az a tárgy, amely mindenki máshoz hasonlóvá teszi a megszólalót; amely a közösségben is magányt teremt, a magányban pedig meddő közösséget. Az adapter elszalasztása így örökös egyedüllétet jelent, hiába vigasztalja magát a beszélő: „Lehetne persze ennyi év / elteltével gondolni arra is, hogy […] sose késő venni egy adaptert, / hogy fiatal voltam, és jól állt az a sál.” A fiatalkori elszalasztott esélyek, vagy talán pusztán a fiatalkor utáni vágyódás itt megbánással párosul, ami annak az illúzióját kelti föl, hogy lehetett volna másképp is. A megbánást pedig csak úgy lehet elviselni, ha a döntéseinket racionalizáljuk; a múlt retusálása azonban, bármennyire is szépnek tűnik átmeneti megoldásként, előbb-utóbb visszaüt.

MNO_kf_Toth_Krisztina_Vilagadapter

Retusálás helyett természetesen jöhet a szembenézés is, kérdés azonban, hogy ez lehet-e valóban őszinte gesztus. Az első, Futamidő címre hallgató ciklusban a költő által már többször érintett, szétszedett, összerakott témakör, a múló idő problémája áll a középpontban. Számvetés, visszatekintés, leltározás – általában ezekkel a fogalmakkal kapcsoljuk össze az idő költői toposzát; itt azonban önelhelyezési kísérleteknek lehetünk tanúi, a saját élet, saját emlékezet, saját életidő körvonalazásának. A visszaemlékezések nem egyszerű fölidézései a múltnak, hanem ma is megoldatlan, félig lógva maradt problémák kísérteteit hozzák magukkal, mint például az egyszerűségében szép Záporban, ahol a gyerekkorba való visszavágyás az öntudatlanság, önfeledtség képzetével társul; a beszélő problémái semmivé válnak a múltbeli pillanat ereje előtt. A gyerekkor, fiatalkor, felnőttkor összefonódó hálózatát az Idő, idő, idő mutatja legrészletesebben és legtisztábban, amelynek erdőt, vadont megjelenítő képei már-már allegóriává bővülnek a maguk összetettségében. Az eltelt időt holttestként maga után húzó másik (jelenkori?) én, akit a gyermeki én megjelenít, egyetlen pillanatban mutatja meg a személyiség összetettségét, egyben a különböző perspektívákat is: gyermek és felnőtt egymást szemléli az idő egy holtpontjában, az emlékezésben, amelyet az álló óramutatók tesznek megfoghatóvá.

Jelen és múlt így nem csupán kontrasztot alkot, de egymás tükörképei is, a szimmetriatengelyen pedig a beszélő áll, aki valahogy mégsem találja a helyét: „ki tudja, kit találsz ott, / ahol magadat hagytad ezelőtt néhány évvel” (Környék). Az öndefiniálás ugyanis nem sikerülhet, ha nincsenek ott mások, akikben megmoshatnánk az arcunkat; ők pedig már rég eltűntek, csak a telefonszámaik élnek még ideig-óráig a mobilban. A régi barátok, ismerősök arcából a halál kacsint kifelé; ez azonban csak egy pillanat, a közösség percnyi illúziója az elmúlásban, amelyet mindig fölülír a jelen, a magány, az üres ígéret, amíg valaki „a túlkiabált zajban […] előbb-utóbb az órájára néz” (Hogy vagytok?).

A magány, a társtalanság, a közös egyedüllét ismerős terep Tóth Krisztina számára, a Világadapterben pedig virtuóz kibontását találjuk a témának. Ez a magány hatja át már az első szakaszt is, a Turista ciklusban azonban még nagyobb szerepet kap. Itt nem annyira időbeli, mint inkább térbeli a mozgás, ingázás, mintegy keresztezve ezzel az első ciklust: a világot, önmagát, emlékeit turistaként bejáró beszélő olykor-olykor visszanéz a múltba, itt azonban nem találjuk nyomát az első ciklus részletező figyelmének, amely ehelyett a jelenre fókuszál. A magány motívuma természetesen előtérben van, de a második ciklusban ez nem az idő múlásából, a társak távozásából, hanem az eredendő hiányból fakadó egyedüllét: a másik örök távolléte, aki sohasem érkezik meg, a közös tér ellenére sohasem lesz része az együttlétezésnek, hiába beszél hozzá a szövegben megszólaló én. Akár páros magányként is értelmezhetjük a cikluscímadó vers e sorait: „A várost, ahová nem jöttél velem, / hamar bejártam. Főterén díszes óra / mérte a veled nem töltött időt […] / A várost, ahová nem jöttél velem, / számontartom mint hiányhelyet” (Turista).

Ha azonban az életünkben csak turisták vagyunk, hol van ez a haza? A múltban? Az elődök múltjában? Netán az irodalomban? Ez utóbbi mellett teszi le a voksát a harmadik ciklus, amely javarészt irodalmi parafrázisok gyűjteménye, és éles váltás az előző kettő után – mondhatni, nem igazán illeszkedik a kötet egészébe. „[J]áték az összes földi forma: / hang, mely a hallhatatlant gyakorolja”, zeng a Kosztolányi hajszálai, és valóban: az előző két ciklus komorsága után úgy érezhetjük, hogy a beszélő valóban engedélyezte magának, hogy játsszon egy kicsit. Igazi bor- és borúdalok ezek (ahogyan azt a Koravén cigány alcímében olvashatjuk): Vörösmarty, Kosztolányi, József Attila keserűsége, lemondása, melankóliája visszhangzik a szövegekben, de fölbukkan Balassi kétségbeesett vágya is a megnyugvásra – mindezek azonban álarcok, amelyek szintén adapterként szolgálnak. A magány itt kilép a beszélő keretei közül, elveszíti egyéni jellegét, és egy közösség jellemzőjévé lesz, amelyet a sarkon ácsorgó hajléktalan alakja testesít meg. Az adapterrel szemben pedig a dadogás, kifejezésképtelenség jelenik meg a Tisölökben, amely a kötetben szokatlan módon töredezett, kisbetűs sorokba zsúfolva szinte kényelmetlenül feszeng a papíron.

tothkriszta_szilagyi_lenke

A költőre jellemző szikár, egyszavas, nominális címek szinte kínálják magukat, hogy kulcsszavakként, a versek megfejtéseként értelmezzük őket – éppen ezért néha talán túlságosan is evidensekké válnak, ami redundanciához vezet, pl. a Turista esetében, ahol az alapmetafora az ötletes és változatos megvalósítás ellenére egy idő után kifullad, vagy a Memóriakártya című versben, ahol a halottak telefonszámait őrző mobil válik az emlékezet közhelyes szimbólumává. De gondolhatunk itt az irodalmi tradíciókat nem éppen eredeti módon fölelevenítő A tanítvány ciklus címére is, amely első pillantásra az egymást követő költőgenerációk toposzát idézi föl, a ciklus végére azonban érdekes játékba fordul át: egymás követése helyett – a magány motívumát híven követve – egymás meg nem értése kerül középpontba. A cikluscímadó költeményben az a bizonyos tanítvány akarna, nagyon akarna, mégsem tud – és csak a korábbi generáció képviselője látja át, hogy ők ketten mennyire nem értik egymást. Ez a gesztus pedig akár az egész ciklust más megvilágításba helyezheti: az egymásra (és a fiatalokra) irigykedő idősödő irodalmárok, a földet kettéhasítani akaró, szavakat kereső ifjú titánok, a temetőkert sarkában megbúvó félénk, fiatal lányok egyaránt képtelenek a kommunikációra, az egymáshoz való csatlakozásra, hiszen adapterük nincs, azt a lehetőséget elszalasztották. A másikat csak szemlélhetjük, legföljebb megítélhetjük, az azonban, hogy ő hogyan lát, hogyan ítél meg minket, soha nem fog kiderülni.

Talán az egyetlen, akinek nincs szüksége adapterre, és aki így követként, közvetítőként szolgálhat, a kötet záróversében (egyébként egy jóval korábbi, 2009-es darabban) szereplő Hosszúalvó. Ez a rejtélyes figura a médium, akit a rohanó, egymásra halmozott képekben megjelenő külvilágot szinte habzsolni akaró költői én ostromol: mondja el, mesélje el, adja át, hadd hallja, lássa ő is, milyen nem egyedül lenni. Egy egész kötetnyi bezártság után ez az utolsó, elhaló hang szinte már reményteli, de legalábbis életteli.

Ez pedig egyáltalán nem árt. A Világadapter alaphangütése, aligha meglepő módon, a keserűséggel kevert melankólia: hiába a toldozás-foldozás, a menekülési kísérletek, a múltba nézés, az élet alapjaiban kijavíthatatlan, „minden rohad a kő alatt” (Ház). Ennek ellenére a kötet szerencsés módon változatosabb és komplexebb világszemlélettel rendelkezik, mint arra az első, hangulatában meglehetősen egysíkú ciklus alapján számítanánk. Akadnak itt meglehetősen furcsa kísérletek a Tóth Krisztinára jellemző szürkésfekete humorra (Zsarnokgyík), ahogyan jobban sikerült darabok is, mint A házitündér című könnyed Weöres-újraírás, vagy az Egy (vagy két) gonosz bácsi, utóbbi mindenféle szende kímélet nélkül figurázza ki az irodalmi hiúságok vásárát, hogy végül egy Esterházyt (vagy már-már Parti Nagyot) idéző szaftos képzavarban érjen véget: „kéz a kézben evezünk / az élet viharos ösvényein.” A váratlan, meghökkentő helyzetek iránti vonzódás is tetten érhető például az Üzenetben, ahol a beszélő a múltjának egy olyan darabjával szembesül, amelyet ő maga képtelen fölidézni, így az ijesztő és idegen marad.

Sok újdonságot nyújt-e a Világadapter? Akik ismerik Tóth költészetét, azoknak egészen biztosan nem. Élvezetes és olvasmányos-e a kötet? Mi az hogy. Az időnként érezhető rutin és önismétlés ellenére ugyanolyan sokat kapunk a jóból, mint a Magas labda óta bármikor; az pedig, hogy végre ismét komplett kötetet vehetünk kézbe, már bőven megérte a várakozást.

Tóth Krisztina: Világadapter, Magvető, Budapest, 2016.

A borítófotó forrása a szerző Facebook-oldala.

Evellei Kata

szerző: Evellei Kata
honlap e-mail

Evellei Kata 1988-ban született Budapesten. Verset és prózát ír; első szövegei a Szintézisben című antológiában jelentek meg 2006-ban. Jelenleg az ELTE BTK hallgatója magyar nyelv és irodalom, valamint irodalom- és kultúratudomány szakon. Rendszeresen publikál szépirodalmat és kritikát az Apokrif című folyóiratban, valamint a FÉLOnlineon; írásai ezenkívül a 2000, a Műhely, valamint a Napút című folyóiratokban olvashatók. Első verseskötete Álombunker címen jelent meg 2013-ban, a PRAE.HU-Palimpszeszt Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum